Nem állítom, hogy most nem azok, de hogy sokkal több a nem normális ember, mint amikor én még kis srác voltam, egészen bizonyos.
Nézzünk meg régi filmhíradókat, interjúkat, hallgassunk bele, hogyan beszéltek, fogalmaztak, hogyan néztek ki, hogyan viselkedtek harminc-negyven évvel ezelőtt ez emberek! Nem a tudósokra, írókra, zeneszerzőkre gondolok, hanem az utcai járókelőre. Az istenadta nép gyermekére, akivel valami történhetett időközben, mert ma nem egészen úgy néz ki, nem úgy beszél, gondolkodik, mint akkoriban.
Mindenekelőtt arra figyelhetünk fel a régi felvételeket nézve, hallgatva, hogy nagyjából mindenki tisztességesen beszél magyarul. A kamerán kívül nyilvánvalóan nem pontosan úgy fogalmaztak, mint a kamera előtt, de sokkal kiegyenlítettebb az összkép. Például alig használtak idegen szavakat, helyesen hangsúlyoztak, nem hadartak, tehát a nyelvromlás még nem volt annyira előrehaladott. Szegény Lőrincze Lajos, valóságos nyelvi atomháborúnak érezte a saját korát, hát, próbálna most néhány hipszterrel szót váltani, de tényleg csak néhány szót, alig kapna levegőt.
Feltűnő továbbá a régi felvételeken, hogy az emberek normálisan öltözködnek. Illetve minél régebbi a felvétel, annál normálisabban. Az ötvenes-hatvanas évek női és férfidivatja sokkal inkább polgári, mint mondjuk a kilencvenes éveké. Egyetlen férfi sem ódzkodott a nyakkendőtől, a nők nem akartak nadrágba bújni, mindenki alkalmi ruhát öltött, ha moziba, színházba, vagy akár csak sétálni, vásárolni indult. Persze, mert a két világháború közötti polgári világ közelebb volt, a rendszerváltozás után pedig mindent újra kellett kezdeni. Megkérdeztük magunktól, hogy egyáltalán kik vagyunk, milyen hagyomány alapján induljunk el? Meggyőződésem, hogy ma már jobban állunk igényesség ügyében, persze csak a magyar társadalom le nem szakadt része, a többiek nyakig benne tapicskolnak a vadkapitalizmusban. Rögtön tegyük hozzá, hogy az öltözködés nem elsősorban pénzkérdés, mindenki hallhatta a nagyanyjától, hogy ne legyen drága a ruha, csak tiszta. Nagy kár, hogy ma ez a tanítás is feloldódott az általános brandőrületben.
Nézem a sürgő-forgó embereket a régi felvételeken, ahogyan a fülükhöz szorítják a Szokol rádiót. Akkoriban ez volt a mobilozás, de rögtön tegyük hozzá, akadt más is. Gondoljunk csak arra, mivel töltötték akkor az idejüket utazás közben, és mivel ma. Ez utóbbira roppant egyszerű a válasz: mobiloznak. Aki újságot vagy könyvet olvas vonaton, buszon, földalattin, bátran őskövületnek vallhatja magát a következő népszámláláson. Harminc-negyven éve az utasok – írom sorban – kártyáztak, dominóztak, sakkoztak, újságot, könyvet, levelet olvastak, az ügyesebbje még írt is, ha nem mozgott nagyon a jármű. Azonkívül kötöttek, horgoltak, varrtak, keresztrejtvényt fejtettek, barkochbáztak, olykor még énekeltek, zenéltek is (az író Tersánszky Józsi Jenő például gyakran játszott furulyán népdalokat a vonaton, ismeretleneknek). Nem beszélve a puszta beszélgetésekről. Persze, nem arról van szó, amikor szélsebesen elhadarod, mit akarsz, a másik pedig alig várja, hogy befejezd, és ő is rád bocsáthassa szózuhatagát (ezt ma valamiért beszélgetésnek nevezzük, pedig nem az), hanem arról, amikor a felek figyelmesen, egymásra reagálva a szó szoros értelmében eszmét cserélnek.
Nem hiszem, hogy a legújabb kori ipari forradalom, amely bár észrevétlenül lezajlott néhány esztendő alatt, és az internet, mobiltelefon általános elterjedésével teljesen átformált szinte mindent az emberi kapcsolatainkban, önmagában jó vagy rossz volna. Én csak azt állítom, hogy a régi ember jobban beszélt, jobban fejezte ki magát, következésképpen helyesebben is gondolkodott, mint a mai. Ebből pedig az következik, hogy kevésbé voltak manipulálhatók, mint a mai konzumidióta milliók (bár a tömeg az tömeg minden korban). Azt is állítom, hogy miután akkoriban a világ még nem volt csereszabatos, az emberek gyakorlati készsége is fejlettebb volt. Sírás helyett egyszerűen elintézték, megjavították, beszerezték, elkészítették a dolgokat. A lelkierejük, a szakítószilárdságuk sem vethető össze a maiakéval. Nagyanyám számára még az volt a megpróbáltatás, ha bombák hullottak a fejükre, 2018-ban mondjuk, az internetadó festi fel egy egész nemzedék számára az apokalipszist.
Nem lehet, hogy minden közéleti összecsapásunk mélyén ezek a különbségek munkálnak? Hogy értékválasztásunkban benne lüktetnek a gyermekkori képek, álmok, modellek, vagy éppen ellenkezőleg, egy minden ízében ostoba és műveletlen korszak irányít minket? És vajon, milyen értékeket teremtettünk mi az elmúlt huszonöt alatt? Hol vannak a közgondolkodás, a magas- és a népi kultúra lenyomatai a mindennapokban? Mi sejlik fel majd ötven év múlva az 1990 és 2018 közötti időszakról?
Félek tőle, nem sok minden. Szerencsére valami megmozdult az elmúlt néhány esztendőben. Valami van, de nem az igazi – mondta hajdan Rajkin, a konferanszié, és ő még nem sejtette, hogy jön egy kor, amelyben a Való Világ váltja majd fel az Elmebajnokságot az emberek szívében. De azért reménykedjünk, hogy valami van, és ez már az igazi.
Szentesi Zöldi László – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
