1. Tőrdöfés, vagy összeomlás?
Az ordítóan igazságtalan 1919-20-as párizsi békemű összefércelése után milliók követeltek rá magyarázatot: hogy juthattunk idáig, ki a felelős? A kérdésre aztán a különböző ideológiai szekértáborok futószalagjairól gyorsan le is gördültek a szép, kerek, fröccsöntött válaszok, amelyeket nagy tételben lehetett árusítani a politikai bolhapiacon. A baloldal szerint a kizsákmányoló úri osztályok nacionalista karcsörtetésbe csomagolt kapzsisága és hatalomvágya vezetett a katasztrófához, amelynek minden terhét azok az egyszerű dolgozó tömegek viselték, akik egyáltalán nem is akarták ezt a háborút. A hadüzenetek hírére szinte minden európai nagyvárosban utcára özönlő nagyon is egyszerű és nagyon is dolgozó tömegek eufóriáját elintézték azzal, hogy sajnos átmenetileg ők is a militarista hangulatkeltés áldozataivá váltak.
A háborút ellenző, és annak folyamán a béke lehetőségét minden erejükkel kereső nagyon is uralkodó osztálybeli és nagyon is úri figurákról pedig – Miksa badeni hercegtől gróf Tisza Istvánon át Sixtus pármai hercegig – egyszerűen mélyen hallgattak, vagy épp őket tették meg bűnbakká.
A faék-egyszerűségű balos politikai termék jobboldali versenytársa sem sokáig késett. E szerint a Központi hatalmak 1918 őszén nehéz hadi helyzetben ugyan, de állták a sarat, vereségüket pedig a hátországban szervezkedő liberális-baloldali-internacionalista-forradalmi háttérerők tőrdöfése okozta. Az elmélet egyik legfontosabb, a mai napig elhangzó tézise, hogy a német és osztrák-magyar csapatok „az ellenség földjén” álltak, tehát szó sem lehetett katonai összeomlásról.
Csakhogy, ha egy ország fegyveres ereje megsemmisül, akkor nagyjából mindegy, hogy ez a főváros utcáin, vagy az államhatár túloldalán történik meg, ugyanolyan védtelen marad.
Márpedig a Központi hatalmak hadseregei 1918 őszén mindenféle hátországi felfordulás nélkül is az összeomlás határán szédelegtek, és aligha létezhetett olyan erő, amely erről a pontról visszaránthatta volna őket. A pacifista ködevéssel és kozmopolita gyökértelenséggel igen nehezen vádolható Julier Ferenc katonatisztként emlékirataiban úgy értékelte a helyzetet, hogy az olasz fronton a a júniusi kudarcba fulladt offenzíva után
„elvesztettük a hitet a végső győzelemben”.
Ezt nem csak ő gondolta így. Szeptember 25-én Bulgária – mindenféle hátországi tőrdöfés nélkül, egyszerűen katonai okokból – letette a fegyvert az antant előtt. Németország és a Monarchia politikai vezetése
hetekkel a forradalmak előtt, már október 4-én fegyverszünetet kért Wilson amerikai elnöktől.
Az Antant azonban válaszra sem méltatta őket, nyilván a közelgő társadalmi robbanásra várva. Sajnos jól számoltak. Ám a világháborút ekkorra már végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztettük. A kicsit is hozzáértők és informáltak már a nyár végétől-ősz elejétől tisztában voltak ezzel, a Vittorio-veneto-i olasz áttörés – két nappal Károlyiék hatalomátvétele előtt, október 29-én – aztán eldöntött mindent.
A csata, amely végleg megtörte a Monarchiát – Százéves a Vittorio Veneto-i összeomlás
A közelgő évforduló alkalmából rendezett nemzetközi történészkonferenciát a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum kedden, melyen a magyar szakemberek álláspontja mellett olasz, osztrák, szlovák és szerb történészek előadásait is meghallgathatta a szép számú közönség.A legérdekesebb és legrelevánsabb előadások a Vittorio Venetó-i, azaz a harmadik piavei csata előzményeit, körülményeit és következményeit járták körül.
A Monarchia hadvezetése még aznap fegyverszünetet kért, amelyet november 3-án meg is kötöttek. Mindaz, amiért a német, osztrák, vagy magyar liberális és baloldali forradalmi erők felelőssé tehetők, ez után kezdődött csak.
2. Forradalom, vagy puccs?
A levert, vagy kudarcba fulladt forradalmakat az őket követő hatalom rendszerint puccsnak, jobb esetben is legfeljebb lázadásnak szokta hívni (a kommunista innováció annyi volt e téren, hogy ők „ellenforradalomként” bélyegezték meg az antibolsevista felkeléseket). Ugyanakkor a legutolsó fekete-afrikai puccsisták is előszeretettel nevezik ki magukat forradalmároknak. Ez tehát egy nagyjából eldönthetetlen szemantikai kérdés, amelyben az álláspontot szinte mindig szó szerint az üléspont határozza meg – mikor, ki ül, és ki van szabadlábon. Így aztán 1918 ősze kapcsán kénytelenek vagyunk a tényekre és a kronológiára hagyatkozni.
A hatalmat nem sokkal később magához ragadó Magyar Nemzeti Tanács Károlyi Mihály vezetésével 1918. október 23-án éjjel alakult meg az Astoria-szállóban. Ekkor már létrejött, és elszakadást követelt a hasonló csehszlovák és a délszláv testület Prágában, illetve Zágrábban.
Ám Budapesten szinte teljes volt a nyugalom, forradalomnak se híve, se hamva nem volt.
Az MNT azonnali békét, földosztást és általános, titkos választójogot ígérő kiáltványát is csak két nappal később közölte a sajtó. A jelentős utcai megmozdulások ezt követően kezdődtek. Ám még a forradalom kezdő aktusaként, „lánchídi csataként” emlegetett karhatalmi sortűz is csupán néhány ezer fős tömeg átjutását akadályozta meg Budára – többen ugyanis nem gyűltek össze, hogy Károlyi miniszterelnöki kinevezését követeljék. Tény, hogy az erőszak keltette felháborodás a következő napokban legalább tízszer annyi embert vitt az utcára.
Ám az eseményeket a spontán forradalmi hév helyett sokkal inkább a jól szervezett fegyveres fellépés irányította. Ehhez viszont Károlyiéknak nem sok közük volt.
A sorsdöntő órák főszereplője egy fegyelmi vétség miatt korábban lefokozott százados, Csernyák Imre volt, aki az általa gründolt Katonatanács élén 30-ról 31-re virradó éjszaka kész helyzetet teremtve elfoglalta a főváros stratégiai pontjait, távíró-és telefonközpontjait. Hogy a forradalom vezéralakjainak tartott figurák mennyire uralták valójában a pillanatot, azt tökéletesen mutatja, hogy amikor egy csoport tőlük kért fegyveres segítséget, húsz embert sem tudtak összeszedni. Csendben vártak a sorsukra hotelszobájukban, Jász Oszkár enerváltan állapította meg: „Reggelre valószínűleg lógni fogunk.”
Ám hajnalban a letartóztatási parancs helyett József főherceg meghívása érkezett aki az uralkodó felhatalmazásából kinevezte Károlyi kormányfővé. A lánglelkű forradalmár annak konzervatív, avítt, úrimagyarországos rendje, s módja szerint letette az esküt IV. Károly apostoli magyar királynak – majd másnap alázatosan kérte az az uralkodót, hogy tessen már őt felmenteni a 24 órával korábban „Isten engem úgy segéljennel” befejezett fogadalom alól.
Károlyi Mihály tehát egy forradalomnak nevezett, jelentős tömegtámogatottsággal bíró, de alapvetően szervezett fegyveres hatalomátvétel során lett törvényesen kinevezett kormányfő – hogy aztán ezt a törvényes alapot egy nappal később kirúgja maga alól, és elinduljon a népköztársaság nevű izé kikiáltása felé.
3. Demokrácia, vagy anarchia, vagy…?
Az 1918 őszi eseményeket a mai napig polgári demokratikus forradalomként tanítják az iskolákban, az ezt követő hónapokat pedig most, a centenárium alkalmából is az ország történelmének első valóban szabad, demokratikus időszakaként ünneplik sokan. Tény, hogy az MNT programjában sajtó-és gyülekezési szabadságot, a politikai foglyok szabadon bocsátását, valamint általános, titkos választójogot követelt.
Mint, ahogyan az is, hogy hatalomra kerülve ezeket aztán nem tudták, és jó eséllyel legalábbis az adott körülmények között nem is akarták megvalósítani.
Az összeomló ellátási rendszer miatti éhséglázadások és a hazaözönló, sokszor felfegyverzett katonák randalírozásai eleve olyan kaotikus állapotokat teremtettek, amelyek közepette a jogállamiság országrésznyi területeken csupán jól csengő pesti kávéházi frázisnak hallatszott. A megzavarodott, javarészt demoralizálódott karhatalom alig mert fellépni a fosztogatásokkal és lincselésekkel szemben.Pparadox módon azonban, ahol megtették, ott az addigi magyar történelem legborzalmasabb mészárlásait sikerült véghez vinni, amelyekhez képest a „népnyúzó úri Magyarország” fejére olvasott csernovai sortűz, az 1912-es „vérvörös csütörtök”, vagy a „lánchídi csata” moderált kerekasztal-beszélgetések voltak.
Eperjesen, Debrecenben, vagy a Muraközben száznál is több halálos áldozatot követelt a zűrzavar.
Egyébként a gyülekezési és szervezkedési szabadság terén a gyereknap hivatalosan is csak 1919 januárjáig tartott, amikor is kiadták „a Népköztársaság védelméről szóló rendeletet”, amely már papíron, jogszabályban is rögzítette, hogy
a fennálló hatalmat megkérdőjelező, vagy akár csak élesen bíráló szervezeteket hatóságilag fel kell oszlatni.
(Erre a sorsra jutott például a Károlyiékat nem a demokratikus változások, hanem az ország védelmének elhanyagolása miatt támadó Magyar Országos Véderő Egylet is.)
Az 1918 őszén oly harciasan követelt általános és titkos választójog alapján álló választási törvényt ugyan valóban kibocsátották november közepén – ám az ennek nyomán ígért választásokra soha nem került sor. A kormány persze joggal hivatkozhatott arra, hogy az ország idegen megszállás alatt álló részein lehetetlen lett volna lebonyolítani a voksolást.
Ám e választói legitimációnak a köztársaság kikiáltásának, majd Károlyi elnökké „választásának” kapcsán valahogy már nem tulajdonítottak olyan fontosságot. Mindkét ügyben az időközben nagyjából ezer fősre duzzasztott – ám semmilyen törvényes választással, vagy referendummal meg nem erősített – Magyar Nemzeti Tanács döntött.
Ez igaz egyébként a „népkormány” által hozott összes „néptörvényre” is, amelyek egyszerű rendeletet voltak, amelyeket semmilyen választott törvényhozás nem hagyott jóvá. (Károlyi eleve csak azért lehetett miniszterelnök, mert a kevésbé parlamentáris korábbi szabályozás szerint a király az Országgyűlés jóváhagyása nélkül is kinevezhetett kormányfőt.) E demokratikusnak nevezett négy és fél hónap valójában rendeleti kormányzást jelentett. Ez a rendhagyó körülmények közepette alapvetően sem ördögtől való, sem példátlan nem lett volna, ha az a rend fenntartását, az közellátás, vagy a nemzeti önvédelem megszervezését szolgálta volna. Csakhogy Károlyiék pont ezeket a feladatokat nem tudták, vagy nem akarták ellátni
Arra viszont volt érkezésük, hogy az égvilágon senki által meg nem választott és semmire fel nem hatalmazott MNT egy tollvonással megváltoztassa az államformát, sőt, új államfőt is kijelöljön.
A forradalmi kormány 1918 októberében tagadhatatlanul komoly tömegtámogatottsággal került hatalomra, Károlyi pedig az ország legnépszerűbb politikusa volt (hogy ez spontán, vagy a sajtó erős ráhatására történt, az e tekintetben részletkérdés). Rendkívüli helyzetekben rendkívüli módon is át lehet venni egy ország vezetését.
Ám, aki demokráciát ígér, annak az egyetlen utólagos legitimációs forrása az, hogy a hatalom birtokában meg is teremti ezt a demokráciát.
Károlyiék ebben kudarcot vallottak (hogy tehetetlen alkalmatlanságuk, vagy politikai riválisaiktól való gyáva félelmük okán, az megint csak fontos, de nem döntő körülmény), s így a forradalom mámorában szerzett rendhagyó felhatalmazásuk néhány hónap alatt semmivé foszlott.
Károlyi emlékirataiban heroikus „kétfrontos harcot” emleget a „reakciósokkal és a szélsőbaloldallal” szemben. Nincs okunk kételkedni abban, hogy ő ezt a helyzetet tényleg így élte meg. Ám a keserű valóság az volt, hogy 1919 elejére lényegében a kutya sem akarta már őt az ország élén látni. Bukását elsősorban a saját maga által támasztott elvárások, a saját maga által is gerjesztett, de minimum eltűrt messiásváró hangulat okozta.
Hogy akadt-e volna bárki, aki képes lett volna megfelelni ezeknek az elvárásoknak, az közel sem biztos – de az igen, hogy ez az ember nem Károlyi Mihály volt.
4. A független Magyarország megteremtői, vagy hazaárulók?
1918 őszének egyik legtöbbet emlegetett toposza, hogy Mohács után négy évszázaddal ekkor nyertük vissza teljes függetlenségünket. Hogy Magyarország a Habsburg-ház uralkodásának csaknem négyszáz esztendeje alatt végig idegen uralom alatt nyögött, egyre több szakember kérdőjelezi meg – ám Károlyiék szerepe még akkor is erősen kérdéses, ha ezt a hiperkurucos múltfelfogást elfogadjuk. Wekerle Sándor miniszterelnök ugyanis már egy héttel a Nemzeti tanács megalakulása, és a Monarchiától való elszakadást követelő kiáltványa előtt, október 16-án bejelentette a dualista államrend végét, a Magyar Szent Korona Országainak teljes önállóságát és azt, hogy a jövőben csak az uralkodó személye köt össze minket Ausztriával.
Magyarország tehát október végén, a forradalmi események idején már két hete teljesen független állam volt, az MNT fellépésétől és hatalomátvételétől teljesen függetlenül is.
Az egyik leggyakrabban Károlyiék fejére olvasott bűn az, hogy a november elejei, olasz fronton született, idegen megszállással nem járó fegyverszünet helyet új, sokkal rosszabb egyezményt kötöttek Belgrádban. Csakhogy a valósághoz hozzátartozik, hogy a Diaz tábornok által szentesített fegyvernyugvást a Balkánról észak felé előretörő franciák messze nem tekintették kőbe vésettnek, és az is nehezen képzelhető el, hogy a zsákmányra éhes szomszédos államok igényeit az Antant semmilyen formában nem elégítette volna ki. Olyan verzió, amelyben az ország egyetlen négyzetkilométere sem kerül idegen uralom alá, 1918 novemberében már nem létezett.
Belgrádba elutazni tehát önmagában közel sem volt ördögtől való ötlet, pláne nem hazaárulás. Azonban az, ahogyan ezeket a tárgyalásokat intézték, azt aligha lehetett volna bénábban csinálni.
Már az is a nemzetközi trendek végzetes félreértéséről tanúskodott, hogy Károlyiék Franchet D’Esperey tábornok előtt saját forradalmi elkötelezettségüket bizonygatták. E fogalom alatt ugyanis a nyugati közvélemény ekkor már messze nem 1789 és a felvilágosodás eszméinek győzelmét látta. 1917 novembere óta a „forradalom” elsősorban a bolsevizmust jelentette számukra – és ezt a gyanút a magyar delegációban helyet kapott munkás-és katonatanácsi vezetők sem cáfolták. (Oroszországot ekkor már egy éve ilyen tanácsok, szovjetek vezették a kommunizmus diadala felé.) Maga Károlyi felesége, Andrássy Katinka írja emlékirataiban, hogy a nyugati diplomaták lényegében „bolseviki jellegűnek” minősítették az új rendszert.
Mindent összevetve a november 8-án Fracnhet D’esperey-t leginkább arról sikerült meggyőzni, hogy egy gyenge és tehetetlen országgal áll szemben, ahol veszélyes társadalmi folyamatok zajlanak – így legjobb, ha minél nagyobb részét ellenőrzése alá vonja.
Ám az eleve pocsék feltételeket szabó belgrádi konvenciót is csak egyetlen állam tartotta tiszteletben: Magyarország. A csehek, szerbek és románok minden további nélkül masíroztak át a megállapított demarkációs vonalon. A budapesti reakció pedig kimerült abban, hogy dühös és sértődött jegyzékeket küldtek Párizsba. Száz éve visszatérő, kiirthatatlan mítosz, hogy a vesztes háború után a hadsereg „magától széledt szét”, és így érdemi ellenállást eleve lehetetlen volt kifejteni. Valójában azonban Linder Béla, minden idők legalkalmatlanabb magyar hadügyminisztere november 11-én rendeletben szerelte le nem csak a legénységet, de még a tisztikart is. Hogy ehelyett mit kellett volna tenni, azt a nacionalizmussal és irredentizmussal nehezen vádolható balos történsz-ikon, Ormos Mária egy nyilatkozatába úgy foglalta össze:
„A demarkációs vonalakra nem Wilson-idézeteket, hanem katonákat kellett volna állítani.”
Hogy Károlyiék helyzete nehéz, lehetőségeik pedig roppantul behatároltak voltak, az ép ésszel nem lehet vitatni. Simán elképzelhető, hogy a fegyveres ellenállás is csúfos kudarccal végződött volna. (Bár a Székely Hadosztály eredményes küzdelmei, vagy Balassagyarmat maroknyi emberrel való felszabadítása azért azt mutatja: messze nem lettünk volna esélytelenek a környező államok éppen, hogy csak megszervezett, pocsék harcértékű csapataival szemben.)
Egy azonban biztos: annál, hogy a világtörténelemben jó eséllyel példátlan módon egy minden oldalról támadás alatt álló ország vezetőiként szélnek eresztették a hadsereget, csak jobb ötletük lehetett volna.
És akkor elérkeztünk a nagy száz esztendős pörhöz: hazaáruló volt-e ez a kormány? Hazáját az árulja el, aki ellenséges erőkkel tudatosan együttműködve dolgozik saját nemzete ellen. A mai napig nincs rá bizonyíték, hogy Károlyiék, ameddig hatalmon voltak, bármikor is erre vetemedtek volna. A bukás után aztán többen is Prága, vagy Belgrád hasznos idiótáiként dolgoztak Magyarország ellen, de az már egy másik történet.
És ennek a kabinetnek nem csak ők voltak tagjai, de belügyminiszterként a pár évvel később a román hatóságok által „veszélyes magyar nacionalistaként” internált, 1945 után az Országgyűlésben a párizsi békeszerződést egyedül egyértelműen elutasító Nagy Vince, vagy államtitkárként Friedrich István későbbi ellenforradalmi miniszterelnök, aki az ötvenes években Rákosiék börtönében halt meg.
1918 őszén a Magyar Nemzeti Tanácsra Prohászka Ottokártól József főhercegen át Apponyi Albertig számos olyan keresztény-nemzeti érzelmű ember is felesküdött, akik a bolsevik forradalom és a darabokra hullás felé rohanó ország egyberántását várták tőlük. Bármilyen hihetetlen is, de egy adott pillanatban a történelem száguldó vonatának ablakából kipillantva Károlyi Mihály sokak szemében tűnt alkalmas, sőt, az egyetlen alkalmas vezetőnek.
Őket összeesküvőnek,, a kormányában kezdetben mámoros naivitással bíró százezreket pedig csőcselélnek bélyegezni – amire a mai napig akad példa – ordító igazságtalanság.
Akkor és ott csak nagyon kevesen utasították el a forradalmat – és ők is sokszor inkább bigott makacsságból, mint előrelátásból. Mert, ami az ezt követő hónapokban ezzel a szerencsétlen nemzettel történt, azt rémálmodni sem merte senki. De ebben a tragédiában akkor sem az árulás, hanem egy sokkal súlyosabb politikai vétség játszotta a főszerepet: az alkalmatlanság.
Károlyi és társai nem elárulták a hazájukat, hanem cserben hagyták.
Nem aljas szándékból, nem sötét pártütés részeként, nem előre megfontoltan. Ők saját meggyőződésük szerint tiszta, őszinte hittel, erejük legvégső megfeszítésével küzdöttek ezért az országért.
Csak egy teljesen másik frontvonalon, mint, ami a Felvidéken, Erdélyben, vagy Délvidéken húzódott.
Az ő harcuk egy demokratikus, szociálisan igazságos, nyugatos szellemiségű Magyarországért folyt. És ezek – a dogmatikus, egyház-és hagyományellenes progresszív kardcsörtetéstől eltekintve – nagy többségében igenis időszerű és jogos követelések voltak, ahogyan ma is azok. Arról azonban az utolsó utáni pillanatokig nem voltak hajlandóak tudomást venni, hogy
a tét már nem az, hogy lesz-e demokratikus, szociálisak igazságos és nyugatos szellemiségű Magyarország – hanem az, hogy lesz-e Magyarország?
Miközben az egész nemzetnek adott jogokról szónokoltak, milliók idegen uralom alá kerülését és jogfosztását nézték végig nem, hogy lábhoz tett, de egyenesen eldobott fegyverrel. Miközben a nincstelenek tömegeit akarták vagyonhoz és emberhez méltó életkörülményekhez juttatni, a megszállt területekről származó élelmiszer és fűtőanyag hiánya milliókat taszított éhezésbe és ezreket a fagyhalálba.
A bal-és jobboldali alternatív valóságok között 1918-19 rettenetes hónapjaiban nem (sem) volt átjárás. A demokratikus jogállam, a társadalmi szolidaritás, illetve a nemzeti érdekérvényesítés és önvédelem egyformán megkerülhetetlen követelményeit fájdalmasan kevesen ismerték fel, s ők is hamar perifériára szorultak, vagy épp az ellenséges szekértáborok két oldaláról vicsorogtak egymásra. Jó lenne azt írni, hogy az elmúlt száz év mázsás súlya alatt sokat tanultunk – de aligha lenne igaz.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
