Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Októberben Kálmán Peregrin OFM, a pesti ferences templom igazgatója ad útravalót.
Amikor az Úr Jézus összekapcsolja az isten- és emberszeretet parancsát, ismét beteljesíti az Ószövetség tanítását. Hiszen ott, a Leviták könyvében már szerepelt: szeresd felebarátodat, mint önmagadat – én vagyok az Úr! Az Isten képére és hasonlatosságára való teremtés igazságának is logikus következménye lett volna e kettő egyenrangú összekapcsolása. Mégis, megfelelő hangsúllyal való kimondásához szükség volt Jézus Krisztus megtestesülésének valóságára. Az ő személye fogja, hangolja egybe e két törvénytáblát. Így a törvénytudókkal is azért ütközött, mert számára a benne elérkezett Isten országának meghirdetése volt az első, nem csupán a törvény szavának érvényre jutása, s hogy cselekedeteivel felragyogtatta a törvény beteljesedését a vele való kapcsolat világában. Maguknak a zsidóságból érkezett keresztényeknek ugyancsak át kellett hangolódniuk erre az új életformára, ahogy ezt látjuk az Apostolok Cselekedetei első nagy vitájában és annak az igazságnak a felismerésében, hogy a pogányságból megtérteknek nem kell előszobázniuk az ószövetség szokásrendjében, mert az atyáknak adott ígéretekből részesednek a Fiúban való társörökösödés által.
Ezért, amikor az isten- és emberszeretet társparancsát halljuk, mi sem figyelhetünk csupán a szóra, mert az a Személy nélkül moralizmussá válhat. A Személyt kell látnunk, azt, aki mondja: Krisztust, mert rá vonatkoztatva, belőle kiindulva fogadhatjuk be Isten szándékát. Ő az Atya igaz imádója, egész valójával, és mi is csak őáltala, ővele és őbenne tudjuk egész valónkkal megközelíteni az Atyát, hiszen megdicsőült emberségével a holtak zsengéjeként a Trón előtt áll. De ugyanez igaz az embertársi szeretetre János evangéliumának gyönyörű mércéje szerint: úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. Az ellenség kiirtásának ószövetségi parancsától ide vezeti át Isten az ő népét Fiának személye által. Jézus tehát úgy adja nekünk önmagát, mint az írások igaz értelmét, a szeretet útját, amely az életre vezet át.
Észrevenni a Személyt a betű mögött, ez teszi a szót Igévé, cselekvő valóssággá. Ezért lett Szent Ferenc számára édes a leprás átölelése alkalmával az, ami addig keserű volt; ezért ismerte fel Krisztus szavát a pápa jóváhagyó és szabályzó szándékában; ezért mert böjt idején együtt enni beteg társával, hogy bátorítsa élete táplálására; ezért tudott keményen szólni, légy testvérnek nevezni a nem dolgozót, aki elzavarásra vár, vagy éppen meglátogatni a szultánt. Ahhoz, hogy életünk beteljesedését és új dimenzióit felismerjük, nekünk is meg kell engednünk Istennek, hogy összefogjon körülöttünk és bennünk olyan dolgokat, amelyek előttünk is fényben ragyognak, olyanokkal, amelyek homályban állnak.
Nővéreinek kápolnáiba Teréz anya odahelyeztette a jézusi szót a tabernákulumnál függő kereszthez: Szomjazom! Valaki megfigyelte azonban, hogy az első calcuttai szentségház mellé ezt a titulust kérte: Én oltom szomjadat! Krisztus szomjazza az ember szeretetét, és amikor az ember vele oltja a másik szomját, saját szomjúságára is enyhülést talál. A Teremtő, a másik ember, valamint önmagunk szeretete a Krisztussal való személyközi kapcsolatban talál egymásra és válik eggyé, Krisztus istenembersége által. Így újul meg bennünk képe és hasonlatossága.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
