A románok belőtték a ziccert, mi kihagytuk

A románok belőtték a ziccert, mi kihagytuk

Napok múltával is keserű szájízzel gondolunk vissza a hétvégére, hiszen Románia szombaton ünnepelte a “nagy egyesülés” századik évfordulóját. Sajnos, van is mit ünnepelniük, hiszen 1918-ban mertek nagyot álmodni, s ezért a történelem nekik ítélte az ezeréves magyar kultúra bölcsőjét, Erdélyt. Nem voltak restek dacolni az akkori Európa második legnagyobb államával sem, ha nemzeti érdekről volt szó. Megérte.

1918 december 1-jén a Gyulafehérvárra sereglett román küldöttek elfogatták azt a határozatot, amely kimondta Erdély és az akkori Román Királyság egyesülését. Tették ezt úgy, hogy a többi erdélyi nemzetiség – magyarok, székelyek, szászok – képviselői nem voltak jelen. A románok évszázadokon át vártak a megfelelő pillanatra, közép-európaiként megtanulva a leckét, miszerint nincs olyan határ, ami szent és sérthetetlen, semmi sem örökös, semmi sem állandó. Ahhoz, hogy a nagygyűlés sikeres legyen, kellett egy vesztes háború, de még jobban egy alkalmatlan politikai vezetés. Kevés politikus tette volna meg azt a román egyesítés érdekében, amit megtett Károlyi Mihály, hisz az ő utasítására a magyar államvasutak ingyen és bérmentve szállítmányozta a románokat a Gyulafehérvárra, ezzel növelve a résztvevők számát, s megerősítve az ott elfogadott határozat legitimitását.

Mi bezzeg történelmünk során sorra hagytuk ki a hasonló ziccereket, legutóbb a komáromi nagygyűlés alkalmával. A 1994 januárjában tartott gyűlésen megjelent az akkori magyar önkormányzatiság és politikum nagy része (polgármesterek, képviselők, parlamenti képviselők, pártvezetők stb.), de a várva várt politikai fordulat nem következett be, a szokásos kudarc lett a vége.

A hőn áhított autonómia, az önrendelkezés álmából csupán egy semmitmondó állásfoglalás lett. Féltünk a hatalom agressziójától, bár kétlem, hogy 250 akkreditált, részben külföldi újságíró előtt nagy vérengzést hajtottak volna végre. (Duray Miklós 2014-es írása az akkori eseményekről ma is megtalálható a világhálón.) Tudom, utólag könnyű okoskodni, de mégis. Van mit tanulnunk a románoktól, szlovákoktól, katalánoktól vagy a koszovói albánoktól bőven, aki nem féltek kiállni kollektív jogaikért.

Hírdetés

Jellemző ez a magyarra, de leginkább a felvidéki magyarokra. Az egyik egyetemi oktatóm foglalta össze frappánsan, kicsit pejoratívan múltunkat: “A történelmet ismerve elmondható, hogy a magyarok az esetek túlnyomó részében szopóágon voltak.” Gondolt itt tatárra, törökre, a Habsburgokra, Trianonra és így tovább. Nem kell magyarázni. Sajnos, így utólag már Ady szavai sem helytállóak, miszerint a magyarságnak Mohács kell, mert különben végünk. Úgy vélte, hogy a magyarság akkor képes egységet felmutatni, ha megtörtént a katasztrófa. Ma már a katasztrófa sem vált ki belőlünk cselekvést, csak örökös belenyugvást.

A nemzeti katasztrófáink egyik örökös kísérő szála az is, hogy a magyarság minden korszakban megkapja a maga “károlyiját”.  Mindig van egy politikai, szellemi kútmérgező, aki odadobja közösségünket, érdekképviseletünket a magyarok jogait rendre sárba tiprók lábai elé – 30 ezüstpénzért.  Véleményem szerint korszakunk Júdása, aki a legtöbbet ártott – akár a komáromi nagygyűlés óta – a felvidéki magyarságnak, az egyértelműen a Most-Híd örökös elnöke.

Mit tehetünk ezek után? Mik a lehetőségeink?

Ne szégyelljünk tanulni a romántól, az albántól, a katalántól. Ők tudták, amit a székelyek, a vajdasági és kárpátaljai magyarok is sejtenek már, mi felvidékiek kevésbé: minden határon túli magyar közösségnek kötelessége kitartani nemzete mellett, őrizni hagyományait, kultúráját és anyanyelvét.  A történelmet a nagyhatalmak alakítják, a közép- és kishatalmak vagy elszenvedik, vagy kihasználják azt. A politikában semmi sem örökös, semmi sem állandó, mindent az érdekek mozgatnak. Fordulhat még javunkra a történelem kereke!

Kapusník Csaba


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »