Tegnap lezajlott a sajnos már szokásossá vált homokosvonaglás, részleteiben nem kívánok az értékelésébe belefolyni, megtették és meg is fogják még tenni mások helyettem, azonban egy másik jelenségre fogom felhívni a figyelmet. Úgy történt, a vasárnapi nap folyamán, viszonylag több időt töltöttem autóban, ilyenkor a különböző rádióállomások között keresgélek abban a reményben, hátha találok valami érdekes műsort.
E böngészés közben botlottam a Sola Rádióba, mely, ha valaki esetleg nem tudná, főként vallási és kulturális témákat ölel fel, ami valójában szép és jó. Felvételről ment már a műsor, hiszen egy olyan esemény beharangozójáról volt szó, mely a homokosvonaglással zajlott egy időben. Akkor még természetesen nem tudhatták, hogy sikerül, de nem is ez a lényeg. Nézzen, olvasson utána bárki.
A rendezvény egyfajta ökumenikus, keresztény kiállást volt hivatott demonstrálni, megképezni a homoszexuális devianciák, normalitást képviselő ellenpárját a szombati napon. A különböző felhívásokban bizonyára találkozhattunk is az esemény meghívójával, a Bazilika előtt gyülekeztek résztvevői, nem keverendő össze tehát a nemzeti radikálisok tiltakozásaival.
Ez önmagában természetesen több mint üdvözlendő volt. A műsor hallgatásába nem az elején csöppentem bele, így a két úriember nevét nem hallottam, és bár később utána néztem, azt gondolom, nem a neveken fekszik a hangsúly, így nem írom azokat. Mert Isten lássa lelkemet, a lehető legnagyobb jóindulattal jegyzem soraimat, nincs bennem negatív jellegű és bántó szándék. Mert hát mégiscsak egy oldalon állunk, de iskolapéldáját szolgáltatta az ott előadott gondolatmenet annak, „hogyan ne!”
A műsor hemzsegett a mentegetőző, önnön maguk puszta létéért tulajdonképpen bocsánatot kérő, esedező hajlongásokból, alig győzték kihangsúlyozni, ők mennyire szeretik a "Pride" résztvevőit is, nem ítélik el őket. Hozzájuk jöhet bárki, hívő és ateista, heteroszexuális és homokos, ugyanis nem az a lényeg. Perceken keresztül próbálták minél jelentéktelenebbnek, lényegtelenebbnek feltüntetni magukat, a „legbátrabb” kiszólás az volt, mikor bátortalanul közbevetette egyikük, céljuk, hogy „esetleg” elmondják ők is a véleményüket erről a kérdésről…
De aztán, mintha érezte volt az úr, „túl messzire ment”, gyorsan hozzáfűzte, a "Pride-hónap" keretén belül több mint 100 rendezvény volt az országban, akkor talán (nem számoltam, hányszor hangzott el e szó) megengedhető, hogy legyen 1 (!), mely nem olyan.
Megtudhattam továbbá azt is, az esemény fiataloknak is szól, hiszen lesz zene. No, de nem ám valami „régimódi, vallásos humbuk”, hanem olyan, ami a „fiatalok között is népszerű”, tehát valamiféle elektronikus.
Itt, ezen a ponton ragadom meg az alkalmat arra, rámutassak, az esemény keretein is túlmutatva, a jelenlegi Egyház irányvonala olyan az ifjúság felé, mintha azok csak a gagyira, csak a modernre, csak a tartalmatlanra lennének nyitottak. Ez az ő totális leértékelésük. Fájdalmas látni, amikor azt gondolják, a fiatalok felé csak úgy szabad közelíteni, hogy eleve leértékeljük, deszakralizáljuk a vallási tartalmakat. Istennek hála, azért vannak pozitív ellenpéldák is, ajánlom például Barsi atya gondolatait erről (is).
A magam részéről semmi felemelőt, emelkedett nem látok az ún. „gitáros misékben”, ámbár, kinek ez kedvére való, látogassa, nem ítélem el. De nem lehet nem észrevenni, hogy példának okáért a régi rítusú (tridenti) misékre látogatók nagy része igenis fiatal. Hogy miért van ez? Azért, mert „sivatagban nem érdemes homokot árulni”. Az a fajta liberális tingli-tangli, amivel ők be akarják vonzani a fiatalokat, egyáltalán nem egyedi, se nem különleges, az a mainstream fogalomalkotó lényegét jelenti. És ha egy egészséges lelkületű fiatalról van szó, kinek vérében van a lázadás, pont ez ellen fog lázadni.
Mert akkor, mikor a fősodor sajátja a liberális, mákonyos, szétfolyós „semmi”, akkor a rend és a hierarchia, a mély szakralitás és méltóság szelleme válik a lázadó szellemi vezérlő elvévé.
Sok keresztény fiatalt ez visz arra az útra, hogy latin rítusú misékre járjon, vagy ilyen közösségeket keressen, de akár arra is, hogy érdeklődését a keleti ortodoxia felé irányítsa.
Egy szó, mint száz, meggyőződésem, hogy keresztény egyházak bírnának a lehető legerősebb legitimációval az irányban, hogy szót emeljenek az agresszív homoszexuális propaganda vagy a genderizmus ellen, ehelyett azt halljuk, „csak szeretetlenség” ne legyen. Hát az igazság? Ezt a kérdést már maga Pilátus is feltette: Mi az igazság? – Quid est veritas?
Jelen esetben az igazság az, az ilyen, eleve bocsánatot kérő meghunyászkodás pont annyiban fogja felvenni a küzdelmet a homoszexuális propaganda ellen, mint amennyire eddig is tette.
Semennyire.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
