Aljasság van, bátorság ritkásabban akad: ötödannyi imádkozó magyar megtorpantotta a csürhét, amely kultúrájához méltó trágár rigmusokkal és kődobálással próbálta megtörni az élőláncot a csendőrök sumák asszisztálása mellett. S még így is csak akkor bátorodtak fel Vitéz Mihály unokái, amikor egy csoportjuk bemászott a kerítésen, és immár hátulról ronthatott a magyarokra.
Betört, felemásan helyreállított székely kapu, kék-sárga-piros trikolórral elárasztott emlékmű s a magyar keresztek hűlt helyei – így festett tegnap az Úz-völgyi katonatemető, csata után.
Alig két nappal korábban jártunk ott először, hogy megörökítsük a román innovációs potenciál egyik legerősebb megnyilvánulását, a magyar sírok elrománosítását. Városaink és híres személyiségeink esetében már megszoktuk, hogy igyekeznek kék-sárga-piros festékkel lemázolni mindent, amihez hozzájutnak, a történelemhamisító erők pedig egyesítik az agressziót az ostobasággal: olvastuk már, hogy a legrégebbi román sörfőzde a temesvári (1776-ban alapították a Magyar Királyság területén élő szászok), egy román történész pedig nemrég maga cáfolta a dákó–lovári–atlantiszi hivatalos vonalat azzal, hogy közölte, a világon elsőként beszélt ősnyelv éppen a román lehetett.
Egyszóval megszoktuk, hogy a történelemhamisítás gőzerővel folyik. S ami az Úz völgyében történt, az is csak félig szokatlan: ez a csata is román győzelemmel ért véget. Ezt is erkölcstelen célokért indították, ezt is túlerővel vívták, s hátbatámadással nyerték meg.
Hogy román katona nem vagy csak elvétve, ha nyugszik a katonatemetőben, az nem zavarja sem az uszításban élen járó dormánfalvi polgármestert, sem az odautaztatott, leitatott, zászlókkal felfegyverzett balkáni csőcseléket. A román média szociálliberális kormánypárthoz kötődő csatornáit sem, amelyek magyar offenzívával és a román hősök sírjainak meggyalázásával riogattak, s torzították tovább e szerencsétlen nép nemzeti kommunizmusba belesorvadt tudatát.
Aljasság van, bátorság ritkásabban akad: ötödannyi imádkozó magyar megtorpantotta a csürhét, amely kultúrájához méltó trágár rigmusokkal és kődobálással próbálta megtörni az élőláncot a csendőrök sumák asszisztálása mellett. S még így is csak akkor bátorodtak fel Vitéz Mihály unokái, amikor egy csoportjuk bemászott a kerítésen, és immár hátulról ronthatott a magyarokr
A magát a románság megvédésére kijelölő, nagynemzeti átverésre szomjazó söpredék pedig – miközben az oltyán délvidékről bumliztatták fel a hegyekig – egy pillanatra sem gondolkodott el azon, miért kell olyan utakon közlekednie, amelyeket legutóbb talán a havasalföldi vajda újított fel, olyan falvak mellett, amelyekben az utolsó bolt is bezárt. Vagy hogy miért áll szügyig a gaz a többi katonai temetőikben vagy éppen a víz az Úz-völgyi harcokban elesettjeik fölött, amelyet egyébként Ceausescu alakított át vízduzzasztóvá. Mert nekik, a söpredéket feltüzelő soviniszta politikusoknak a hódítás kell, s mindig a másé – jó példa erre, hogy jó gazdaként Erdélyt is száz éve hagyják lepusztulni, közben Moldovára és a Tiszántúlra fáj a foguk.
A folytatás ismert: bár a sírgyalázástól még a legelvetemültebb nacionalisták is tartózkodni szoktak, a pópával papíron a temető felszentelésére érkező hordát – mielőtt a keresztény hadról szóló himnuszukat énekelték – nem gátolta meg holmi erkölcsi minimum a magyarokat jelölő keresztek kitépkedésében.
De ha az aljanépnek nincs is erkölcse, legalább az állami szereplőktől elvárna az ember némi restelkedést, s legalább egy hazug ígéretet a helyzet kezelésére.
Esetünkben a gengsztervezére nélkül maradt kormánytól ennyire sem futotta: a külügyminiszter a magyar beavatkozástól óvta a magyar diplomáciát, a román nagykövet pedig példátlan módon nem jelent meg, amikor Szijjártó Péter külügyminiszter berendelte. Nemcsak ősapáink sírját taposták tehát bocskorral, de a nemzetközi diplomáciai normákat is. Ezt nyilván nem hagyhatjuk annyiban.
Veczán Zoltán – mho
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
