Évszázadokkal ezelőtt a soktornyú Komárom szabad királyi város piacterén is gyakran fellobbant a máglya a nagy tekintélyű városi magisztrátus bírái által boszorkánynak, illetve bűbájosnak kikiáltott fehérnép alatt, akiket rontással, vagy egyenesen az ördöggel való cimborálással gyanúsítottak.
Se szeri, se száma a különféle boszorkányhistóriáknak, amelyeket még gyermekkoromban rendszerint a nagyszülők meséltek hosszú téli estéken a kellemes meleget árasztó kályha pattogó tüze mellett. Ezek egyike az alábbi is, amelynek az a különlegessége, hogy
A piarcz (csak így, komáromiasan) forgatagában özvegy Trécsikné, a felvágott nyelvéről ismert és rettegett matróna komótos léptekkel szuszogott, mivel a degeszre tömött bevásárlószatyrok jócskán próbára tették megroppant egészségét.
A minden városi pletykára kíváncsi, azok észben tartásában és terjesztésében szinte verhetetlen vénasszony módfelett fogékony volt mindenre, ami hírbe hozott valakit a városból, valahányszor átfúrta magát a piactéren hullámzó tömegen.
S így szimata tüstént megálljt parancsolt, amikor a tutyis fejfedőt és babos kötényt viselő kofák pergő nyelvű csoportja zárta el az útját.
–Hallotta-e lelkem, Trécsikné – szegezte tüstént a mellének az egyik trécselő – mi történt?
–Nem? Hát én mindjárt elmesélem – tette hozzá látható örömmel, majd szinte lélegzetvétel nélkül folytatta: – Képzelje, Rancs Andrást, tudja, azt az összenőtt szemöldökű, görbe orrú és szúrós tekintetű Váralja utcai lakost, akiről már régóta az a hír járja a városban, hogy az ördöggel cimboráló boszorkánymester, gyanús üzelmeiért a városi magisztrátus perbe fogta.
–Hát csoda-e – vágott a szavába tudálékosan Trécsikné –, hiszen az ördögadta még a szomszédai előtt is kérkedik sötét üzelmeivel. Azt terjeszti magáról, hogy járatos a bűbájosság, ráolvasás, igézés, varázslás és tudákosság, kötés, megfüvelés, embervesztés és téteményezés, meg az ördög tudja miféle praktikákban. Engem is megfenyegetett már nem egyszer, hogy ha nem vigyázok, egyszer megköti a nyelvemet. Csak annyit mondhatok, úgy kell a szégyentelennek.
–Bizony nem ő lesz az első – vette át a szót egy másik asszonyság –, aki felett pálcát tör a tekintetes bíróság. A pellengér csak ritkán marad árván, bár a piactéri máglyák bizony már rég elhamvadtak. Mikor is volt, már nem is emlékszem pontosan, talán az Úr 1674. esztendejét írtuk, amikor Kún Annát boszorkánysága miatt tortúrának vetették alá. Sikerült is rábizonyítani, ám végül a máglyát nem gyújtották meg alatta. Nem úgy 1693-ban Tassi Zsuzsanna alatt, akit elébb kínpadra vontak, majd megégették. De ugyancsak rosszul járt Köntör Kata is, akit megkínzása után harangzúgás és dobszó kíséretében kivesszőztek a városból. Csak az volt ám a látványosság! Meg aztán az is, amikor a hűtlen és kikapós asszonyokat befogták egy szekér elé, és azt kellett szégyenszemre végigvonszolniuk a város utcáin.
– Még hajadon koromban – Istenem, mennyit forgolódtak utánam a legények! – történt, hogy a kovácsmester legénye, akit éjszakánként lóvá változtatott Patkós Körmendiné, hogy rendre meglovagolja, úgy állt bosszút gazdaasszonyán, hogy egy szép napon megpatkolta. Reggelre aztán el is patkolt a rút boszorkány – tette hozzá Trécsikné, amikor váratlanul megkondult a közeli Szent András-templom harangja.
– Jézusom, már így elszaladt az idő! – kapott a fejéhez ijedten a matróna. – No, Isten áldja kendteket! – azzal felkapta a földről a szatyrait és hazafelé vette az útját.
Szaporán sercegett a papiroson a lúdtoll, amint a bíró a vaskos jegyzőkönyvbe diktálta a tényállást:
„Minthogy három bizonyságh által világosan megbizonyosodott az, hogy Rancs András azt mondotta, hogy eő az Embert úgyis meg tudgya kötni, az mely kötísnek halál lenne a víge, úgy is, hogy meggyógyulna, melly nyelveskedísért a Boszorkányok és bűjösök és bájosok ellen condalt törvinnek büntetését megérdemelné, mindazonáltal diversis ex rationibus az nemes Törvínszék ily sulyos törvényeknek büntetésétől recedálván ex specialis sedis gratia, Rancs Andrásnak egyébb büntetése ez uttal nem determináltatott, hanem ötven páczával keminyen megcsapattatik. És ez városból az csapás után mindgyárást menten meny valaki az meghírt helyekről magát bepraktikálni rajta tapasztaltatik, ragadtassék meg és competens bírája által 30 csapással inremissibilliter sine discrimine personae büntettessék meg.”
Punktum. A bírák felálltak, a darabontok az ítélet végrehajtására elvezették a megkötözött delikvenst, a mindig szenzációra éhes komáromi sokadalom pedig nagy zúgolódás közepette szétoszlott.
– Hát persze, hogy ilyen lágyszívű volt a bíróság, bizonyára azért, mert férfiemberről volt szó. Az asszonynép nem úszta volna meg ennyivel – mormogták a komáromi kofák és asszonyságok.
Nos, tulajdonképpen eddig a történet. Aki nem hiszi, vagy többet szeretne megtudni, mint amit a fentiekben leírtam, felkeresheti a levéltárat. Ott a városi jegyzőkönyvek tizedik hatalmas fóliánsának százhuszadik lapján megtalálhatja a hajdan történtek pontos és betűhív leírását.
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
