Az görög írók „Boldog Arábiát öt királyságra osztották. Az elsőnek a lakosai harciasak, minden ütközetben előharcosok, a másiké a földművelők, ezektől jut el a gabona a többiekhez, a harmadiké a kézművesek, azután a myrrha- és tömjéntermő vidék következik.”[1] Miközben az egész félszigetet, a köves-homokos sivatagokat, a vad szirteket, hegyeket-völgyeket tevéken, lovakon keresztül-kasul járják a vándortörzsek beduinjai[2].
Kutyás vadászat – 8000 éves sziklavéset (Szaud Arábia, Shuwaymis an Jubbah; Guagnin et al. Journal of Anthroplogical Archeology, 1917. nov. – sciencealert.com)
Az ókorban az arabok a természet csendjében, a sivatag magányában a mennyek urához, a magasságos Istenhez imádkoztak. Felismerték a mindenhatóságát a vihar zúgásában az égető napsugárban, a tűz lángjában. A Hold szelíd fényében asszonyalakot láttak. A termékenységet női istenség alakjában tisztelték; neki szentelték a sudár fákat, a sivatagi kutakat. A beduinoknak a hűvös éjszakákat beragyogó csillagok mutatták az utat a pusztaságban. Az egyik a régvárt esőt, a másik a dúló vihart, az évszakok változását, az állatok párzási és szaporodási idejét jelezte. Némelyik megjelenésekor kiapadtak a kutak, kiégtek a legelők. Hitték, hogy az embereknek a csillagok hol örömet és szerencsét, hol bajt és bánatot hoznak.
Arábiában meglehetősen sok istent tiszteltek, hiszen minden egyes törzs külön bálványalakban megjelenített védistenéhez fohászkodott. Jóval az iszlám térhódítása előtt formálódott Mekkában az arab törzsek kultuszait összpontosító vallási központ. Az arab törzsek mindegyike a freskókkal ékesített kockaalakú szentélyben, a Kaábában (jelentése: kocka) állíthatta fel a maga bálványát, szent kövét, a feljegyzések szerint 360-at. Ez isten-sokaság azonban csak látszólagos volt, hiszen minden egyes istenkép ugyanazon alapképzet, a teremtő különféle elnevezései, módozatai és megformált alakjai voltak.
A jóval Mohamed fellépése előtti arab pogánykorból való Kába/Kaaba szentély a mekkai Nagymecset közepén szürke kőből és márványból készült kockaalakú, négy sarkával a világ négy világtájra mutató építmény, a régi és a mai muzulmánok legszentebb helye.
A Kaába eredetileg Szaturnusz tiszteleti helye volt, bár ezt az iszlám teológusok igyekeznek elvitatni. Szerintük Ádám az angyalok által imádott mennyei mintakép szerint építette a Kaába szentélyt. A Vízözön tönkretette, Ibrahim (Ábrahám) és Ismael újjáépítette. A fekete követ Gábriel arkangyal hozta le nekik az égből. [E hiedelem jelzi, hogy a kő valójában az égből alászálló meteorit, amit a muszlim hívők képzete Gábriel arkangyallal kapcsolt össze.] A kő fehér volt, és csak azután lett fekete, miután magába szívta az eredendő bűnt[3], [és a hívők csókjai révén a bűneiket.] A szentély mellett van a kupolával fedett Zemzem kút, ill. forrás, a vize mentette meg a sivatagba űzött Hágárt és Iszmaélt a szomjhaláltól.[4] Szent vizével tisztítják meg a fekete követ.
A mekkai Fekete Kő, a Kába-kő (math.bme.hu)
Mohamed parancsára Kr.u. 630-ban, Mekka elfoglalásakor a szentély pogány freskóit és a bálványokat megsemmisítették[5]. Nem maradt más benne, mint a tetőzetet tartó három oszlop, néhány felfüggesztett ezüstlámpa és a keleti sarokban az ajtó mellett a falba illesztett több darabra töredezett, vastag ezüstpánttal összefogott Fekete Kő.[6] A világ muszlimjainak az egyetlen, a mekkai fekete Kő imádása az ókori pogány arabok [meteorit]kövek tiszteletére nyúlik vissza. A próféta pontosan olyan ügyesen mentette át az iszlámba a mekkai Fekete Kő tiszteletét, mint ahogy a keresztény századokban a papság a régi pogány kultuszhelyek kereszténnyé tételét. [A X. században Gellért püspök vette észre, hogy a „pogány magyarok „szerfölött tisztelnek egy nőalakot, akit csak hívnak volt asszonynak”. Erre fel prédikálták össze a korabeli papok a magyarság „Asszony”-át a „boldog”-gal. Így jött létre a Boldogasszony.][7]
Ki tudja, mit érezhettek a szentélyük feldúlásakor, szent bálványaik összezúzásakor azok az arabok, akik a Nappal és a Holddal együtt egy-egy szépfényű csillagot, bolygót, (Aldebaran, Jupiter, Canopus, Szíriusz, Merkúr) tiszteltek, és a természet és az emberek sorsa fölött uralkodó eleven szellemnek tekintettek.[8]
Hérodotosz szerint azt araboknak csak két istenük volt [vagyis a teremtőn kívül még két istent tiszteltek]: Dionüszoszt, akit Urotalnak és Urania/Aphroditét, akit Alilát/Allat-nak neveznek.[9]
Pálmaágat tartó Alilat/Allat istennő. A lábánál oroszlán ül (en.wikipedia.org)
Gyakorlatilag e két istenség a világteremtővel együtt alkotja az isteni hármasságot. A keresztényeknél ez az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Csakhogy az arabok, miként a régi magyarok, s más szkítafajú népek a harmadik személyt nőelvűnek, asszonynak tartották. Ez egészséges szemléletre vall, hiszen az élet továbbvitelének záloga a férfi és a nő nászából származó sok-sok utód.
Az ókori beduin törzsek az egek urát különféle nevekkel illették. Mind az arabok, mind a zsidók, hogy közelebb érezzék magukhoz magaslatokon, hegycsúcsokon imádkoztak hozzá; hitték, néha leereszkedik közéjük, s az ereje, lényege bizonyos kövekben mutatkozik meg.[10] E kövek óriási fény- és hanghatással az égből lezuhanó, félelemkeltő meteoritok voltak, nem csoda, hogy istenítve hozzájuk fohászkodtak.
A Sinai-félsziget kopár homokkőlapjain és északon a Súr-, és délen a Szín-sivatagban élő Ézsau utód amaleki törzsek földjük legmagasabb hegycsúcsán imádkoztak az termékenység istenének tartott égistenhez, a mostoha körülmények között ételt-italt adó Baálhoz. Ez isten szerepköre teljesen megegyezik a babiloniak Bél istenével. [A magyarul is érthető név jelentése: bel, belső.] A moabiták, Lót fiai is hegycsúcson imádták Baált, de mellette Kamós nevű istent is tisztelték, kinek ínség idején még a gyermekeiket is feláldozták.
Szokásuk volt az araboknak, hogy az áldozatul hozott állatok vérét a bálványaik fölé öntsék, és a szerződéskötésekkor az esküvők között fekvő köveket vérrel kenjék be: A megállapodásaikat Urotál isten és Alilát istennő tanúsága mellett úgy kötötték, hogy az egymásnak szavát adó, vagyis szerződő feleknek egy választott ember a hüvelykujj mellett megvágta a kezét, s a vérrel 7 követ bemázolt. Az így kötött szerződéseket szentül megtartották.[11]
A petrai nabateusok Dushara istene a Nap, ill. a Merkur megtestesítője (A Petra környékére vándorolt sabeus/sábai törzsek utódai a nabateusok (wikipedia.org)
A Jemen határán élő sabeus (sábai) törzsek az istenüket Dizárá/Di`ś-śarà-nak nevezték és arany talapzaton álló fekete, négyszögletű faragatlan kőben tisztelték. Aranydíszes templomot emeltek fölé. Italáldozatként e kő előtt ontották ki az áldozati állatok vérét.[12] A jemeni törzsek minden tagjának életében egyszer tiszteletét kellett tennie e kő előtt, csakúgy, mint manapság iszlám-hitűeknek a mekkai Fekete Kő előtt. A Kr. u. századokban a Benu Bekr törzs a védistenének, Audh-nak (jelentése: égő) a nevét esküjébe foglalta: „Esküszöm az Audh körül levő vérfolyamokra s a Szuáir mellett felállított kövekre…”[13]
Arábia északkeleti részén lakó törzsek a Jupiter bolygót tekintették a védistenüknek, a hirániak a Canopust, a húzaiak a Szaturnuszt; más törzsek a Napot állatalakok képében tisztelték: Petra környékiek a sast, az egyik jemeni törzs lovat, mégpedig feketét, a másik az oroszlánt. Volt, amelyik keselyűt imádott, kinek évenként egy felpiperézett szűzet, a „keselyű menyasszonyát” vitték áldozatul.[14]
Salm istennek ajánlott arameus nyelvű rovásfelirat (homokkő, Kr.e. 5. sz., Tayma, Arab félsziget, 1884-ben találta Charles Huber, Louvre, Paris – en.wikipedia.org)
A Sínai-félszigeten élő pogány arabok a forró lakatlan vidék közepén levő dús, vízben bővelkedő pálmaerdőt az isteneiknek szentelték. Itt egy kemény kőből készült, régi érthetetlen betűkkel teleírt oltár is állt. A pálmaliget élén élethossziglan „egy férfi és egy nő áll, kik bőrruhát viselnek és a pálmákból táplálkoznak; a vadállatok sokasága miatt fákon építenek maguknak kunyhót és abban alusznak. A környező arab törzsek itt négyévenként kövér tevéket áldoznak nekik.[15]
Női fogadalmi szobrocskák (Jemen, alabástrom, Keleti Művészeti Múzeum- National Museum of Oriental Art, Róma – en.wikipedia.org)
Az ókori arabok istennőkben is bővelkedtek. A termékenység női istensége erejét a legszebb, legsudárabb fákban vélték felismerni. A Sínai pálmaliget legmagasabb fájához, Alilat istennő fájához a törzsek nemcsak fogadalmi ajándékokkal zarándokolnak, hanem még egy fehér négyszögletes kőben is imádták. Szanáában (ma Jemen fővárosa) Halaszah istennőnek, azaz a Vénusz bolygónak templomot szenteltek. Volt olyan törzs is, mely szent akácfában látta az istennőjét. Manát istennő Medina környékén uralkodott, sziklakő volt a bálványa.[16]
Az idők folyamán a vallásukat, és a nők semmibevételét leszámítva a beduinok életmódja, csekély változáson ment át. Az életük a család kegyeletteljes tiszteletén alapul. A törzs élén a legidősebb családfő állt. A nemzetség tagjai az elsőszülöttség szerint nyerték el a különféle méltóságokat. Minden szerzemény közös volt, az asszonyok is, hiszen a törzsek nem bővelkedtek asszonyokban. [Az újszülött leányok éve eltemetését az iszlám tiltotta meg![17]]
A beduin hős, Abu Zayd al-Hilali lefejezi a berber Hegazi ibn Rafe’-t. (Az arab terjeszkedés korából – Hilali eposzból, Antropológiai Múzeum, Kairó – nl.wikipedia.org)
A családapa-törzsfőnök, a legvénebbek tanácsait megfogadván fenntartotta a törzs békéjét, rendezte a viszályt, s rablásra, ütközetre vezeti a törzs fiataljait. Ő osztotta szét a rabolt zsákmányt. A legtöbb törzs büszkén és ellenségesen állt/áll egymással és más népességgel szemben. Megrohanják egymást, kirabolják a sátraikat, elviszik az asszonyokat, a gyerekeket és a rabszolgákat, elhajtják a nyájakat. Ha a háborúságban néhány törzstag megöletik, akkor a családjának, a törzsnek [mindmáig] a legszentebb kötelessége, hogy megbosszulja az elhunytakat, s az ellenséges törzs ugyanannyi tagját megölje. E vérbosszú nemzedékről nemzedékre öröklődik, mígnem egy harmadik törzs főnöke ítélő- és békebírónak választatik, s barmokban v. más jószágban engesztelő ajándékot nem állapít meg.
Európai szemmel nézve sajátosak a házassági szokásaik. Ki tudja mikor, miként változott át a női istennőket tisztelő pogánykori arabok asszonyaik, leányaik élettelen tárgyként való kezelésévé. Mindenesetre Strabón[18], a Kr. e. 63-64-ben született ókori geográfus lesújtóan vélekedik az arab törzsekről: „Egy felesége van az egésznek, s amelyik előbb megy be hozzá, az közösül vele, miután a botját az ajtó elé állította. Az a szokás … náluk, hogy mindegyiküknek botot kell hordania. Az éjszakát azonban a legidősebbel tölti a nő. Ezért a testvérek mind valamennyinek a gyermekei. Az anyjukkal is közösülnek. A házasságtörőnek halál a büntetése, de csak ha másik nemzetségből való a házasságtörő.” Egy királylány, „akinek 15 fivére volt, … s szüntelenül egyik a másik után ment be hozzá, minthogy már nagyon kimerült, … cselhez folyamodott. A fivérei botjához „hasonló botokat csináltatott”, s az ajtaja elé kitett egyet-egyet, mintha lenne nála valamelyik. Ám egyszer mindenik fivére a piacon volt, de „az egyik odament és látta” az ajtó előtt „a botot… ebből azt következtette, hogy van nála valaki.” Mivel „valamennyi testvérét a piacon hagyta, házasságtörésre gyanakodott.” Odavezette az apját, s „kiderült, hamisan vádolta a nővérét”, mert senki nem volt nála.
Bronz férfiszobor (Sába Királyság, Kr. e. 715 ?- realhistoryww.com)
A fentiek ellenére az ókori arabok kemény és férfias jellemét az évezredek alatt kialakult sivatagi életmód alakította. Teljes odaadással, tisztelettel és kegyelettel ragaszkodtak törzsük főnökéhez, az adott szavukat minden körülmények betartották. Nemes vendégszeretetet jellemezte őket. A békésen közeledőnek a törzs leányai inni adtak a kútnál, a férfiak barátságosan a sátrukba vezették, és megvendégelték, datolyával vagy a nyájból kiszakított juh húsát sütötték meg neki. Belépvén az idegen a sátorba, a vendéglátó a saját életével kezeskedett a biztonságáért. Midőn leszállt az éj, a csillagok fényénél a törzstagok körbevették. Elbeszéltették vele a származását, nemzetségét. A vendéglátók is eldicsekedtek a maguk származásával, harcaikkal, eldalolták atyáik dicső tetteit, csatáit, felidézték kedvenc lovaikat, gyorslábú tevéiket.
A sémi népjellem jó tulajdonságai leginkább az arab beduinoknál fejlődtek ki. A sivatagi vándorélet megedzette őket. Úttalan utakon, nemegyszer magányosan, ragadozóktól és ellenséges törzsek közepette a saját éberségükre, éleslátásukra, bátorságukra, lovukra és a tevéjükre voltak utalva. A szűkös táplálkozás, az égető nap erőssé, teherbíróvá, hajlékonnyá tette szikkadt, elszánt lelkületű testüket. Így arabok a törzsrokonaiknál szabadabb tartást, rendíthetetlen nyugalmat, büszkeséget, a függetlenség szeretetét és hihetetlen vakmerőséget tanúsítottak/tanúsítanak. Az életmódjuk, kietlen hazájuk megóvta őket a tunyaságtól, a mértéktelen harácsolástól, a bujaságtól és a tobzódástól, melybe a jó körülmények közt élő sémita népek, pl. a babiloniak és az asszírok süllyedtek. Bár a kegyetlenségüket és vérszomjukat tekintve megegyeznek a testvérnépeikkel.[19]
És akkor jött az iszlám, a kegyetlen, ellenszegülést nem tűrő vallás. A feje tetejére fordította az életüket. Megváltoztatta a hitüket;, a szokásaikat új tartalommal töltötte meg.
Az Európába benyomuló, iszlámmal fémjelzett kaotikus erők megnyilvánulása, a barbarizálódás előbb-utóbb, kikényszeríti az európai népek összefogását, a jó értelemben vett nemzeti és emberi szabadság nagy próbáját. Ha a keresztény népek nem tanúsítanak elegendő fizikai és lelki erőt, ha nem fejtik ki a legnagyobb ellenállást, akkor az iszlámizmus, idegen szokásaival diadalt ülhet a világ felett. Sovány vigasz, hogy a „színes” Európa megálmodóit, a kezdeményezőket a változások idővel maguk alá gyűrik, ám közben a mérsékeltek, a beletörődő szemlélők is pusztulásra kárhoztatnak.
[1] Strabón: Geógraphica,Gondolat, Bp. 1977. XVI. kv. 25., 803. p.
[2] badavi = a puszta fia
[3] wikipedia.org
[4] Perceval de Caussin: Essai sur l’histoire des Arabes avant l’Islamisme…, I. H. Walter, Paris-Leipzig, 1902. 164-166, 261. pp.
[5] Perceval de Caussin: Essai sur l’histoire des Arabes avant l’Islamisme…, I. H. Walter, Paris-Leipzig, 1902. I. 165, 170. pp.
[6] Kába-szentély, Kába-kő – wiikpedia.org
[7] Marton Veronika: I. András király korabeli imák, Matrona, Győr, 2006., 72. p.
[8] Osiander, Ernst: Studien über die vorislâmische Religion der Araber, Zeitschrift der deutschen morgenländische Gesellschaft, Bd. 7. Wiesbaden…,1847., 468. p.
[9] Hérodotosz i. m. III. kv. 8. 163. p.
[10] Mózes i. m. I. kv., 28/18, 31/45, 46.
[11] Hérodotosz i. m. III. kv. 7. 162. p.
[12] Osiander i.m. 476-477. p.
[13] l.m.f.
[14] Osiander i. m. 475. p.
[15] Strabón i. m. XVI. kv. 18; 798. p. és Diodorus Siculus Library of History, William Heinemann, London, 1967, III. 41, 42.
[16] Osiander i. m. 497. p.
[17] Korán:81.szúra, 8.vers. Benke József: Az arabok története, Tkvk. Bp. 1986. 55.p.
[18] Strabón i. m. XVI. kv. 26., 804. p.
[19] Osiander i. m. alapján
Forrás:martonveronika.blog.hu
Tovább a cikkre »
