Sokan ismerjük a mondást, „vagy ezzel, vagy ezen”, a hagyomány szerint a spártai édesanyák így küldték a harcba fiaikat, ami a kezükben lévő pajzsra utalt. Tehát, hogy azzal kezében térjen haza, vagy pedig arra tegyék rá holttestét, s úgy hozzák vissza. Amennyiben pajzs nélkül tért haza, azt jelentette, hogy megfutamodott. Még érthetőbben fogalmazva, győzelem vagy hősi halál. Más opció nem létezett, az eddigi történelem talán legkatonásabb szemléletű államában nevelkedettek számára.
Sokan vitatják, pontosan mely napon van a spártai és egyben a teljes ókori történelem leghíresebb és egyben legdicsőségesebb csatájának évfordulója, de tény, augusztus 11-e az elfogadott dátum. Ezekben a napokban volt egy híján 2500 esztendeje annak, tehát Krisztus előtt 480-ban, hogy a Thermopülai-szorosban 300 spártai harcos Leónidász király vezetésével kísérelte meg felvenni a harcot Xerxész hatalmas túlerőben lévő perzsa seregeivel. A szoros több mint öt kilométer hosszan húzódott a tenger és a meredek hegyoldal között, helyenként mindössze 14 méter szélességben.
Ezt az útvonalat elkerülni csak a szinte járhatatlan hegyeken keresztül lehetett, ezért stratégiai jelentősége már korábban is óriási volt. A Thermopülai név az ógörög „forró kapu” szóból származik, mivel több melegvíz-forrás is található a környéken. A spártaiak szerint a Thermopülai-szoros volt a legalkalmasabb hely, ahol védekezni tudtak a görögök az előrenyomuló perzsák ellen. Tisztában voltak azzal, hogy csak feltartóztatni tudják majd az ellenséget, illetve károkat okozni a csapataiknak, de megsemmisíteni vélhetően már nem, ezért Athén lakosságát kitelepítették. Egy perzsa sereg a Thermopülai-szorosnál, a hadiflotta pedig Artemiszionnál ütközött először görög ellenállásba. A görögök a szorosban a hagyományos phalanx-hadállást alkalmazták, úgy tervezték, hogy ezzel visszaverhetik a perzsa lovasság balszárnyát.
A csata végkimenetelét mindannyian ismerjük, a 300 (persze többek vitatják ezt a számot is) harcos hősi halált halt, valóban nem tudták a perzsa hódítók útját állni, azonban áldozatuk gyakorlati szempontból sem bizonyult hiábavalónak. Ugyanis jelentősen képesek voltak feltartani a perzsákat, időt adott a városállamoknak, hogy megfelelően felfegyverkezzenek, és végül a szalamiszi csatában, majd a Plataiai csatában legyőzzék a perzsákat.
Lévén, magam nem vagyok történész, illetőleg az azóta eltelt idő alatt olyannyira megváltozott a világ, hogy szinte a lehetetlenséggel azonos a ma embere számára rekonstruálnunk minden részletet, mely az adott korra jellemző volt, ilyen esetekben mindig annak vagyok híve, hogy ragadjuk meg azt, ami időtálló, ami objektiválható és aminek érvényes üzente van.
A spártai harcosok a hősiesség szimbólumává váltak, a katonai helytállás örökké világító mécseseivé. De történelmi, civilizációs és kulturális kontextusba helyezve viszont kirajzolódik előttünk a kép, melyben az akkori európai civilizáció egyik védőbástyája állt szemben a keletről jövő veszedelemmel. Éppúgy, mint 1945. február 11-én, a modern kori thermopülai csata hősei, akik a szintén egy keleti ellenséggel szemben álltak fel. A reánk zúduló, istentagadó, kultúraromboló vörös pestissel, a bolsevizmussal vették fel a küzdelmet.
A történelem színe előtt, kiemelkedve korukból, minkét csata hősei fényesen ragyognak az önfeláldozás időtlen alakjaként.
Ahogy olvassunk görögül, mely Hérodotosz által maradt ránk;
Ὦ ξεῖν ", ἀγγέλλειν Λακεδαιμονίοις ὅτι τῇδε κείμεθα, τοῖς κείνων ῥήμασι πειθόμενοι
‘Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.’
Dicső tetteiknek sokan emléket állítottak, végezetül a Sabaton zenekar spártai 300-ról szóló dalával emlékezzünk rájuk:
Lantos János – Kuruc.info
– Romaholokausztozás helyett: emlékezzünk a székely Thermopülai hős harcosaira!
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
