Az ujgurok a rendszerváltást követő másfél évtizedben főként a magyarság lehetséges rokon népeként kerültek be nemzetünk köztudatába, amit lehet vitatni, de ez a vélt, vagy valós magyar rokonság az ujguroknál eleven hagyománynak számít. Kisebbségi létükből kifolyólag korábban is számos atrocitás érte ezt a hagyományaira büszke muszlim népet, de az utóbbi években a világsajtót elárasztó hírek rendkívül elkeserítő képet festenek elénk. A szemünk előtt, néhány szinte kötelezően elvárt, éppen ezért felszínes, és erély nélküli tiltakozás mellett egy közel 10 milliós népet eliminálnak a vörös vírus hangyaszorgalmú fertőzöttjei. A terrorizmus elleni küzdelem homályos fátyla alatt etnocídium zajlik Kínában. Írásunk első részében a szeptember 11-ei merényletig tekintjük át dióhéjban az ujgur nép sorsát.
„Míg a genocídium megnevezés a »faj« fogalmához kapcsolódik, és egy faji kisebbség kiirtásának szándékára utal, az etnocídium nem az emberek fizikai megsemmisítését jelöli (máskülönben szintén népirtásról beszélnénk), hanem a kultúrájuk elpusztítását. Az etnocídium tehát a pusztítást végzőktől eltérő emberek élet- és gondolkodásmódjának szisztematikus lerombolása. Összefoglalva: a genocídium a népek testét gyilkolja le, míg az etnocídium a lelküket.” (Pierre Clastres: Az erőszak archeológiája)
Az ujgurok eredetileg a Bajkál-tó és a Jenyiszej környékén éltek, és részét képezték a Türk Birodalomnak. Korai államukat, az Ujgur Kaganátust, melynek területe a Kaszpi-tenger és Mandzsúria között terület el, 744-ben alapították. Az ujgur birodalmat 840-ben a jenyiszeji kirgizek támadása pusztította el, aminek következtében az államalkotó törzsek szétszóródtak.
Az ujgurok egyik ága, mely akkor még buddhista volt, az ujgurok mai településterületén, Kelet-Turkesztánban telepedett le. A területet, mely a Selyemút csomópontjai miatt stratégiai jelentőséggel bírt, már a 4. században igyekeztek a kínai uralkodók a birodalomhoz csatolni. Az ujgur népesség a 10. század folyamán török hatásra felvette az iszlám vallást, mely azóta az identitásuk sarokkövévé vált. Később a Mongol Birodalom hat évszázadon át tartotta uralma alatt a vidéket, amely ezután a kínai, orosz és brit érdekszférák ütközőzónájába került.
Az újkori kínai megszállás 1759-ben vette kezdetét Kelet-Turkesztánban. Új nevét, a Hszincsiangot (pinjin átírással Xinjiang) 1768-ban kapta, melynek jelentése Új Határvidék. A tartomány integrációja lassan haladt, 1862-ig 42 jelentősebb lázadás zajlott a térségben. Ezután sikerült kiűzni a kínai csapatokat, és 1864-ben Kelet-Turkesztán kikiáltotta függetlenségét. Az államot a Török Birodalom, Nagy-Britannia és Oroszország is elismerte, de 1876-ban visszatértek a kínaiak és 1884-ben véglegesen annektálták a tartományt.
A régió még két alkalommal vált függetlenné rövid időre, először 1933-ban jött el egy három éves független időszak, majd a 1944-1949 között a helyiek ismét saját kezükbe vették a sorsuk irányítását. 1949-ben Kína ismét uralma alá hajtotta az ujgurokat, majd a terület 1955-ben elnyerte az autonóm tartományi rangot, és hivatalosan azóta is Hszincsiang – Ujgur Autonóm Tartomány néven ismert.
Az 1949-1990 közötti időszak viszonylag békésen zajlott, de az 1990-es években több okból kifolyólag ismételten felerősödtek az elszakadási törekvések. Először is 1979-1989 között sok ujgur önkéntes harcolt az afganisztáni háborúban a mudzsahedinek oldalán, akik közül aztán többen hazatértek. Ezzel párhuzamosan folyt a Szovjetunió felbomlása, és a közép-ázsiai rokon népek függetlenedése, mely szintén kovászként hatott a térségben.
Az ujgur nemzeti mozgalom újabb jelentős megmozdulására hosszú idő után 1990-ben került sor Baren városában. A kínai hatóságok a tüntetéseket véresen leverték, aminek következtében zavargások törtek ki: kormányzati épületeket támadtak meg és kínai tulajdonú üzleteket fosztottak ki a felkelők. Nagyjából 50-60 ember vesztette életét, és több mint 8.000 embert letartóztattak. Hasonló zavargásokra azóta is több esetben sor került, de a róluk szóló információk ellentmondásosak, mivel a lázongó területekre külföldi tudósítókat nem engednek be.
Közben az ujgur emigráció is aktivizálódott. Az első komolyabb téma, amit a világ elé tártak, az Ujgurisztánban, Lop-nór területén végzett atomkísérletekhez kapcsolódott. A világot viszont nem rázta meg az állítólagos 200.000 halott, akik a kísérletek következtében vesztették életüket. 1995-ben azonban Washingtonban és több nyugat-európai nagyvárosban is sikerült képviseletet nyitnia az emigráns ujguroknak.
1993-ban megalakult az Ujgurisztán Felszabadítási Frontja, mely 12 év alatt körülbelül 800 fegyveres akciót hajtott végre, főleg rendőrőrsök ellen, de 1997-ben Pekingben is követtek el robbantásos merényletet. Az ujgur ellenzék 1998-ban „Megszülettünk” címmel rendezett demonstrációt, melynek keretében az ujgur nőkön elkövetett kényszer abortuszok és sterilizációk ellen tiltakoztak. A kemény fellépés ekkor sem maradt el. A mozgalom vezetőjét, Rapidzsan Hadzsint három hónapon belül kivégezték.
A Sanghaji Egyezmény 1994-es megkötése után az ujgur nemzeti erők elveszítették közép-ázsiai támogatóikat, így új szövetségesek keresésére kényszerültek. A Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom (ETIM) szövetséget kötött a tálibokkal, és felvette a kapcsolatot az al-Kaidával is, így a két kapcsolat eredményeképpen 600 fegyveresük vehetett részt külföldi katonai kiképzésben. A muszlim szélsőségesekkel való kapcsolatfelvételt a magukra hagyottság és a végső kétségbeesés szülte, de ez a fordulat a 2001-es merényleteket követően megpecsételte az ujgur nemzeti függetlenségi törekvések sorsát.
/Folytatjuk/
Forrás:szentkoronaradio.com
Tovább a cikkre »
