A tegnapi önkormányzati választás átrajzolta a politikai erőviszonyokat, stratégiai irányt mutatott az ellenzéknek a kormányváltás célja felé, megtörte a Fidesz 2006 óta tartó győzelemsorozatát az országos választásokon, és rámutatott az Orbán-rendszer gyenge pontjára. Az ellenzék terepet, felelősséget, eszközöket kapott az építkezésre és a kormányváltó alternatíva kimunkálására.
A Fidesz 2010-es, a magyar politikát és közjogi kereteket sok szempontból átformáló győzelmét nem kis részben a 2006-os önkormányzati győzelme alapozta meg. Noha az önkormányzatok ma már kevesebb jogosítvánnyal rendelkeznek, szerepük mégis fontos a pártpolitikai szereplők – beszéljünk kormánypártokról vagy ellenzékről – számára, hiszen a településvezetési mintaállításhoz, közösségszervezéshez, mozgósításhoz, káderpolitikához, erőforrásgyűjtéshez adnak terepet. Ebből is látszik, hogy bár a választók elsősorban a helyi közügyek viteléről, a városok és falvak vezetéséről (és a megyei közgyűlésekről) szavaznak, egyúttal az országos politika alakulásába is beleszólnak. Nem véletlen, hogy a Fidesz ellenzékben azt hangsúlyozta, hogy a kormánnyal szembeni véleménynyilvánítás eszköze az önkormányzati választás. Kormányzati pozícióban pedig vagy a kormánypolitika támogatására szólított, vagy – mint a mostani választáson, ahol a botrány hatására tartott a közhangulat változásától – az önkormányzati választás helyi, települési jellegét emelte ki.
A mostani képlet annyiban módosult a korábbi évek szavazásaihoz képest, hogy
a kampányhajrában a kormánypártok a Borkai-üggyel elveszítették a közélet tematizálásának lehetőségét.
Mivel politikai értelemben rossz válságmenedzselést, ügyetlenkedő válságkommunikációt mutattak, az ügy „rájuk égett”, országos hatásúvá vált. Ez oda vezetett, hogy a szavazók megbüntették a Fideszt. Ehhez az eredményhez két fontos összetevő kellett. Egyrészt az ellenzéki pártok azon felismerése (ami ha korábban megérik, ma nem volna kétharmados kormánytöbbség a parlamentben), hogy a győzelmek érdekében széles körben szükség van a taktikai együttműködés különböző formáira. Másrészt egy
olyan kampány, olyan témák, amelyek megszólítják és felrázzák a kormánykritikus szavazókat – legyenek elkötelezettebbek vagy bizonytalanok.
A mostani kampány ezt megadta az ellenzék számára, egyúttal kompenzálta a Fidesz-táborral szembeni mozgósítási hátrányt. Ráadásul kihatott a kormánypártok mozgósítási képességére is: több helyen demotiválta a Fidesz-szavazók egy részét, ami a „billegő” körzetekben, településeken az ellenzéki győzelem kulcsa volt. Persze, a Fidesz–KDNP így sem írható le, komoly pozíciókat tartottak meg, és fölényük a „vidék Magyarországán” még mindig jelentős. A nagyobb lélekszámú településeken azonban szépen visszaigazolódott, amit a tavaly áprilisi országgyűlési és az idén májusi EP-választás tanulságai alapján feltételeztünk, nevezetesen az, hogy
a közös jelöltet állító vagy mögé beálló (vagy csak külön jelöltet nem indító) ellenzéki pártoknak jó matematikai esélye van a kormányoldali jelöltek legyőzésére.
Itt van példaként Budapest, ahol 2018 áprilisában 12 választókerületet hódított el az ellenzék (a Jobbik és az LMP nélkül) a 18-ból, az EP választáson pedig a 23 fővárosi kerületből 16-ban – (a Jobbik és az LMP nélkül is) kijött az 50 százalék feletti szavazatarány az ellenzéknek.
A megyei jogú városok esetében az elemzői várakozások 6-8 győzelemmel számoltak általában, tehát itt is pozitív csalódásnak örülhetett a 23-ból 10 vidéki nagyvárost elhódító ellenzék. Bebizonyosodott az is, hogy
a kormánypártok vidéki polgármesterei politikailag nem tudnak „megélni” az országos politikát meghatározó kormányzati cselekvésből és kommunikációból.
Ahol nem voltak képesek a helyi közbizalmat élvezve eredményesen vezetni a településüket, ott – forrásmegvonásról szóló kormányzati fenyegetések ide vagy oda – a helyi polgárok aktív többsége a változásra szavazott. A főváros esetében is több elemzői forgatókönyv létezett. Az egyik ilyen az volt, hogy bár Karácsony Gergely nyer – aminek a lehetőségét a különböző közvélemény-kutatók adatsorait összevetve épp annyira lehetett kiolvasni, mint az ellenkezőjét –, a fővárosi közgyűlési többség kormánypárti marad. Ez gyakorlatilag politikai értelemben „béna kacsává” tette volna a média egy része által egyébként is gyengekezűnek beállított Karácsonyt, aki őrlődik a vele ellenséges kormányzat és közgyűlési többség között. Ez a veszély elhárult, a közgyűlési többség ellenzékivé vált, ami emeli a siker mértékét, egyúttal arra a felismerésre szorítja a kormányt, hogy együtt kell működnie a szükséges mértékben a más politikai színezetű fővárossal. Ez a „társbérlet” nem lesz súrlódásoktól mentes, de ez egy politikai kényszerűség, és ennek megfelelően Orbán Viktor tegnap késő este már be is lengette: a kormány nyitott lesz az együttműködésre. Az ellenzék az előzetes várakozásokhoz viszonyítva annyira túlnyerte magát, hogy
a kormány egyszerűen nem teheti meg – nem azért mert nem tudja, hanem mert politikailag nem racionális –, hogy a „mézes madzag és bunkósbot” közül az utóbbival statuáljon példát
a „rebellis” településeken. Budapest és a megyei jogú városok durván kétötödének elhódítása (2014-ben 3-at, most 10-et sikerült megszerezni) szimbolikus erejű előretörésnek is számít, ami a politikai verseny újraélesztésével új lendületet adhat az ellenzéknek és árnyalja az ellenzéki kilátásokról való gondolkodást is.
Mivel az Orbán-rendszer nem kis részben a politikai erő demonstrálására és a vezetői karizmára épül, így
a szimbolikus erejű győzelmek, az ellenzéki pozíciószerzéssel és az esetleges további, kormánynak ártó botrányokkal együtt Orbán karakterének „elvarázstalanodásához” vezethet.
Itt természetesen nem a kormánykritikus szavazókról beszélek, hanem elsősorban arról a népes táborról, akiknek a szemében a kormányfő nemcsak egy politikai vezető, hanem egy idol, akit körbeleng a rendszerváltás során szerzett nimbusza, a Fidesz politikai öröksége, s adott esetben a „keresztény szabadság főpapját” is benne látják megtestesülni. Egy kudarcokat szenvedő Orbán Viktor vezetői alkalmassága ugyanis előbb-utóbb megkérdőjeleződhet saját körein belül is (miként az 2006 tavasza és ősze között is történt). Ehhez azonban még sok csatát meg kell vívnia kormánynak és ellenzéknek. Ne felejtsük el: tizenhárom éves győzelemsorozat tört most meg (időközi választásokat nem számolva), aminek önmagában is van jelentősége.
Az ellenzék előtt komoly feladat és felelősség áll. Erőt mutatott fel, most tudnia kell megfelelően élni ezzel az erővel. Egyfelől nem kényelmesedhet el, hiszen a tegnapi eredmények elsősorban a helyes taktikának (előválasztások, közös jelöltek) és a változó közhangulatnak köszönhetők – tehát a formának és egy külső körülménynek –, s csak másodsorban az előző években felmutatott politikai teljesítménynek. Ebből könnyen lehet levonni téves következtetéseket. Új horizont nyílt a 2022-re való felkészülés tekintetében, ám ehhez
szükség van politikai tartalomra, innovációra is
– legyen szó személyekről, programalkotásról, politikai identitásokról, közös ellenzéki „minimumok” megtalálásáról, és nem mellékesen az ellenzéki vezetésűvé, többségűvé vált települések vezetésében való gördülékeny együttműködésről. Versengő együttműködésről beszélünk, a választási rendszer és a politikai erőviszonyok által kikényszerített koalíciókról, tehát fel kell tudni ismerni, mikor és hol van terepe az együttműködésnek, mikor és hol érvényesíthetők a pártérdekek. A közös ellenzéki cselekvés nem spórolhatja meg az egyes ellenzéki szereplők saját arculatépítését, belső munkáját. A mostani eredmények által szerzett ellenzéki pozíciók és az egyes ellenzéki szereplők országos erőviszonyai közötti feszültség (gondolok itt például az MSZP felülreprezentáltságára a nagyobb településméret-kategória kulcspozícióiban) is egy olyan dilemma, amit kell tudni kezelni.
Szintén érdekes dilemma, ami egyelőre lóg a levegőben, hogy a jelenlegi médiaviszonyok közepette, a Fidesz közéletet tematizáló képességének átmeneti elvesztése okán beszélhetünk-e arról, hogy egyre hatástalanabbá válik a kormánypártok bevándorlási veszélyről, szabadságharcról, világkormányzásról és beépített ügynökökről – tehát állandó fenyegetettségről és ellenségekről – szóló narratívája. A metapolitika, a nyilvánosság uralása ugyanis a politikai valóság nagymértékű befolyásolását is jelenti, amire korábban – sok-sok kísérlet ellenére – nem volt képes „ellenszert” találni az ellenzék. A mostani választás után mégsem beszélhetünk „következmények nélküli országról”. A legfőbb kérdés ennek kapcsán, hogy
a Borkai-ügy „átmeneti üzemzavart” keltett-e a kormánypárti kommunikációs gépezetben, vagy tényleg kezd lecsengeni a migrációs, Soros- és Brüsszel-ellenes kommunikáció hatásfoka,
miközben kialakul egyfajta ellenálló képesség a propaganda-üzemmóddal szemben. Ha a kommunikációs eszközök alapvetően nem is változnak, az szerintem világos, hogy ezen a területen is innovációra, új témákra van szükség.
Még távol vagyunk attól, hogy valódi politikai versenyről beszélhessünk Magyarországon, ahol a kormányhatalom továbbra is behálózza a társadalmi együttélés fontos intézményes és nem intézményes szféráit, de tegnap egy komoly lépést tett az ország afelé, hogy megtörje a Fidesz predomináns pártrendszerét.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
