Jól ismert axióma, miszerint egy nemzeti közösség – kisebbség – közérzete precíz fokmérője egy ország állapotának. Ha mindazok, akik kevesebben vannak, és nemzetiségük, vallásuk okán másak, mint a többségiek, mégis elégedettek életükkel, nem panaszkodnak tehát, nagy valószínűséggel az az ország, hatalom toleráns és megértő, olyan hely, ahol jó élni, mert nem megalázzák, hanem felkarolják a kisebbségi sorsban lévőket.
Ha pedig egy térségben mindezek ellenkezője érvényesül, akkor olyan helyről beszélhetünk, ahol ugyan nem olyan rossz élni – legalábbis harmadik világbeli diktatúrákhoz, illetve banánköztársaságokhoz képest nem –, ám a közállapotok jobbak is lehetnének. Mint ahogy mifelénk is mehetnének jobban a dolgok, a Székelyföldön élő magyarok közérzete is lehetne jobb. Nálunk, ahol a névtáblák miatt háborgó, rendíthetetlen feljelentők következetesen sérelmezik, ha egy állami intézményen nem a román feliratot helyezik felül, hanem a magyart, s ez ügyben pert indítanak, s még nyernek is.
Szerencsére nem mindenhol ez a jellemző. A napokban egy beszélgetés jelent meg a Krónikában – Ahol létrejött a románok kulturális autonómiája címmel – Gyula polgármesterével, Görgényi Ernővel. Az interjút kísérő egyik fotón a gyulai román tannyelvű iskola fényképe látható, s láss csodát, a Liceul Şcoala Generală si Căminul de Elevi Românesc Nicoale Bălcescu Giula felirat fent, míg a magyar változat csupán az előbbi szöveg alatt olvasható: Nicolae Bălcescu Általános Iskola és Kollégium. Mi több, a két szövegrész között még egy sor ablak is található, vagyis a magyar nyelvű szöveg még mélyebbre került a felsőhöz képest, mint a feliratok esetében megszokott.
És Gyulán mégsem dőlt össze a világ, Budapesten sem jajonganak, nem perelnek a többségi magyar nemzet féltői, nem zengenek eget s földet rengető sirámokat a gyulai magyar közösséget fenyegető román veszélyről, hanem mindez természetes és normális (igaz, mifelénk csak most vált államelnöki céllá, illetve politikai jelmondattá a „normalitás” megteremtése). Mi több, akinek nem elég beszédes e gyulai iskola fotója, olvashatja Görgényi Ernőnek a gyulai – magyarországi – románokra vonatkozó szavait is. „Ha az erdélyi magyarok olyan jól éreznék magukat Romániában – állítja a polgármester –, ahogy a románok érzik magukat Gyulán, akkor elégedett lennék. Ha úgy szeretnék és megbecsülnék őket, ahogy mi tesszük a román nemzetiségű polgárokkal, akkor nem lenne konfliktus. Gyulán román óvoda, általános iskola, gimnázium, kollégium működik, vannak civil szervezeteik, és bizony senkit nem zavar a román nemzetiségi intézményeken lobogó román állami zászló. Ez is jó minta lehetne Románia számára, hogy ne féljen a magyar zászlótól, mert nem jelent semmilyen veszélyt, ahogy ránk sem a román trikolór. Gyulán gyakorlatilag megvalósult a kulturális autonómia, hiszen a román etnikumú polgárok által megválasztott nemzetiségi önkormányzat a fenntartója a román oktatási intézményeknek”.
Persze, akinek szeme van és még lát is, avagy füle van és még hall is, eddig is láthatta, illetve hallhatta a gyulai, az ottani románok megbecsülésére vonatkozó jelzéseket. Az előbbi, feliratra vonatkozó jelzés természetesen szimbolikus, mégis beszédes. Sokat elárul arról, hogy mit jelent valójában a normalitás. Mit jelent az, amikor értékteremtőnek és értékesnek tartanak egy nemzeti közösséget, tisztelik nyelvét, kultúráját az önazonossághoz való jogát. Arról nem is beszélve, hogy az említett szövegrészben nem Gyulaként jelenik meg a település neve, hanem fonetikusan, ahogy a románok ejtik: Giula.
A gyulai iskola fotóját látniuk kellene a románság itteni, önjelölt oltalmazóinak, s az árnyékukban lapuló, sunyító bólogató jánosoknak, néma, ám mégis nagy hatalmú cinkostársaiknak is. Látniuk, olvasniuk, tapasztalniuk kellene, mit jelent a másság elfogadása, mit jelent a tolerancia akár egy egyszerű, szinte hétköznapi példa kapcsán is. Meg kellene végre hallaniuk az új idők hangját, s bizony, ha a gyulai román ajkú atyafiak valóban jól érzik magukat Békés megyei térségükben, itteni, aggódó nemzettársaiknak – feljelentőknek, illetve más társadalmi és szakmai csoportoknak – is megüzenhetnék, testvérek, az út, amelyen bőszen masíroztok, sehova sem vezet.
Mózes László / Háromszék
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
