Elgondolkodtál már azon, hogy ki vagy, mennyit ismersz magadból és mennyi feltáratlan dimenziót rejt magában az emberi mivoltod? Sokszor megtették ezt már a világtörténelem folyamán az emberek, de a válaszok eddig tisztázatlanok.
A modern emberben nem tudatosul kellőképpen, hogy „igazságai” és „tényei” a legtöbbször egyáltalán nem véges és lezárt tudást rejtő fogalmak, hanem csupán biztonságérzetét és kényelmét kiszolgáló, kétségtelenül jól hangzó és elfogadható, mégis felszínes, változékony és ingatag feltételezések. Feltételezések! Semmi több.
Erre éppen modern korunk egyik napról a másikra bekövetkező forradalmi újításai és vívmányai világítanak rá a legjobban. Bizonyosságot és biztos pontot aligha találhatunk tájfunsebességű, rohamléptekkel haladó technológiai szárnyalásunk világában. S ez a megállapítás az emberre is érvényes. Minden, amit 50 évvel ezelőtt kész tényekként közöltek rólunk, szinte mind módosult vagy tán meg is dőlt.
Míg a „fejlődésnek” titulált őrület fenekestől forgatja fel életünk csaknem valamennyi szegmensét, ugyanez a gondolkodásunkban, a személyiségünkben, az én-fejlődésünkben, az emberismeretünkben, a boldogságunkban egyáltalán nem következett be. Gondolkodásunk „modern”, ami nagyjából azt jelenti, hogy minden korábbi hozzánk képest primitívnek számít. De valóban így van ez? Véleményem szerint egyáltalán nem.
Mégpedig azért nem, mert a látható ember a látható világban rekedt, úgyszólván a világ foglya lett. Gondolatban, érzelmileg, istenileg, elmé-letileg, létügyileg, deszakralizálva (megfosztva a szenttől).
Az ember elfelejtette, hogy van egy láthatatlan ember is benne, akit soha nem lehet szavakkal kifejezni, de még a testbeszéddel sem. Akit „csak” érezni lehet. Legbelül, mélyen. Ha van rá időnk. Ha odafigyelünk rá.
A „primitív” népek ezt mindig is tudták. A primitív ugyanis kezdetlegest jelent. De nem tudatlant. A kezdetleges szóban benne van, hogy a kezdettel áll kapcsolatban. A modern ember – a látható ember – már réges-rég elszakadt a kezdettől, az eredettől. Mert a látható ember a látható világ ura és fejlődéssel ámítja magát, elaltatva-eltemetve magában minden láthatatlan érzést, intuíciót és ösztönt, amelyek révén bennünk élő láthatatlan ember üzen.
Ha választhatnék a modern/posztmodern és primitív szemléletű ember között, akkor a „korszerű” helyett én inkább lennék a titokzatos, érzékfeletti, ösztönös, isteni irányítás alatt élő embertípus, aki még érti a legelemibb igazságokat, az isteni beszédet, látja a természet mögött munkálkodó természetfelettit, az ember láthatóságában felderengő láthatatlant, az ember hústestén átszüremlő lelket, az értelmet meghaladó Szellemet, a Forrást, az Embert úgy, ahogy van. Egészben és nem darabokban, a nagybetűs emberként, akit nem a saját pöffeszkedése tesz naggyá, hanem az EGY-SZERŰSÉGE.
Miért? Mert ez az életlátás és megközelítés egységben lát, egységre törekszik és egységesen teremt egyensúlyt. Míg ugyanezek az ismérvek nem mondhatók el az előbbiről. Legnagyobb sajnálatomra.
Száraz György
Boldog napot!
The post A láthatatlan ember: primitív és modern megközelítés appeared first on Boldognapot.hu.
Forrás:boldognapot.hu
Tovább a cikkre »
