Némileg túlzó, mégis áll a párhuzam, miszerint Tuzson János székely honvédei úgy küzdöttek, mint Leónidasz és a 300 spártai.
A magyar forradalom és szabadságharc 1849-es bukása ellenére is tele van felemelő pillanatokkal, heroikus tettekkel, amelyeket máig őrzünk, és amelyek a XIX. században kiváltották a világ közvéleményének szimpátiáját a szabadságáért küzdő, elnyomott kis nemzet iránt. Az egyik ilyen kétségkívül – bár talán kevésbé közismert módon – a Nyerges-tetői ütközet, Tuzson János őrnagy és zömében székely vitézeinek helytállása.
Székely Thermopülai
A történet úgy szól, hogy kétszáz éve, 1849. augusztus 1-jén kétszáz honvéd kísérelte meg feltartóztatni a Csíkra törő ellenséget egy szorosban, akár annak idején Leónidasz király 300 spártai harcosával a perzsákat. Elszántan és komoly veszteségekkel harcoltak, mígnem egy román pásztor a hátukba vezette az osztrák és orosz hadat, ekkor a kevés túlélőnek fel kellett adnia állásait. Ha nincs az áruló, talán sikerrel járnak…
Nem véletlen, hogy az összecsapás a székely Thermopülai néven is ismert, de állítólag nem minden úgy történt, ahogy az a nemzeti emlékezet megőrizte. Nem 200-an voltak, nem történt árulás, és eleve nem is akarták megállítani, csak feltartani a támadókat, másnak ugyanis nem volt realitása – írja a 24.hu.
A spártai hasonlat viszont ettől még élhet, eleink gigászi harcot vívtak, és ez a szép a magyar történelemben: nem kell homokba dugott fejjel hinni a mesékben, mert a valóság is legalább annyira felemelő. Hogyan zajlott az ütközet a tények tükrében? Erről kérdezte a lap Katona Csaba történészt, az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos munkatársát.
Aki időt nyer, életet nyer
Ferenc József és I. Miklós orosz cár egyezsége nyomán 1849 júniusában 200 ezer fős orosz sereg támadt Magyarországra, hogy az osztrák erőket megsegítve leverje a szabadságharcot. Hazánk sorsa itt megpecsételődött, de a katona nem azért honvéd, hogy azonnal megadja magát, sőt.
Aki időt nyer, életet nyer – tartja a mondás, és így gondolkodott a magyar hadvezetés is: minden megnyert csata időt ad, minden nap javíthatja az alkupozíciót a majdani béketárgyalásokon – mondja a történész.
Ez volt Bem József tábornok célja is, aki egyébként Erdélyben jól tartotta magát: a feladat 1849 nyarán a Déli- és Keleti-Kárpátok, illetve Székelyföld védelme volt. Miután Alekszandr Nyikolajevics von Lüders orosz tábornok, hadseregparancsnok betört Háromszékre, Bem megpróbálta a támadást visszavetni, de legalábbis minél nagyobb ellenséges erőt lekötni, feltartani, mielőtt az elözönlené Erdély keleti medencéit.
Ennek érdekében megpróbálta szövetségesként megnyerni és fegyverbe szólítani Moldva orosz megszállás alatt élő lakosait, de terve kudarcba fulladt. A fejedelemségbe küldött 2500 fős hadnak is vissza kellet vonulnia az oroszok elől, hogy itthon folytassa a harcot.
Kartács és közelharc
A Háromszékiből a Csíki-medencébe vezető út a Nyerges-tetőn, egy 878 méter magasan fekvő hágón, vagy mondhatni szoroson keresztül vezet Csíkkozmás és Kászonújfalu között. Az orosz és osztrák erőknek tehát ezen kellett áttörniük, a mintegy 10 ezer főt felvonultató hadműveletet Eduard Clam-Gallas császári tábornok irányította.
Vele szemben, az akkor 24 esztendős, kiváló képességekkel rendelkező Tuzson János őrnagy készült a védelemre hiányos forrásaink alapján 800 gyalogosra, 100-200 lovasra és néhány ágyúra becsült csapatával, vagyis mintegy ezer honvéddel.
A hágó közel sem volt olyan szűk és megközelíthetetlen, mint Thermopülai, de mindenképp a védőknek kedvezett. Főleg, hogy voltak ágyúik: a rohamokat kartácstűzzel fogadták – részletezi Katona Csaba.
Az ellenség megállítása nem volt és nem is lehetett cél, Bem arra adott parancsot Tuzsonnak, hogy hátráltassa Clam-Gallast, amíg csak lehetséges.
Hősies helytállás
Egy napig volt lehetséges, ami olyan 7-8, esetleg 10-11 órát takarhat: a támadás hajnalban indult (nem tudjuk, pontosan, mikor), a honvédek kora délután már visszavonulóban voltak. A szemtől szembe érkező rohamokat ugyan visszaverték, nem ezek elől hátráltak később sem, és a rájuk bízott feladatot teljesítették: keményen helyt állva megfékezték az ellenséget.
A szívós ellenállás akkor ért véget, amikor Clam-Gallas csapatai Lázárfalva felől bekerítetéssel fenyegették a magyarokat, akik a teljes megsemmisítés elkerüléséért hátrálni kezdtek. Eleinte rendezett visszavonulás volt, vitték az ágyúkat is, amelyiket nem tudták, azt inkább a szakadékba lökték, nehogy osztrák kézre kerüljön.
A szoros Alcsík felőli részén Tuzson még egyszer megállította katonáit, visszaverte az osztrákokat egészen addig, míg azok egy magaslaton kialakították tüzérségi állásaikat, és ágyúikat a székelyekre szegezték. Innentől kezdve már csak a rendezetlen menekülés maradt a felbomlott csapatok számára.
Nagyszerű helytállás volt egészen addig, amíg egy szikrányi értelme is volt, a honvédek óriási tiszteletet érdemelnek.
„Hőstettükről nem beszélnek”
A Nyerges-tetői ütközet a legendák ködétől megtisztítva is önálló lapot érdemel a magyarok történetében, és a valóság ismeretében is azt mondhatjuk, ha nem is „egy az egyben”, de tényleg ez volt a székely (vagy magyar) Thermopülai. Az utánpótlás nehézségeit figyelembe véve a honvédek többsége minden bizonnyal Székelyföldről származott, de ez valójában részletkérdés: a hazájukért harcoltak.
Az utókor 1897. augusztus 8-án emlékoszlopot állított (ez a „Bukarestben lakó Székely honfiak és honleányok” érdeme volt, akik nem sajnálták rá a pénzt) a csata helyszínén. Alkotója az olasz származású zsögödi mester, Pulini János volt. Az ünnepségen a túlélők között ott volt a sokáig török földön bujdosó Tuzson János, ekkor már nyugalmazott alezredes is, de például Gáll Domokos egykori főhadnagy és Gáll Lajos volt zászlótartó, aki az ünnepségen is felemelte a lobogót. Az emlékműnél ma is ’48-as megemlékezéseket rendeznek, két oldalán a felirat:
„Nyugosznak Ők a hős fiak/Duló csaták után,/Nyugosznak ők, sírjuk felett/Zöldel bokor, virány.” Illetve: „Szenteld, oh magyar hazádnak kebled szent érzelmeit. Romlott szív és romlott elme kit hazája hű szerelme szép tettekre nem hevít.”
Végezetül, félretéve a szigorú történettudományt, Kányádi Sándor Nyergestető című versét ajánljuk méltó emlékezésképp a 170 évvel ezelőtti hőstettre:
Nyergestető
A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
– alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.
(1965)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
