Gróf Lázár György vezérőrnagy, az I. honvédzászlóalj parancsnoka így emlékezett vissza a csatára és saját szerepére:
„A horvátok előnyomultak, és reggel 10 órakor jobbszárnyunkon megkezdődött a csata, nem tudom megmondani, melyik oldalról esett az első lövés. Zászlóaljammal a közepén álltam, a főúttól jobbra. 12 óra felé előttem is ellenséges oszlopok fejlődtek fel s az ellenség részéről megtörténtek az első ágyú- és röppentyűlövések a balszárnyon álló lovasságunkra. Most balszárnyunkról is megkezdődött az ágyúzás, amely mindkét oldalról jó ideig tartott. Velem szemben egy század szerezsán nyomult előre, s arcvonalam előtt kb. 1000 lépésnyire csatárláncba fejlődött, magam is előreküldtem zászlóaljam egy századát csatárként, s egy párhuzamos mezei árkot szállattam meg vele, azzal a paranccsal, hogy mindaddig ne lőjenek, amíg az ellenség lőtávolságig nem nyomul előre. Arcvonalam előtt lövéseket hallottam, azt hittem, hogy ezek az én embereim voltak, lementem, azonban kiderült, hogy a tüzelők a tőlem jobbra álló borsodi mozgó nemzetőrök voltak, akik, mint csatárok, 7-800 lépésről a szerezsánokra lőttek; amint zászlóaljamhoz a magaslatra vissza akartam térni; jóllehet 7-800 lépésnyi távolságban voltam, a golyók körüldongtak azonban nem teljes erővel. Bosszantott, hogy életemben az első tűz esetleg hátulról sebesít meg, s arccal az ellenség elé fordultam; lehet, hogy azért, mert belátták, miszerint a nagy távolság miatt céltalan reám lőni, lehet, hogy azért, mert becsület szempontjából nem akartak tovább egyetlen személyre lőni, s nem tartottak érdemesnek további puskalövésnyi lőporra, a tüzelés rövidesen abbamarad, s sikerült sértetlenül visszatérni zászlóaljamhoz.”
Forrás: Hermann Róbert: Az 1848-1849-es szabadságharc nagy csatái. Zrinyi kiadó, Budapest, 2004
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
