Rátóti Zoltánt, a Nemzeti Színház művészét október 21-én a győri bencés szabadegyetem vendégeként kérdezték. A beszélgetés rövidített változatát adjuk közre Czifrik Balázs szerkesztésében.
Hogyan lesz ateista szülők gyereke templomépítő ember? Hogyan lehet férfiként a családot a karrier elé helyezni? A Bencés Diákok Győri Egyesülete és a Szent Mór Bencés Perjelség szervezésében valósult meg az est, amelyen Rátóti Zoltán színművész beszélt többek között pályaválasztásról, apaságról, istenkeresésről.
– Az életéből az interjúk révén sok mindent megismerhetünk, de hogy pontosan miért is lett színész, arról keveset tudni.
– Velkey Imre, aki nagyszerű magyartanárom volt a gimnáziumban, sokszor megbízott azzal, hogy tartsak előadásokat a különböző irodalmi korokról. A sűrű tanári felkérések motivációját azért árnyalja, hogy többnyire azok tartottak előadásokat, akik valamikképpen zavarták az órák menetét. Nekem akkor persze fogalmam sem volt, hogyan kell előadást tartani, így megtanultam a szövegeket. Imre bácsinak nagyon imponált, hogy nem olvasva adok elő, és néhány produkció után azt mondta: „Rátóti, te legyél jogász, neked jó kiállásod van!” Természetesen ez hízelgett nekem, de, ellentétben a tanárommal, egyáltalán nem láttam magamban a jogászt.
– Mit látott magában fiatalemberként, ha a jogászt nem is?
– Hosszú ideig semmit sem, egyáltalán nem tudtam eldönteni, mi legyek, éppen ezért több helyre is beadtam a jelentkezésemet. Például az akkori Szovjetunióba történelem–orosz szakra, mert a diplomáciában is találtam vonzó dolgokat, de megjelöltem a katonai főiskolát is, és hogy a szüleim se idegeskedjenek, a tanárképzésre is jelentkeztem. Addigra azonban már annyira lelkes voltam Imre bácsi hatására, hogy én jól adok elő, hogy a színművészeti főiskolára is felvételiztem.
– A szülei tudtak önnel együtt lelkesedni?
– Valójában a színművészetire készültem igazán, éjjel-nappal verseket tanultam. Apám mindig megjegyezte, minek foglalkozom ennyit a versekkel, készüljek inkább oroszból és történelemből. Abban az időben először voltak a külföldi felvételik, aztán következtek a magyar egyetemek, és utána jött a színművészeti. Meg kell mondjam, mind a külföldin, mind a hazai egyetemeken csúfosan elvéreztem, és ettől nagyon elkeseredtem. Így mentem a színművészetire felvételizni, ahol túljutottam az első fordulón, mindenki nagy meglepetésére a másodikon is, végezetül a harmadik rosta is sikerült, így a Színművészeti Főiskola hallgatója lettem.
– Milyen színészi pályát vizionált magának a főiskolai évek alatt?
– A sikeres felvételi után végtelen önbizalommal voltam, és hatalmas színpadi sikereket és filmes karriert láttam magam előtt. Aztán elég hamar rá kellett jönnöm, hogy rengeteg munka, és még annál is több munka vár rám ahhoz, hogy bármit is elérhessek. Vágytam az ismertségre, és nyugodtan mondhatom, erre jó sokáig várni is kellett. Horvai István és Kapás Dezső voltak a főiskolai mestereim, ők akkoriban a Vígszínház rendezői is voltak. Az ábrándozásomból negyedéves koromban józanított ki Horvai, aki az évzáró vizsgaelőadás után azt mondta: „Rátóti, magának várni kell, maga egy későn érő típus”. Huszonhárom éves koromban ennél rosszabbat nem hallhattam volna. Akkor még egyáltalán nem értettem, hogy a siker és az értékkel bíró siker között óriási különbség van. Kérdeztem, hogy akkor mit kell tennem. Ne akarjak szerepet? – kérdeztem. De akarjak – felelte Horvai –, csak fogadjam el, hogy az értékes sikerek később fognak jönni.
– Felmerült valaha önben, hogy rosszul döntött? Jobb lett volna diplomatának vagy tanárnak menni?
– Sosem éreztem azt a pályám során, hogy nem vagyok a helyemen. Ha így lett volna, akkor váltottam volna. Mindig voltak olyan munkák, amelyek során nem biztos, hogy a kritika vagy a közönség erősített meg, hanem belül éreztem, hogy ismét sikerült valami saját magamban lévő határt áttörni, és haladok abba az irányba, amelyikbe haladnom kell.
– Ha csak a nagy csomópontok mentén nézzük a pályáját: színészet, polgármesterség, színi igazgatói állás, aztán ismét „csak” színészet, többször független színész, akkor az az érzése az embernek, hogy ön folyamatos keresésben élte, éli az életét.
– A folyamatos keresés bizonyos intervallumoknál jött elő. Szükségem van az új kihívásokra, és tudnom kellett azt is, hogy fel tudok mondani egy színházban, ha ott nem érzem jól magam. A pályám elején elkényeztetett helyzetben voltam. A József Attila Színházban olyan darabokban játszottam, amelyek minden színész álmai, mégis hat év után egyik nap bementem, megnéztem a próbatáblát, és amit láttam, az nem tetszett. Akkor miért maradok itt? – tettem fel magamnak a kérdést, és váltottam. Lehet, hogy ez másnak tűnhet úgy, hogy menekülőre fogom, nekem azonban ez mindig is feladat volt: ha valami nem tetszik, akkor tudjak változtatni.
– Ilyen változtatások eredménye, hogy Magyarföld polgármestere lett, majd pedig egy fatemplom megálmodója és megvalósítója?
– Amikor az Őrségben telket vásároltam, az ottani életben nagyon megragadott, hogy a döntéseknek más súlyuk van, mint a színházi életben. Kétkezi munkával kellett és kell ott nagyon sok mindent megvalósítani. Ha ott egy döntést rosszul hoz meg az ember, akkor annak kézzel foghatóan látja a következményeit, de ha jót, akkor azt is. Nagyon felszabadított, hogy míg a színházban minden a múló pillanat része, addig egy kis közösségben a döntések többségének maradandó lenyomata van.
– Amikor a templomépítést a fejébe vette, hogyan fogadta a környezete?
– Akkor már fölépítettünk Magyarföldön egy haranglábat az őrségi építészeti stílusnak megfelelően, és ott állt mellette üresen egy terület. Egyszerűen a hely adottsága olyan volt, hogy oda egy templom kívánkozott. Érdekes, hogy nem szülővárosom és gyerekkorom helyszínére, Ceglédre szerettem volna templomot építeni, hanem az Őrségben. Úgy hiszem, ez pontosan lefedi azt, hogy mit jelent a hely szelleme. Természetesen többen kinevettek, volt, aki durván elhajtott, míg mások azzal jöttek, hogy már nem tudok mivel feltűnni, sikertelen a színészi pályám, ezért építek templomot. Ezek a gondolatok azonban nem fékeztek, hanem nagyon nagy alázatra neveltek, mert majd tíz évet ölelt fel az az idő, amíg a gondolatból megvalósult épület lett.
– Aztán a kaposvári színház vezetése következett, amely abban az időben nem igazán tartozott a meghatározó színházak közé.
– Ez valóban így van, és majd az idő eldönti, hogy igazgatásom alatt mennyit és milyen irányban változott. Ez nagyon nehéz időszak volt, és be kell valljam, sok-sok dologba beletört a bicskám. Ma már nagyon sok mindent másképp csinálnék. Ma már nem lennék akkora tisztelettel az ott kialakult színházi hagyományra, hanem a saját terveimet és gondolataimat igyekeznék megvalósítani az első perctől, mert amíg nem így tettem, csak saját magammal szúrtam ki. Körülbelül három év után ismertem ezt fel, és utána már kezdett szélirányba állni hajó.
– És miután szélirányba állt az a bizonyos hajó, elköszönt, változtatott. Miért?
– Születőben volt a második gyerekünk, és sokat szerettem volna vele lenni. Ugyanis az elsőnél elkövettem azt a hibát, hogy élete első másfél évében hetente 2-3 napot láttam csupán. Megtanultam, ilyet nem lehet tenni, nincs az a karrier, amiért ezt én megtenném a családommal.
– A 21. század gondolkodása, a művészvilág pedig különösen nem arról híres, hogy a karrier háttérbe szoruljon a család javára.
– Valószínűleg senki nem érezte, hogy a csúcson vagyok, én sem éreztem úgy. Sokkal inkább azt éreztem, hogy egy őrjítő mókuskerékben forgok. Egy biztos: a feleségem megkönnyebbült, a családom megkönnyebbült. Persze nagyon sok más hang is volt; voltak, akik azt mondták, biztosan valami gond van Kaposváron, és ezzel a családos fedősztorival menekül. Erről azt gondolom, nekem ezekkel a felvetésekkel nincs dolgom, a lelkiismeretem tiszta.
– A döntései mögött, az életében az istenhit mindig jelen volt?
– Amíg eljutottam a hithez, elég hosszú út volt. Ateista családba születtem, és szüleim nem is nagyon támogattak, amikor középiskolás koromban ezekkel a kérdésekkel foglalkozni kezdtem. Egyedül kellett megküzdenem, hogy a kapaszkodókat megtaláljam. Az első komoly tapasztalásom az első házasságomban volt. Az első feleségem vallásos családban nevelkedett, és általuk éltem meg, hogy mekkora erőt jelent a hit, és valójában mivel is jár. Akkor 28-30 éves fiatalemberként nagyon nehéz volt nekem, hogy tulajdonképpen két tűz között álltam, mert szüleim ugyan elfogadták, de igazán nem értették, hogy mi is történik velem. Engem viszont a megtapasztalt lelki élmények, a belső változások arra vezettek, hogy felismerjem, hozzám a kereszténység áll közel.
– Hogyan lehet képviselnie az embernek a hitbéli meggyőződését a saját környezetében, különösen a művészvilágban?
– Nem érzem a külvilággal a konfrontációt, mert mindenki ismeri és tiszteletben tartja az értékrendemet, és az is igaz, hogy senkit sem próbáltam eddig meggyőzni arról, hogy járja az én utamat. A vívódásaim sokkal inkább belül, önmagammal vannak. Gyakran felmerül bennem a kérdés, vajon elég-e az, amit én megteszek az Istenért. Tehetnék-e többet? Az állandó kétkedés persze ott van bennem. Úgy érzem, nem vagyok feljogosítva arra, hogy prédikáljak, míg másrészről persze tudom, mindenki fel van erre jogosítva. Én talán a példámmal tudom a leghitelesebben képviselni az értékrendemet, de ezt sem hivalkodóan, hanem szűk körben.
– Az utóbbi időben megszaporodtak azok a színházi szerepei, amelyekben papot, egyházi embert alakít. Nem érzi ezt egyfajta skatulyának?
– Sokkal inkább skatulyának éreztem a fiatalkori bonviván szerepeket; valójában nagy örömmel játszom ezeket az egyházi szerepeket. Amikor még csak az istenkeresés állapotában voltam, és még semmi sem dőlt el bennem, megkaptam a Velencei kalmárban Shylock, a bigott ortodox zsidó szerepét. A rendező azt találta ki, hogy megmutatja Shylockot akkor is, mikor egyedül van otthon, megmutatja, hogyan imádkozik. Ehhez meg kellett tanulnom zsidó imákat, így belekóstolhattam abba az ősi hitéletbe, amelyből mindkét vallás ered. Most a Nemzeti Színházban Péter apostolt játszom a Csíksomlyói passióban, Morus Tamást az Egy ember az örökkévalóságnak című darabban, és ugyanazt ismerem fel a karakterekben vallásoktól és időtől függetlenül: a hit mélységét, és azt a rendíthetetlenséget, amely színészként, emberként egyaránt elkápráztat. Azt kell megélnem, és viszonyulnom hozzá, hogy amikor a saját életemben valamit elrontok, megfutamodom, elgyengülök, akkor ezt én nem tudom megvalósítani. Azzal vigasztalhatom magam, hogy lám, azért léteztek ilyen emberek, akik erre képesek voltak, és ha én nem is vagyok ilyen, törekedni még törekedhetek a mélységre és a rendíthetetlenségre.
Forrás: Szent Mór Bencés Perjelség
Fotó: Gulyás Dávid
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
