170 évvel ezelőtt ezekben a napokban a szabadságharc végső csatáit vívták a magyar seregek. Ezek között volt a Segesvárnál 1849. július 31-én zajlott ütközet. Ebben tűnt el örökre a szabadságharc költője. Ahogy a barát, Arany János fogalmazott egy 1855-ben írt versben: azóta „nem bántja többé az »Egy gondolat«.”
Az álmok Petőfije. Ez a cím is indíthatná ezt az írást, mely azért lett, mert „véletlenül” Fehéregyházán és Segesváron keresztül utaztunk haza a minap Erdélyből. A véletlenek természete persze már csak ilyen. És az álmoké is. Ahogy hazafelé tartottunk a kollégámmal, félálomszerű állapotban egyszer csak egy helységnévtábla tűnt a szemem elé: Fehéregyháza. Rögtön ki is mondtam: itt halt meg Petőfi! S amint kimondatott mellé a dátum is, azt csönd követte. Július vége van most is, s ráadásként kerek az évforduló. (Ha számítanak ugyan valamit a kerek évfordulók. Legalábbis alkalmat kínálnak valaminek a felidézésére. Mintha az a valami ilyenkor mégis erősebben kérne időt magának.)
De térjünk vissza az álmokhoz. Mert azokról akartam valamit írni, az álmodókról és arról, akiről álmodtak.
Az egyik álmodó a barát. A barátság – Illyés Gyula szavaival: „a magyar irodalom legszebb férfibarátsága” – 1847 februárjában kezdődött. A Toldival és ezekkel a vers-, illetve levélbeli mondatokkal: „Toldi írójához elküldöm lelkemet […] Olvastam, költőtárs, olvastam művedet”; „A népköltészet az igazi költészet.” Ismerjük mindezt jól mindannyian. Talán azt is, hogy a válaszban már ott van a túlvilági életre is áldást kérő kívánság: „Áldja meg az Isten ezen a világon, / Még a másikon is, szívemből kívánom.” Nehezen hitte el ekkor még Arany, hogy „Petőfit barátul” kiérdemelte. Pedig így volt, így lett, kiérdemelték egymást, életre szólóan és a halálon is túl. A következő Petőfi-levél már így kezdődik: „Lelkem Aranyom!” És ezzel megindul egy igen intenzív, irodalmi műként is olvasható, tündöklő levelezés, mely egészen 1849 júliusáig tart. Arany utólag, 1858-ban jegyzeteket írt a levelekhez. Álljon itt csak egyetlen, méghozzá az utolsó, melyet az 1849. július 11-én kelt levél végére írt: „És ez hozzám utolsó levele Petőfinek. Mező-Berényből Váradra, s onnan Erdélybe ment, hogy Bemhez csatlakozzék; de útját nem Szalontának, hanem Ugrának tette, mely falu attól oldalvást esik. Ott a papnál volt szállása, s a pap néhány sorban megírta nekünk, az ő megbízásából, hogy köszönt, s hogy megy Erdélybe. Ez volt utolsó izenete. Miért nem jött Szalontára? mert Berényből Váradra egyenesebb amúgy, s ő sietett – meghalni!”
Többé nem találkoztak, csak az álmok birodalmában. A versek tanúsítják:
„Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom” (1851)
„Hány bús alakban látom
Éjente képedet!” (1851)
„Álmaimat gyakran látogatod most is” (1879)
És nem csak a versek, Arany beszélt is ezekről az álmokról. Fiát, Arany Lászlót idézzük: „Emlékszem, gyermek- és ifjúkoromban, az ötvenes és hatvanas években többször beszélt el egy-egy ilyen álmot […], hogy repülve szálltak ketten együtt a levegőben.”
Még egy érdekes mozzanat ide kívánkozik. Petőfinek éppen akkor emeltek szobrot a pesti Duna-parton, amikor Arany haldoklott. Hallgassuk most Mikszáth Kálmánt: „Vagy csakugyan érezni, óhajtani tud az a szobor, s visszakívánta őt innen, őt, »lelke barátját«, s azt mondta neki: Látod, én már itt állok egészségesen: gyere te is. Szorít ez a sok borostyán magamat, most is meg akarnám osztani veled. Jó itt nagyon. Nem fáj semmim. S nem kell már semmi. A nagy megfogadta szavát a nagynak. A holt költő, aki már elvitte mindenkijét, de itt hagyta mindenét, eljött az élő költőért, s az vele ment. Mikor borogatást akartak tenni ápolói a kezére délben, nyugodtan mondta: Nem kell már semmi.”
De vissza újra az álmokhoz. A másik álmodó Szendrey Júlia. Az ő álma korábbi, házasságkötésük előtt néhány hónappal, 1847. július 4-i dátummal rögzítette naplójában:
„Múlt héten egy különös álmom volt, leírom, mert meglehet, hogy egykor életem képére fogok benne ismerhetni. […] egy nagy hegyre mentünk fel Sándorral […] űztük egymást elérhetés nélkül, […] míg végre fent a legmagasabb bérctetőn megállva […] egyszerre mellettem volt […]. Soká álltunk így, századok mint pillanatok repültek felettünk. […] mintha nem bírtam volna el a boldogságot, melly mintegy felmagasztalta egész valómat, lehajtottam a fejemet. Midőn felnéztem, távozni láttam őt, lassú csendes léptekkel, mellyeknek mintha mindegyike egy világot tolt volna közénk; egyszerre hervadni kezdett fejemen a koszorú […] ekkor végképp eltűnt a látóhatár szélén, s én semmit sem éreztem, megsemmisülve feloszolva voltam, csak szemeim tarták meg életöket, s látták őt visszarohanni, és felvenni a koszorút, melly hervadt virágaival a földön hevert. Fejére tette e koszorút, melly hirtelen föléledt, és sugárkoszorút képezve ragyogott fején. Így állt ott mint az ókor félistene, büszkén, dicsőn! Csak arca volt halvány, mint a holdnak legsápadtabb képe. Oh ha képzelem e sápadt arcot, borzadás fut el, szeretnék hozzá repülni, és az élet pírját rácsókolni, szeretném lelkemet átadni neki, életemet, boldogságomat, csakhogy ő ne szenvedjen.”
* * *
Végül néhány apró, szép cserépdarab az életműből. Valószínűleg mindenkinek megvannak a maga legkedvesebb Petőfi-versei, illetve verssorai. Azt hiszem, nekem A Tisza e versszaka:
„Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.”
Kosztolányi szerint ez a legszebb két magyar verssor:
„Oh lassan szállj és hosszan énekelj,
Haldokló hattyúm, szép emlékezet!”
És persze a Szeptember végén sora: „Elhull a virág, eliramlik az élet…”
„Csodálatos sor, szökell, illan, röpül – mondja. – Ki fordítja le ezt valaha más nyelvre, ki érezteti meg idegenekkel, hogy mit jelent nekünk ez a szócsoport? Lehetetlenség.”
Kíváncsi volnék, ha megkérnének időseket-fiatalokat, hogy mondjanak egy költőt, gondolkodás nélkül, csak vágják rá, akkor hányan mondanák Petőfi nevét. Mint ahogy Kosztolányi: „Ha valamikor, sok-sok ezer év múlva fölébresztenének síromból, s hirtelen arra kérnének, hogy nevezzek meg egy költőt, ezt mondanám: Petőfi.”
Szerb Antal a Petőfi-arc mindenki által ismert vonásaiként hangjának természetes közvetlenségét, a népiséget és a szabadságszeretetet említi. Babits szerint Petőfi „a jelen pillanat költője”. Pilinszky e fogalmakkal jellemezte: teremtés, kivont kard, lovasroham, lángész, vállalkozás, nap, amely éget.
* * *
Zajlott, éppen százhetven évvel ezelőtt, egy honvédő csata. Ennek zajában Fehéregyházánál örökre eltűnt egy költő. Nem volt tanú, aki látta meghalni, de élve sem látta többé senki. Az ütközet előtti éjszakát a közeli Székelykeresztúron töltötte. Állt ott egy vén körtefa. Ma megvan, de holt már az is. A tanú, aki meghalni nem, de verset írni talán valóban látta még a költőt. Ahogy Kányádi Sándor megsejtette:
„Haldoklik az öreg tanú
Petőfi vén körtefája.
Azt beszélik ő látta volt
verset írni utoljára.”
Aztán elindult a harc mezejére; „sietett – meghalni”.
Borsodi Henrietta/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
