Amint eltávolítják egy baloldali „ikon” szobrát, meg merik kérdőjelezni a helyét a kánonban, vagy fordítva, jobboldalról kerül elő olyan tiszteletreméltó szellem a múltból, aki nem fér bele progresszióba, már megy a balliberális siránkozás. Szelektíven összegereblyézett tudományosságot és önmagukból kifordult értékeket állítanak szembe a (szélső)jobboldali, pejoratív értelemben használt emlékezetpolitikával.
Pedig a „függetlenobjektívek” és kedvenceik sem értéksemlegesen vagy kevésbé pártosan futtatják az övéiket. És sajnos még az sem igaz, hogy ellenzékből nem tudnak szobrot állítani vagy szoborállítást megakadályozni. Most éppen a XII. kerületi „megosztó” turulos emlékmű van veszélyben miattuk és nekik tetszelegni akaró áljobboldaliak miatt.
De ez a kultúrharc egy régi folyamat, mindenki megpróbálja történelmünk és kultúránk érdemes alakjait a sajátjának érezni. Ez egy szintig érthető és helyes is, ha gyakran anakronizmus formájában is születik meg. Jól jön a „tudományosság” a történelmietlen blődségek kigyomlálásához, helyre tételéhez. Főként, amikor nem is a közös (?) múltunk felé keresnek érzelmi kapocst, hanem egyszerűen ócska propagandáról van szó.
Sajnos jó néhány példa van rá a magát permanens erkölcsi fölényben láttatni kívánó baloldalon, és sajnos ezt a vasat a továbbiakban is ütni fogják.
A migrációs hullám közepette és azóta is láttuk, hogy szerintük ugyanolyan migránsok Árpád magyarjai, Kossuth vagy az ’56-osok, mint a harmadik világból Európába érkező tömegek. Ez az attitűd máig virulens, de annyira sokszor kitárgyaltan ostoba, hogy több szóra ezúttal nem érdemes.
Szintén folyamatosan előrángatott téma a Szent István Merkelként lefestése az Intelmek befogadó hősként félreértelmezett sorai miatt. A regnum a konkrét szövegbeli jelentésén (ország vagy udvar vagy kíséret, nagyon nem mindegy) túl a korabeli viszonyok figyelmen kívül hagyásából is fakad a rajongás első királyunk vélt multikultisága iránt, holott valaha azokat telepítették le, akik tisztességesen űzött hiányszakmájukkal vagy katonai erejükkel hasznos tagjaivá váltak a társadalomnak, nem pedig vágyvezérelt képzelgések szerinti leendő mérnökökkel, tanárokkal és agysebészeket. (A cigányok és a románok spontán betelepülése a „zöldhatáron” át, illetve a török hódoltság következményeiből fakadó etnikai átalakulás már minden szempontból más eset, mint a korábbi, bár nem mindig konfliktusmentes befogadások.)
Az is tanulságos, hogy az egyik filmalapos guru lelki szemei előtt egy magyar nacionalisták által elnyomott Hunyadi jelent meg, mint sorozathős. Szerencsére ez a terv egyhamar nem fog megvalósulni, de bizonyos körökben igény lenne rá…
A legaktuálisabb azonban Kölcsey Ferenc buzilobbista felhasználása. Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész, aki könyveiben szereti régi nagyjaink szerelmi és szexuális életét tárgyalni, 2013-ban osztotta meg bőségesen kifejtve teóriáját a Himnusz költőjéről. A hozzászólások is „érdekesek” lehetnek, nem is csak a fejtegetések folytatása miatt, de a lelkes rajongók ömlengése miatt, akiknek Kölcseyhez való viszonyát ez mintha ugyanúgy meghatározná, mint az ügyet a minap felmelegítő „főbüszkélkedőkét”. Biztos fogódzót adó tényszerű végeredmény nincsen, ahogy tudományos konszenzus sincs, Nyáry is csak sugall, valószínűsít, de ez egyeseknek elég. Pontosabban a propagandához elég.
Persze a széplelkek nem érthetik, hogy mi a probléma, ha a másik oldal csinálna hasonlót, akkor viszont első sorban tiltakoznának. A személyes ízlésemtől mindenesetre távol áll nagy alakjaink intim érzelmeinek efféle vélelmeken alapuló célzatos felhasználása. Mert éppen ezért is érdemes vele foglalkozni, hogy a történet itt aligha ér véget: elhintették sajátjaik között, és a reakciókból érzik is, hogy ezzel a szokásos éves menetükön és az ahhoz kapcsolódó egyéb rendezvényeken is tudnak provokálni.
