“Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben.
A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani.
Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok.
II.11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.”
Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer
A második világháború legkegyetlenebb, legvéresebb leghosszabb ideig tartó város ostroma – Sztálingrád – után Budapest bevétele volt.
Az 1944. december 26-tól 1945. február 13-ig tartó harc folyamatában csak a várnegyed bevétele majdnem hét hétig tartott. Utánpótlás hiányában a védők nem tudták tovább tartani a Várat a túlerővel szemben, megadásról szó sem lehetett. Két választás állt előttük, vagy megvárják, amíg a betóduló orosz horda valamennyiüket lemészárolja, vagy megpróbálkoznak kitörni az orosz vonalakon át.
Amikor a szovjet csapatok már a Széll Kálmán és a Széna téren voltak, a parancsnokság elhatározta a kitörést.
Február 11-én este 8 órakor megindult a rohamozók első hulláma, aztán a többi.
A kitörés óriási áldozatokat követelt, csak néhány száz magyar katona élte túl a poklot.
A kitörés már a kezdet kezdetén, a Széli Kálmán és a Széna tér körzetében súlyos ellenállásba ütközött, kegyetlen közelharc kezdődött a beásott, elrejtőzött szovjetekkel, akik csak nehezen adták fel állásaikat. Ráadásul erős egységekkel, tüzérséggel, páncélosokkal töltötték fel a kialakított három védelmi övet, amelyekkel gyakorlatilag elzárták az összes lehetséges útirányt.
Lesben állva várták az utcákon közeledő tömeget, hogy a kellő pillanatban gyilkos tűzzel árasszák el. A hátrébb jövők már hullahegyeken, nyöszörgő haldoklókon gázoltak át miközben golyószórók kelepeltek, aknák robbantak, lövedékek fütyültek mindenfelé. Kapualjtól kapualjig, fától fáig, romtól romig ugráltak előre a kitörni igyekvő katonák, miközben tüzeltek, ameddig futotta a töltényből. Aztán igyekeztek az elesett szovjetektől orosz géppisztolyhoz jutni, mert ahhoz lehetett lőszert is szerezni.
Ezt írja Garád Róbert az emlékiratában: „A Széna térközepén lángolva égett egy közepes harckocsi, melynek német felségjelzését jól lehetett látni. Ez a lángoló harckocsi megvilágította az egész teret, és látni lehetett a harcok nyomait, mert innen az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor felé indult el az első kitörési kísérlet.
Láttunk mindenfelé fekvő hullákat és járművek roncsait. Átjutottunk az Olasz fasor felé vezető út elejére, ahol a házak földszintes ablakaiban főleg német sebesült katonák nyöszörögtek és kértek cigarettát szenvedéseik enyhítésére. Tőlük tudtam meg, hogy a kitörésük nem sikerült és hogy rengeteg halottat láttak.”
A kitörés első perceiben-óráiban estek el a legtöbben. Mintegy ötezren a Széli Kálmán és Széna tér, illetve a Margit körút térségében, valamint az innen kivezető utakon, kapualjakban lelték halálukat.
Másnap és a következő napokban a még élő sebesülteket elfogottakat a hős, felszabadító szovjet katonák agyonlőtték.
A budai erdőkben elfogott mintegy háromezer német és magyar katonát is a helyszínen vagy a kihallgatásukat követően – fittyet hányva a hadifoglyok helyzetét szabályozó genfi nemzetközi egyezményre – agyonlőtték. Sokukat előtte meg is kínozták.
A Vár pincéiben, kazamatáiban maradt 12 ezer főnyi sebesült sorsa még elborzasztóbb.
A pincékbe berontó szovjet katonák azonnal elvitték az áramot szolgáltató aggregátort – volt akit a teljes sötétség a műtőasztalon ért. A felszabadítók ezután lángszórócsapást mértek a kazamaták bejárataira és kézigránátokat dobáltak be.
Csak a volt Honvédelmi Minisztérium pincéiben háromezer sebesült halt tűzhalált vagy fulladt meg.
A mai Széchényi könyvtár alatti német kórház egyes kórtermeibe is kézigránátokat dobáltak be, több ápolónőt megerőszakoltak, majd megkéseltek.
A HM melletti kórház járóképtelen sebesültjeit az utcára rángatták ki, majd harckocsival tapostatták el őket.
A barbár „felszabadítók” a nőket, civileket sem kímélték. T. A. ápoló nővért, miután belsőázsiai származású katonák közül mintegy 15-en meggyalázták, lovakkal széttépették.
Egy magyar főhadnagyot, pár német katonát és a helyszínen meggyalázott két német ápolónőt karóba húztak. Budajenő egykori levente lőterén – ez ma sportpálya – a német 13. páncélos hadosztály elfogott katonáival megásatták sírgödrüket, aztán a partoldalról belelőtték őket. 13 tetemet találtak ott nemrég a sírfeltárás során, de valószínűleg fekszenek még német és magyar katonák a futballpálya más része alatt is.
Korábban a Kápolnánál emeltek ki 20 tetemet.
A hadifoglyok közül, akiket mégsem végeztek ki nyomban, Sóskúton gyűjtötték össze. Később közülük ötezer a bajai táborból Vaskútra vezető „halálúton” vesztette életét. A menetben lemaradókat az őrök főbe lőtték, emléküket ma mindössze egy kereszt őrzi.
A hadifoglyok közül a fegyveres SS-eket, a nagyrészt orosz és ukrán segédszolgálatosokat és a sebesülteket azonnal kivégezték.
Az oroszok a sajátjaikkal voltak a legkegyetlenebbek, noha tudták, hogy volt idő, amikor az átállás volt a biztos halált jelentő német fogolytáborok kikerülésének egyetlen módja. Őket karddal szerették összeszabdalni, mielőtt agyonlőtték volna.
Aki tehát a német egyenruhások közül nem németül válaszolt, azonnal megölték.
Ezután következett a tíznapos szabad rablás, a civil lakosság legális terrorizálása.
Minden létező hadijoggal ellentétes módon 50 ezer civil polgárt hurcoltak el. 13 ezer sosem tért vissza.
A civil lakosság teljes vesztesége az ostrom következtében 76 ezer fő.
A teljes magyar veszteség a katonákkal együtt 105 500 ember volt.
Európa Közepén
Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »
