Igaz? Jó? Magyar? Ember?

Rövid kis részlet, amolyan gondolkodtatásképpen, most készülő (V)iszonyulások című új könyvemből. A „Sárember kora” és „A mutatványosbódé” trilógia többi kötetébe a www.saremberkora.hu weboldalon lehet beleolvasni!

Mindenkinek jó olvasást és jó szórakozást kíván

Szabó László, 1 öntudatos pécsi polgár

 

Igaz? Jó? Magyar? Ember?

– avagy Két örökzöld: a „MINDIG” és a „SOHA”. Amikor a szürke akárhány árnyalata közbeszól

Mottó:

„Nem azt akarom, hogy úgy gondolkodj, ahogy én, azt akarom, hogy gondolkodj!” (Graffiti felirat)

A mostanában egyre gyakrabban felvetett „Ki számít magyarnak?” kérdésre született: „Magyar az, akinek fáj Trianon!” című választ vannak, akik Illyés Gyulának, mások – szintén számosan – Karinthy Frigyesnek tulajdonítják, pedig egyikük sem írt le, vagy mondott effélét, legalábbis a nagy nyilvánosság számára hitelt érdemlően dokumentálható módon egészen biztosan nem. Maradjunk annyiban, hogy a mindenkoron leválthatatlan nép volt az, amely kinyilatkoztatta ezt a magától értetődő, és egyszerűségében is nagyszerű, egyúttal nyilvánvaló igazságot!

Az értékek helyett kétségkívül ma már sokkal inkább érdekek vezérelte világunkban, ahol a politikai osztály egyes résztvevőitől egyáltalán nem ritka, vagy szokatlan, hogy időről-időre még magában a politikai osztályban is megdöbbenést kiváltó – mondjuk úgy – helycserés támadásokat követnek el, ismét előkerült, időszerűvé vált e kérdéskör erőteljesebb feszegetése.

Ráadásul, a diskurzustérnek akadnak olyan rejtett, zegzugos szegletei is, ahol már nem elégednek meg pusztán azzal, hogy az illető magyar, igaznak, jónak és még embernek is kell lennie!

„Igaz, jó, magyar ember!” – hangzik a nemzethez tartozást meghatározó, már-már definíciószerű kinyilatkoztatás.

Talán nem véletlen az, hogy újabban – kiegészítésképpen – most már muszáj hozzátenni ezeket a meghatározásokat is puszta magyarságunkhoz, hiszen az a folyamat, melynek keretében eligénytelenedik, ahogyan eligénytelenítik társadalmunkat, értékítéletünket, írott és beszélt anyanyelvünket, lét- és viselkedésmintázatainkat, arra késztet bennünket, óhatatlanul szükségét érezzük, hogy ezen folyamatok elleni tiltakozásunkat immáron verbálisan is kifejezzük, retorikailag is hangot adjunk fokozott aggodalmainknak.

Ugyanakkor talán a sok évtizednyi államszocializmus jelentette nyomorgás, talán a most már szintén több évtizedes múltra visszatekintő (barbár)kapitalizmusra jellemző létevickélés hajlamosít bennünket arra, hogy játszi könnyedséggel hozzunk meg sommás ítéleteket, mégpedig azonnal! Fekete-fehér, igen-nem! Azonnal pálcát törünk valami, vagy valaki felett, ha nem a mi elképzeléseink szerint alakulnak a dolgok, vagy valaki nem egészen úgy gondolkodik, ahogyan mi. Hiába vagyunk kénytelenek szembesülni azzal nap, mint nap, hogy hozott anyagból kell dolgoznunk – no meg azzal is, hogy a „bevásárló-listát” annak idején mások állították össze a számunkra, méghozzá oly módon, hogy abból sok jó nem sülhetett ki, persze ez is mindig csak utólag derül(hetett) ki –, mégis megpróbálkozunk a lehetetlennel, egyszerre akarunk a számegyenes mindkét végén tartózkodni.

Három dologra pedig nagyon oda kellene figyelnünk!

Az első: Mi a kívánatos?

A második: Mi az, ami az adott körülmények között lehetséges?

A harmadik pedig: Mindezt – a kívánatost és a lehetségest – hogyan mondod el, mutatod meg, hozod tudomására a többieknek?! Ráadásul úgy, hogy oda is figyeljenek arra, amit éppen mondani akarsz nekik, jobb esetben még meg is szívleljék a mondandódat, uram bocsá’ a tanácsaidat! (Leg)rosszabb esetben pedig, hogy ne öljenek meg!

Talán nem érdemtelen, ha megfogadjuk a mostanság a fősodrású médiában is egyre gyakrabban idézett és hivatkozott Bibó István e tárgykörben tett megállapításait.

Azt, aki mindig csak a kívánatost tartja szem előtt, de semmit sem törődik azzal, hogy mi az, ami az adott körülmények között lehetséges, Bibó István „túlfeszült lényeglátónak” nevezi.

A „B” versenyző, aki megfeledkezik arról, mi az, amit szem előtt kellene tartani, és akár elvtelen kompromisszumokba is hajlandó belemenni, Bibó István „hamis realistának” nevezi.

(Ideológiai köpönyegforgatásra, országos megrökönyödést kiváltó, politikai ámokfutással felérő pálfordulásra is láthattunk példát nem egyszer, elegendő itt megemlíteni a 2018. évi országgyűlési választást követően a szemkilövető Franciscóval és csatolt részeivel soha együttműködni nem akaró, ám közös tüntetésen mégis velük együtt menetelő Jobbikot. Így múlik el a világ dicsősége!)

A mi feladatunk tehát az lenne, hogy „lényeglátó realistaként” megtaláljuk az arany középutat.

De van még valami, ami szintén nagy fontossággal bír, és amire úgy tűnik, ugyancsak nem fordítunk kellő figyelmet, ez pedig a narratíva, a dolgok elbeszélési módja, mikéntje. Az, hogyan tárunk valamit a közvélemény elé! Vagy egyáltalán engedik-e, hogy a közvélemény elé tárja valaki?! Az adott téma, felvetés bekerülhet-e a diskurzustérbe, a közbeszéd részévé, ne adj’ isten, tematizáló tényezőjévé válhat-e?!

Legyünk jóindulatúak és megengedők! Tételezzük fel, hogy az adott téma elérte, mi több, meghaladta a társadalom ingerküszöbét, nem számít tabunak, tehát lehet, pontosabban szabad beszélni róla (nagy, lényeges és fontos különbség!), dogmának se számít, tehát szabad megvitatni, kérdéseket feltenni az adott témával kapcsolatban, magyarán, bekerülhet a diskurzustérbe.

Itt csapnak össze tehát a „túlfeszült lényeglátók” a „hamis realistákkal” és ugyancsak ez az a retorikai küzdőtér, ahonnan az arany középutat választani próbáló „lényeglátó realisták” első, második, harmadik, de még sokadik ránézésre is ki vannak tiltva, vagy szorítva.

Erre a közlésrendszerbeli (kommunikációs) küzdőtérre is ugyanaz a jellemző, mint a politikai lövészárok két átellenes oldaláról túlmediatizált nehéztüzérséggel egymásra zárótüzet zúdító politikai osztályra. Ha nem vagy része a rendszernek, tehát külső szemlélő vagy, nem értesz egyet egyik oldallal sem, átmenetileg tűzszünetet kötnek, közös erővel ellened fordulnak és mindent megtesznek annak érdekében, hogy először csak idomulj (értsd: idomítanak), s ha ez nem megy, összefognak, hogy eltapossanak.

Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, ahol bekerül a képbe a sommás ítélkezésünkre, véleményformálásunkra igen erőteljes befolyással bíró, ezt a fekete-fehér igen-nem rendszert megkérdőjelező, vagy annak veszélyeire a figyelmet felhívó két rendkívüli fontossággal bíró szó, a „MINDIG” és a „SOHA”.

Bizonyára a tisztelt Olvasóval is történt már olyan, hogy meggondolatlanul, vagy legalábbis utólag belegondolva minimum felelőtlenül, vagy szükségtelenül használta e két szó valamelyikét. Mivel mi napi rutin szintjén használjuk azt az isteni tervezésű rendszert, melyet ékes-édes anyanyelvünkként ismerünk – gondolj bele, ez körülbelül olyan, mintha egy Ferrarival, vagy egy Lamborghinivel mennél bevásárolni a sarki ABC-áruházba, holott nem arra valók – nem fordítunk kellő figyelmet arra, mennyire könnyelműen, felelőtlenül használunk bizonyos szavakat. Márpedig a kimondott szónak teremtő ereje van! (Lásd: „Legyen világosság! És lőn.”)

Ez a nyelvi felelőtlenségünk, a közlésrendszereinkhez való felelőtlen viszonyulásunk a beszélt nyelvünkön, szóhasználatunkon keresztül aztán az élet más területeire is hatással van, azokban is megmutatkozik, tetten érhető. Az egyik ilyen következmény a sommás (és általában) azonnali ítélkezés. Példának okáért egy másik embertársunk felett.

Az arany középút helyett ezúttal is a végleteket választjuk, pedig tudjuk, ha semmi mást, csak a realitást vesszük figyelembe (hol, milyen korban, milyen világban, milyen társadalomban élünk), tudjuk, ez a fajta szemlélet- és gondolkodásmód, közlésbeli megnyilvánulás bizonyosan nem fog eredményre vezetni, de minimum kontra produktív lesz. Ez – jobb esetben – azt jelenti, hogy nem hallgatnak meg, nem fognak egyetérteni velünk – rosszabb esetben – még ellenünk is fordulnak.

„Szart ér a harag hatalom nélkül!” – tartja a régi, ki tudja kinek az ajkán született, kétségkívül sajátos stílusú, az idők végtelen homályából szellemi örökségként ránk maradt mondás.

És ez az a pont, ahol egy végtelennek tűnő pillanat erejéig meg kell álljunk! Itt érkezik meg ugyanis hangos robajjal a szürke akárhány árnyalata, és hívja fel a figyelmünket arra, hogy akármennyire is a fekete-fehér, igen-nem, igaz-hamis látásmód lenne a kívánatos a részünkről, az élet bizony produkálhat olyan helyzeteket, amikor egész egyszerűen nem tudunk jó döntést hozni, ha csak és kizárólag ezt a fajta szemléletmódot és ítélkezést tartjuk követendőnek. Ráadásul, a dolog még sokkal rosszabb fordulatokat is vehet, hiszen nagyon hamar rájöhetünk arra – és ekkor méltán mondhatnánk azt –, hogy a dolgok kicsúsztak a kezünk közül, innentől kezdve már nem mi irányítunk, de talán a legpontosabb és legszemléletesebb, ha azt mondjuk, rá kell döbbennünk arra, hogy a dolog felett egész egyszerűen már nincs hatalmunk! Sőt, olyan is előfordulhat, hogy soha nem is volt!

Mert mi történik akkor, amikor rádöbbensz arra, hogy ebből az egészből egyszerűen nem tudsz jól kijönni, nem lehet jól kijönni? Az elején sziklaszilárd követendő irányvonalként felállított, már-már definíciószerű meghatározásnak, nevezetesen, hogy igaznak, jónak, magyarnak, de még embernek is kell lenned, egész egyszerűen nem tudsz megfelelni! Nem azért, mert nem akarsz, nagyon is szeretnél ilyen lenni, egész egyszerűen olyan körülmények közé lavíroztad be magadat – akarva(?), akaratlanul(?), ebből a szempontból ez most teljesen mindegy, de legyünk megengedőek, mondjuk azt, hogy akaratlanul – amiből egész egyszerűen nem lehet jól kijönni. Valaki(k) szemében te sohasem fogsz teljes mértékben megfelelni a fenti meghatározásnak, azaz vagy nem leszel igaz, vagy nem leszel jó, vagy nem leszel magyar, vagy pedig az „ember” részben fogsz erőteljes hiátust felmutatni, mégpedig azért, mert az ítélkező szerint hoztál egy rossz, egy hibás döntést, de legalábbis egy olyat, amit ő semmiképpen sem hozott volna meg! És ez még akkor is így van, ha hasonló helyzetben – természetesen gondos mérlegelés után, mondjuk úgy, a legkisebb rosszat választva – a feletted sommásan ítélkező, vagy pálcát törő illető szintén ugyanígy (tehát rosszul!) döntött volna!

Vannak bizonyos kritériumok, melyeknek meg kell felelned, illetve vannak bizonyos kijelentések, cselekedetek, melyeket soha nem mondhatsz ki, nem tehetsz meg, ellenkező esetben – legalábbis a feletted sommásan ítélkezők értékrendje szerint – egészen bizonyosan nem kerülhetsz be az „igaz, jó, magyar emberek” csoportjába. És ez még akkor is így van, ha még sincs így, vagy legalábbis egyáltalán nem biztos, hogy mindig így van, vagy ami talán még fontosabb, nem biztos, hogy mindig így lehet!

Pedig egyáltalán nem lehetetlen, sőt, nagyon is könnyen előfordulhat, hogy akaratodon kívül, egyik percről a másikra, hirtelen olyan helyzetben találod magad, amiből egész egyszerűen nem tudsz, mert nem lehet jól kijönni! Most persze azt mondod: á, ugyan már, velem ilyen biztosan nem történhet! Mással? Lehet, de velem, egész biztosan nem!

Nézzük meg tehát, hogyan néz ki az, amikor – bármilyen, akár rajtad kívül álló ok(ok)ból kifolyólag, akarva-akaratlanul, de – belelavírozod magadat, vagy mások belevisznek egy olyan helyzetbe, amiből egész egyszerűen nem tudsz jól kijönni, vagy nem lehet jól kijönni!

Mi történik? Valami ilyesmi:

1990-ben az ún. első szabadon választott magyarországi országgyűlés egyik első dolga volt az, hogy a félreértések és félremagyarázások elkerülése végett hozott egy törvényt arról, hogy 1956 forradalom és szabadságharc volt. Íme:

 

„1990. évi XXVIII. törvény az 1956 októberi forradalom és szabadságharc jelentőségének törvénybe iktatásáról

A szabadon választott új Országgyűlés halaszthatatlan feladatának tartja, hogy törvénybe foglalja az 1956. októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét. Az újkori magyar történelem e dicső eseménye csak az 1848-49-es forradalomhoz és szabadságharchoz mérhető. 1956 őszének magyar forradalma megalapozta a reményt, hogy létrehozható a demokratikus társadalmi rend, és hogy a haza függetlenségéért semmilyen áldozat nem hiábavaló. A forradalmat követő megtorlás visszahelyezte ugyan a régi hatalmat, de nem volt képes kiirtani a nép lelkéből 1956 szellemét. Az új Országgyűlés kötelességének tartja, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét. Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy 1956 szellemének megfelelően mindent megtesz a többpártrendszerű demokrácia, az emberi jogok és a nemzet függetlenségének védelme érdekében, ezért első ülésén elsőként a következő törvényt alkotja: 1. § Az Országgyűlés az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét törvényben örökíti meg. 2. § Október 23-át, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napját nemzeti ünneppé nyilvánítja.”

Forrás: https://osszefogas1956oroksegeert.ewk.hu/a-torveny/

 

A törvényt az Országgyűlés az 1990. május 2-ai ülésén fogadta el. A törvény május 8-án került kihirdetésre.

Tisztelt Olvasó! Ha te ott ülsz azon a napon a parlamenti patkóban, mint nemzetedért cselekvő igaz, jó, magyar ember, te megszavazod ezt a törvényt?

Most persze nyilván azonnal rávágod, hogy naná!, hát persze, hogy megszavazom, nem is igaz, jó, magyar ember az, aki nem szavazza meg!

Tényleg így tennél? Biztos vagy benne?

Erre a későbbiekben még visszatérünk.

Képzeljük el a következő helyzetet!

Bent ülünk az ún. első, szabadon választott – a félreértések és félremagyarázások elkerülése végett, félve merem leírni, hogy „magyar”, úgyhogy mondjuk inkább azt, hogy – magyarországi országgyűlés plenáris ülésén, ahol éppen szavazásra készülődnek. A dátum legyen mondjuk: 1990. május 2.

A parlamentarizmussal egybekötött különböző hatalomtechnikai lavírozások közepette két olyan kritériuma, egyben vezérlőelve is van a politikai osztály tevékenységének, mellyel időről időre szembe találja magát a gyanútlan külső szemlélő, leánykori nevén a szavazópolgár, vagy állampolgár.

Ezek rendre a következők:

Ki, kivel hajlandó – a szakszerű kifejezés ebben az esetben – „ügyek mentén” egy platformra kerülni? Azaz együtt megszavazni vagy elutasítani valamely adott javaslatot, hogy az a későbbiekben aztán törvényerőre emelkedve (vagy mégsem) alapvető befolyással bírjon minden magyar állampolgár életére. A beterjesztő személyétől, párthovatartozásától függetlenül!Ki, kivel nem hajlandó soha, semmilyen körülmények között sem? Értsd: előbbi fordítottja. („Márpedig igaz, jó, magyar ember ezzel meg azzal aztán soha a büdös életben nem!”)

Az iménti két szempont azért fontos, mivel manapság ugyancsak gyakran bekerül a diskurzustérbe – mert időről-időre behozzák egyesek, akik számára engedélyezték – az ún. „nemzeti minimum” fogalma. Ez azt jelenti, hogy létezik egy elképzelt konszenzuális, tehát egyetértési minimum, amiben a politikai lövészárok két átellenes oldaláról mediatizált nehéztüzérséggel egymásra lövöldözők átmeneti tűzszünetet tartva megállapodnak, hogy mindegyikük számára fontos, és hogy ebben egyetértenek, ha a fene, fenét eszik, akkor is.

No, mármost az a sajátos helyzet áll elő, hogy éppen a fekete-fehér, igen-nem típusú sommás ítélkezés az, amelyik a „nemzeti minimum” fogalmát azonnal leküldi megalázóba, megy a lecsóba az egész, és pont a magukat igaznak, jónak, magyarnak és embernek kikiáltott honfitársaink lesznek azok, akik számára nem létezik, nem létezhet olyan, hogy „nemzeti minimum”. Ha tartjuk magunkat ehhez a sommás ítélkezéshez – nevezetesen, hogy „igaz, jó, magyar ember ezzel meg azzal aztán soha a büdös életben nem kerülhet egy platformra, nem szavazhat, nem működhet együtt, de még csak egy légtérben sem tartózkodhat az illetővel” – soha nem születhet meg semmilyen „nemzeti minimum”. Még akkor sem, ha esetleg a nemzet érdeke megkívánná, hogy bizonyos esetekben mégiscsak legyen valamiféle vonatkoztatási szint, amit mindenki elfogad, és magáénak tekint.

Ott tartottunk tehát, hogy 1990. május 2-án bent ülünk mi is az ún. első szabadon választott magyarországi országgyűlés plenáris ülésén, ahol éppen szavazásra készülődnek. Napirenden éppen az 1956-os események mivolta, azaz, hogy eztán mindenki számára világos és félreérthetetlen, félremagyarázhatatlan legyen, szakítva az állampárti direktívával, itten bizony forradalom és szabadságharc történt annak idején.

Az ember – vagy inkább maradjunk a gyanútlan külső szemlélő terminológiánál – szóval a gyanútlan külső szemlélő elsőre, másodikra, de még sokadikra is azt hinné, sima ügy, ha van valami, amiben mindenki egyet ért, akkor ez az! Különös tekintettel arra a gyakran hangoztatott össznépi óhajra, sóhajra, kívánalomra, mely szerint jó lenne végre már valami nemzeti minimumként emlegetett, társadalmi vonatkoztatási szint, amivel mindenki azonosulni tud, amiben mindenki egyet tud (és legfőképpen akar is) érteni.

Mindenki rámondta már az „ámen”-t, tényleg csak annyi hiányzik, hogy szavazás formájában áldásukat adják rá, ám ekkor valami váratlan esemény történik. Igaz, jó és egyúttal magyar emberünk szólásra emelkedik, és ily szavakkal terheli meg a levegő könnyű szekerét, hogy szállítná azokat a hallgatóság füleihez:

– Ácsi! Vissza az egész! Tessék beterjeszteni még egyszer, de most úgy, hogy a MASZOP nincs benne!

Lelki füleiddel hallod, ahogy csikorogva megáll az idő, s az ülésteremre egy röpke, ugyanakkor végtelennek tűnő pillanat erejéig síri csend borul.

(Az urbánus szubkultúrában empirikus tapasztalatszerzés céljából alámerítkező szociológus-hallgatók köreiben a dúsképzeletű nép által használatos szakzsargon terminológiája szerint erre szokták alkalmazni a „Nem kapsz szikrát!” szófordulatot.)

Az ülést levezető elnök és a jegyző tanácstalanul néz egymásra, mint nézni szokott a halandó, ha nem érti a dolgot.

– Sto étá, dárágíj druzjá?

(Ebből is láthatod, hogy szerzőnk nem ma kezdett bele a húrok pöngetésibe.)

(Mivel az elnök és a jegyző az ánglius módit is tuggya, ugyanez internesönel trendi lengvidzs verzsönben: Wát dö fák?)

Közbeszólt ugyanis a szürke akárhány árnyalata. Igaz, jó, magyar emberünk ugyanis szembesült azzal, hogy itt bizony feloldhatatlan és megoldhatatlan szituációba került, olyan helyzetbe lavírozta magát, amiből jól már egészen bizonyosan nem fog tudni kijönni! Méghozzá semmiképpen sem!

Haladjunk szép sorjában, ahogy az meg vagyon írva!

Tényleg igaz, jó, magyar ember vagy, ha megszavazod ezt a törvényt? Csak emlékeztetőül, az elején valószínűleg ezt a változatot ikszeltük volna be, ha nem is mindannyian, de a legtöbben egész biztosan. Mostanra azonban kissé elbizonytalanodtunk. Ugyanis!

Ha mint képviselő, megszavazom a törvényt, mely szerint 1956 forradalom és szabadságharc volt, együtt szavazok a posztkommunistákkal (hívójelük: a komcsik), vagyis – a legszélsőségesebb értelmezésben – egy platformra kerülök Gyurcsánnyal (hívójele: Francisco), ez pedig ugye megengedhetetlen. Igaz, jó, magyar ember soha, semmilyen körülmények között nem szavazhat (de még csak nem is mutatkozhat) együtt a nemzet elárulójával, Gyurcsány Ferenccel!

Mi történik akkor, ha éppen az előző megfontolásokból kiindulva, nem szavazod meg a törvényt, mely szerint 1956 forradalom és szabadságharc volt? Tehet ilyet, egy igaz, jó, magyar ember? Semmiképpen sem! Hiszen abban a pillanatban egy életre elásta magát a nép előtt.

Mi tévők legyünk akkor?

Elsőre kézenfekvőnek tűnik a megoldás, tartózkodjunk!

Tényleg csak elsőre tűnik kézenfekvőnek ez a legális menekülő-útvonalnak látszó (vagy inkább tetsző?) „megoldás”, de ha jobban belegondolsz, még az is könnyen meglehet, hogy a három választási lehetőség közül ezzel jársz a legrosszabbul! Az IGEN-nel vagy NEM-mel szavazókra, ki-ki vérmérséklet szerint lehet dühös, vagy éppen büszke, de azt az egyet nem lehet elvitatni tőlük, és nem is szabad, hogy döntésükkel egyértelműen letették valami mellé a voksukat, ha tetszik (de ha nem, akkor is) ők elkötelezettek. A tartózkodókra viszont nagyon könnyen rásüthetik a bélyeget, még a döntéshez is gyávák voltak, na, ezek azok, akik aztán a legalkalmatlanabbak, legyen szó bármiről is a nemzet életének és sorsának irányítása kapcsán. Ilyenkor jön aztán a már jól ismert csoportterápiás technika, az átmenetileg egymás ellenfeleiként funkcionáló, eleddig a „hasznos hülyék” szerepkörében tetszelgő derék politikusi siserehad kart karba öltve immáron közös erővel esik emezeknek.

Mi történik akkor, ha az állampárti utódok esnek neked e szörnyű merény láttán? Elkezdenek kiabálni, hathatós médiatámogatással rád aggathatják a politikai „rosszfiú” szerepét, melynek következtében szinte pillanatok alatt karaktergyilkosság áldozatává válhatsz. Véged van, mint a botnak. Arra hivatkoznak: „Dejszen mi már nem is vagyunk kommunisták – szociáldemokraták, természetesen, naná! –, hiszen jó pár képviselőnk már nem is az állampárt idején született, de ha akkor is születtek, már nem úgy szocializálódtak, különben is, hogy mered venni magadnak a bátorságot (vagy inkább botorságot?), hogy eltagadd tőlünk, mi is magyarok vagyunk?!”

Mi történik akkor, ha már csak ezért is, és csak azért is, posztkommunistámék kötik az ebet a karóhoz – és ez lenne aztán tényleg a történelem igazán fura fintora (nem árulok el vele nagy titkot, ami a valóságban aztán be is következett) – azt mondanák, hogy már pedig ők ragaszkodnak ahhoz, hogy 1956 forradalom volt, és ők, mint (természetesen) lelkiismeretes hazafiak („igaz, jó, magyar emberek”?) egyetértenek és (naná, hogy) meg fogják szavazni a törvényt?!

Előállt tehát a helyzet, amit tulajdonképpen a „MINDIG” és a „SOHA” szavak valódi jelentéstartalmát nem ismerő, sommásan ítélkező közlő állított elő saját maga számára a saját felelőtlenségével.

Miben áll a mindenkori közlő felelőssége? Nos, abban, hogy gondolkodik-e, mielőtt megszólal!

Nagyot mondani, bele a nagyvilágba, nagyon könnyű! Azonban, ha valaki ezt a média nagy nyilvánossága előtt teszi, nem árt, ha néhanapján az is eszébe jut, netalán tán még el is gondolkodik azon, mekkora felelősséget ró rá a nagy nyilvánosság előtt történő megszólalás lehetősége és ténye, vagyis az, hogy milyen közegben, mekkora hallgatóság előtt teszi azt, amit tesz, és ahogyan teszi.

A mai ún. nyugatias modernitás fogyasztói létezésbe mediatizált tömegembere, aki a városiasult létforma urbanizált közegeiben tengeti munkás hétköznapjait, saját észlelések híján döntően már szinte csak és kizárólag valamilyen közvetítőn (médiumon) keresztül értesül, az őt körülvevő világ történéseiről, nem tud, de ma már sokkal inkább nem is akar utánajárni a közvetítő közegen keresztül hozzá eljutó információk valóság- és igazságtartalmának.

A hallgató, a néző (végső soron a befogadó célszemély) általában valamilyen teljesen indokolatlanul piedesztálra emelt megfellebbezhetetlen tekintélynek kikiáltott megmondó-embertől kapja a már-már kinyilatkoztatásként feltüntetett érték- és normarendszereket. Ezek a már-már kinyilatkoztatásként feltüntetett érték- és normarendszerek azonban – vagy azért, mert a valóságtól (a természettől) teljesen elrugaszkodtak, vagy azért, mert meghazudtolják az életet, mivel az teljesen más alapokon működik – nagyon gyakran feloldhatatlan ellentmondásokba torkollhatnak. Ez azt jelenti, hogy a hallgató, a néző nem tud jó megoldást (mivel a tanult, vagy számára sugallt mintázatok alapján nincs is jó megoldás az adott helyzetre) s ez nagyon könnyen szorongáskeltő állapotot idézhet elő a befogadóban.

Mit tegyünk, és ami talán legalább ennyire fontos, mit ne tegyünk?

Legelőször is: ne legyünk hamariak! Mielőtt megszólalunk, gondoljuk át alaposan, először is azt, szükség van-e arra, hogy mi itt most megszólaljunk, avagy a kevesebb több. Ha pedig arra az elhatározásra jutottunk, hogy ezúttal nem hagyhatjuk szó nélkül a történteket, alaposan gondoljuk át, mit is fogunk mondani! Ráadásul mindezt még azelőtt, hogy tényleg megszólalnánk, vagy bármit is mondanánk! Fokozottan igaz ez akkor, amikor széles körű hallgatóság előtt, vagy a médiában nyilvánulunk meg!

Nehogy úgy járjunk, mint az egyszeri „igaz-jó-magyar-ember” a Törvényhozás Házában, amikor hirtelen azon kapta magát, hogy nem tudta eldönteni, most akkor ő igazából igazi-e, jó-e, és úgy egyáltalán emberileg magyarnak számít-e annak fényében, amit eleddig mondott, s aztán a megcselekedett!

Ezzel a kis példával arra szerettem volna felhívni a tisztelt Olvasó figyelmét, hogy ékes, édes anyanyelvünkben van két szó, a „MINDIG” és a „SOHA”, amivel bizony nagyon csínján kell bánnunk! Ahogyan a fenti példából is láthattuk, a legnagyobb jó szándékunk ellenére, akaratlanul is igen könnyen belelavírozhatjuk magunkat olyan helyzetbe, ahonnan az eleddig kimondott szavainknak köszönhetően már nincs visszaút, sehogy sem tudunk jól kijönni.

Kimondott szavainkkal mi magunk is Teremtővé válunk, s ez egyúttal óriási felelősséget is ró ránk! Legfőképpen a teremtésünk minőségét, milyenségét illetően!

A meggondolatlan, sokszor alaptalan, hangulatkeltő minősítgetéseket, a könnyelmű ítélkezést pedig jobb lesz magunk mögött hagyni! Főként akkor, ha a közlők között különleges helyet elfoglalva abban a kegyben és megtiszteltetésben lehet részünk, hogy sokan figyelmeznek ránk.

A mi felelősségünk, hogy inkább figyelmezzenek ránk, minthogy fegyelmezzenek bennünket!

A végére pedig egy rövid kis kiegészítő információ, amolyan okulásféleképpen, és azért, hogy tedd fel magadnak újra a kérdést: Ha te ott ülsz a parlamenti patkóban, mint igaz, jó, magyar ember, te ott és akkor, vajon megszavaztad volna-e a törvényt, mely szerint 1956 forradalom volt?

1990. május 2-án 14 óra 57 perc 38 másodperckor a Törvényhozás Házában lezajlott listás szavazás – Törvény az 1956.októberi forradalom és szabadságharc jelentőségéről – az alábbi eredménnyel zárult:

Szavazási mód: listás

„Igen”-ek száma: 366

„Nem”-ek száma: 0

Tartózkodások: 2 (Rockenbauer Zoltán (Fidesz) és Dr. Kórodi Mária (SZDSZ))

Összes szavazat: 368 (Azért csak ennyi, mert ennyien voltak jelen.)

Elfogadás: Elfogadott

Forrás: http://www.parlament.hu/szavazasok-elozo-ciklusbeli-adatai?p_auth=kU4x3Anl&p_p_id=pairproxy_WAR_pairproxyportlet_INSTANCE_9xd2Wc9jP4z8&p_p_lifecycle=1&p_p_state=normal&p_p_mode=view&p_p_col_id=column-1&p_p_col_count=1&_pairproxy_WAR_pairproxyportlet_INSTANCE_9xd2Wc9jP4z8_pairAction=%2Finternet%2Fcplsql%2Fogy_szav.szav_irom%3FP_DATUM_TOL%3D1990.05.02%26P_CKL%3D34%26P_DATUM_IG%3D1990.05.02

Azok, akik megszavazták a törvényt, semmiképpen sem tekinthetők igaz, jó, magyar embereknek? Hiszen egy platformra kerültek Gyurcsánnyal, a posztkommunistákkal!

Azok a szocialista képviselők, akik szintén megszavazták a törvényt, ők vajon hova kapnak besorolást?

Hát most gondolkozz!

Uff, én beszéltem!

Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »