A fekete taxisofőrök sem szívesen vesznek fel fekete utasokat, mert fehér kollégáikhoz hasonlóan ők sem szeretik, ha kirabolják őket. A fekete biztonsági őrök ugyanúgy gyanakodnak a fekete vásárlókra, mint fehér munkatársaik.
A feketéket ugyanúgy meglepi, ha egy fekete ügyvéddel találkoznak, mint a fehéreket. Mindennek nyilvánvaló okaik vannak.
Nem várható el a dánoktól, hogy kínaiul beszéljenek, ahogyan a kövérektől sem, hogy akrobaták legyenek. Az élet bizonyos sémákat követ, és őrültség lenne azt várni, hogy ezeket ne vegyük észre. El lehet persze utasítani a sztereotípiákat, de – mint azt a szerzők kénytelen-kelletlen maguk is elismerik – számos faji sztereotípiának mégiscsak van alapja. Kétségtelenül kellemetlen egy néger felsővezető számára, ha egy fehér nő nem hajlandó kettesben beszállni vele a liftbe, de ez kinek a hibája? Ha a négerek nem követnének el annyi bűncselekményt, akkor a fehérek nem félnének tőlük.
Mennyit? Nos hát, az USA-ban a négerek hétszer gyakrabban követnek el gyilkosságot és nyolcszor gyakrabban rablást, mint a többi fajhoz tartozók. Amikor erőszakos bűncselekményt követnek el, háromszor gyakrabban használnak lőfegyvert és több mint kétszer gyakrabban kést, mint a nem feketék. Az évenként elkövetett 770 000 erőszakos fajközi (tehát négerek és más fajok közötti) bűncselekmény 85 százalékát (a lakosság 12 százalékát alkotó) négerek követik el. Ráadásul több erőszakos bűncselekményt követnek el a fehérek, mint fajtestvéreik ellen: áldozataik 45 százaléka fehér, miközben a fehér bűnözők áldozatainak alig 3 százaléka fekete. A négerek 39-szer gyakrabban követnek el erőszakos bűncselekményt és 136-szor gyakrabban rablást a fehérek ellen, mint fordítva és (a néger viktimológia egyik legfőbb tromfját érvénytelenítve) majdnem két és félszer gyakrabban követnek el (faj) gyűlöletből bűncselekményt („hate crime”) fehérek ellen, mint fordítva.
Minderről persze Steinhorn és Diggs-Brown mélyen hallgat, ellentétben a hivatalos FBI-statisztikák alapján összeállított A bűn színe – Faj, bűn és büntetés Amerikában (The Color of Crime – Race, Crime, and Justice in America, New Century Foundation, 2005) című kiadvánnyal.
A maguk részéről a feketék is rájöttek, hogy a legtöbb fehér nem akarja az integrációt, akármennyire is hangoztatják az ellenkezőjét. Egyes feketék sem akarták soha, és sokan azok közül is, akik azt hitték, hogy igen, menet közben meggondolták magukat, miután rájöttek, hogy nem működik.
A szerzők is elismerik, hogy a feketék közönye, sőt ellenségessége az integrációval szemben ugyancsak hozzájárul annak kudarcához. Azt is megjegyzik, hogy habár a négerek panaszkodnak amiatt, mert bűnözőkként kezelik őket, ugyanakkor élvezik is a hatalom érzését, amely abból ered, hogy képesek megijeszteni a fehéreket – márpedig erre a hatalomra nem tettek volna szert, ha nem lenne ilyen sok bűnöző közöttük.
Steinhorn és Diggs-Brown azt is kimutatja, hogy a feketék és a fehérek drámaian eltérő módon vélekednek az amerikai faji kapcsolatokról. A fehérek – akiknek az elsöprő többsége nincs olyan helyzetben, hogy „elnyomja” a négereket, még ha akarná is – torkig vannak azzal, hogy a négerek állandóan a „rasszizmus” miatt panaszkodnak. Ezzel szemben a feketék azt hiszik, hogy „rasszizmus” van mindenhol és magyarázatul szolgál mindenre.
Amint azt a szerzők hangsúlyozzák, noha az USA különböző fajú lakói ugyanabban a világban élnek, mégis teljesen eltérően látják azt. És sokan közülük igyekeznek is különbözővé tenni a világaikat. Bármennyire is sajnálatos, a feketék és a fehérek különböző tévéműsorokat néznek, különböző magazinokat olvasnak, és szegregált templomokat látogatnak.
A négerek Afrikával azonosulnak, Kwanza faji ünnepét ünnepelik, megvan a saját „nemzeti himnuszuk” (Lift every voice and sing) és teljesen más a „kultúrájuk”, mint a fehéreké. Ténylegesen egy különálló nemzetet alkotnak az Egyesült Államok területén belül. Ezek után joggal tehető fel a kérdés, hogy Amerika faji megosztottságának az állandóságát konstatálva vajon a szerzők előállnak-e valamilyen alternatív javaslattal? Szó sincs róla.
Egyetlen jelzésként arra, hogy tulajdonképpen fontolóra vettek egy alternatívát, ajánlottak egyet és rögtön el is vetették: „Azokkal, akik azt mondják, hogy az integrációs ideál egyedüli alternatívája a különválás, de egyenlőség, szenvedélyesen nem értünk egyet”.
Okokat nem mondanak, de a szegregáció szerintük nem „kóser” és punktum. Ehelyett elmondják, hogy az országnak mit kellene tennie. Először is elismerni a feketék egyedülállóan tragikus tapasztalatát. Ahogyan a zsidók egyedülálló szenvedés és különleges méltatás jelképévé tették a holokausztot, a négereknek is ugyanezt kellene tenniük a saját történelmükkel. Így elő lehetne mozdítani a négerekkel szembeni faji kedvezményeket „pozitív dologként, amelyet az összes amerikainak büszkén kellene támogatnia”. Ehhez masszív antirasszista médiakampányra lenne szükség, amely „kioktatna bennünket a bonyolult diszkriminációról, vagy figyelmeztetne bennünket a faji sérülésre, amelyet egymásnak okozunk”, és „felszólítaná a fehér középosztályhoz tartozó háztulajdonosokat, hogy gondolják át, miért is szándékoznak eladni a házukat, amikor egy középosztálybeli fekete család költözik a szomszédságukba”.
Végeredményben tehát a könyv tökéletesen példázza azt a következetlenséget, ahogyan Amerika a fajról gondolkodik. A szerzők felfedezték a „spanyolviaszt”: az integráció nem történt meg. Egészen odáig fokozták a merészséget, hogy megkockáztatták: talán sohasem fog megtörténni. Majd az ostobaság csimborasszójaként egy még vadabb és még valószerűtlenebb változatát ajánlják annak a propagandának, amelyről korábban maguk is elismerték, hogy megbukott.
A tragédia az, hogy az utóbbi fél évszázadban az USA éppen így kezeli a faji kérdést, és ezt a módszert akarja exportálni. A Field-félék rosszvoltából hozzánk is.
Gazdag István (forrás: Demokrata)
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