Most a Mi Hazánk sajtótájékoztatóján élcelődött versenyt a progresszióban a legfelkészültebbek számára is nehezen tartható iramot diktáló Mérce és maga az „LMBTQ-emberek” híres-neves szervezete. Nevezetesen a szivárványszínekbe burkolózott Kölcsey-kép széttépésén. Mintha az irányulna a Kölcsey ellen! Mintha egy antiszemita karikatúra széttépése lenne az újabb holokauszt előkészítése. Vagy egy Hitler-bajusszal ékesített Netanjahu-portréban való károkozás a Likud-vezér ellen irányulna.
De milyen narratíva is lenne leszűrhető a Kölcsey-történetből, ha tényként kezelnénk? A gonosz társadalom által „elnyomott homoszexuálisé”? Elég nehéz ezt további és konkrétabb tudás nélkül felépíteni, pláne hogy Nyáry szerint a nőkhöz vonzódó barátaiba volt személy szerint szerelmes, tehát ha csak ennyit próbálnánk belelátni, ez egy sejtetésekkel teli zsákutca, néhány csámcsogásra jó idézettel.
Van egy kimunkáltabb olvasat is, amit maga Nyáry kínál tálcán. Ez is a belső érzelmi viharok után magányba menekülő költőről szól, aki a szerelmét a hazára, a nemzetre irányítja, és megírja többek között a Himnuszt.
Felmerül a kérdés: mégis mi áll messzebb az ún. Pride szellemiségétől, mint az erkölcsileg feddhetetlen, mértéktartó, hazaszeretettől lángoló lélek, melynek köszönhetjük Kölcsey műveit? És amiért – nem pedig a vélt szexuális orientációjáért – éppen annyira tiszteljük, mint halhatatlan műveiért.
De az újdonsült Kölcsey-rajongóknak ajánlanék egy idézetet:
Egy van csak, amit még figyelembe hozni bátor vagyok. Az t. i. hogy az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása. Az 1804-diki populáris öszveírás 2290 zsidó férjfiat számlál, az 1826-dikban pedig 2872 találtatott ezen nemes megye kebelében; következőleg a zsidó népesség 582 férjfival, s ha az asszonyokat is ide számláljuk, legalább is 1164 lélekkel szaporodott, még pedig azon időben, mely alatt (ha ugyan az említett öszveirásokban valami tetemes hiba nem történt) a keresztyén adózó nép száma több mint 16 ezerrel kevesedett meg. Senki sincs a Tek. Vármegye itt ülőtagjai közűl, akinek a zsidók ezen szaporodására a szomszéd Galiciának sorsa eszébe ne jusson. Távol vagyok attól, hogy azon rémítésekre menjek vissza, melyeket Eisenmengernek s a hasonlóknak tudósításai terjesztettek el. De bátran említem azt az iszonyító rajzolatot, melyet Pr. Schulze Galiciának, az Izrael fiai által történt lesűllyedéséről, az egész ausztriai birodalom láttára, előállított. Méltán mondja ő, hogy amely országban a zsidók megszaporodnak, az vagyoni végromlás szélén áll. S maga az a nevezetlen ugyan, de köztiszteletben álló politikus, aki a zsidókat Franciaországba visszahivatni tanácslá, világosan megintette a hozzánk hasonlókat, mondván: nem kicsiny és szegény státusba való a zsidó, hanem nagyba és gazdagba. Itt segíti az industriát, ott megöli!
(A szatmári adózó nép állapotáról, 1830; In: Kölcsey Ferenc összes művei II. kötet, 16. oldal)
Amikor a szivárványos rongyot eldobva előveszik a magyar lobogót, hogy vonaglás helyett méltóságteljesen felvonuljanak, jól jöhet egy efféle kevésbé ismert, de annál inkább a nyilvánosságnak szánt szöveg is Kölcseytől a beszédeikhez.
Menyhért Ágoston – Kuruc.info
– Reformkori antiszemita kiskáté – Miként vélekedtek dicső eleink a zsidóságról?
– Kölcsey Ferenc: "Ahol a zsidóság elszaporodik, végromlásba kerül az ország"
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
