Nem csupán Orbán Viktor ígérte meg híveinek (és ellenfeleinek), hogy szeptembertől hatalmas változás jön, de a bálványosi szabadegyetemen még olyanok is kaptak vitateret, mint L. Simon László volt kulturális államtitkár és Orbán János Dénes a Magyar Idők kultúrarovatának vezetője, azaz annak az orgánumnak az egyik szerkesztője, ahonnan kulturális partizánharcát elindította Szakács Árpád, amely gerillaharc – mint Tito marsall küzdelme – igazi partizánháborúvá, majd nemzeti felszabadítási mozgalommá dagadt… (Elnézést az otromba hasonlatért, de éppen a horvát tengerparton élvezem a nyarat. És különben is: a felszabadítási háború pontos leírása a jelen kultúrharcnak.)
Ha már az egyik legfontosabb Fidesz-rendezvényen is téma a magyar kultúra ügye, hát foglalkozzunk vele mi is komolyan.
Néhány évvel ezelőtt hasított belém a felismerés, hogy az emberek gyakorlatilag mindent elmondanak magukról, csak figyelni kell rájuk. Egy közepesen hosszú, még annyira sem tartalmas beszélgetésből kiderül, partnerünk szerint mi vicces, és mi nem tréfadolog, mi érdekes és mi unalmas, ki a felelős a személyes életeseményeiért, és így tovább. Kis figyelem, néhány célzott kérdés, és mindent tudunk. Az emberek nem titkolóznak. (Persze a pszichopaták igen, de az is hamar átjön. Van időnk elmenekülni…)
A hangok és a tettek gyakran nem tükrözik egymást. De az egészen biztos, hogy a tettek a valódi elkötelezettséget hordozzák, akkor is egyébként, ha emberünk értékvilága nem azonos cselekvéseivel. A tettekből végső soron minden kiderül. Hosszabb távon bizonyosan mindenki azonos a cselekvéseiből, döntéseiből kirajzolódó életúttal, illetve az ebben felfedezhető értékvilággal.
Hogy miképpen jön mindez a magyar kultúra ügyéhez?
Nos, a miniszterelnök döntésein keresztül.
Ha nem lenne lejáratott a szó, azt mondanám, Magyarországon valamiféle posztmodern demokratikus centralizmus keletkezett. Vannak, akik úgy fogalmaznak, a megérdemelt tekintély játszik döntő szerepet a magyar politikában, az ellenzék szerint autokrácia, sőt diktatúra van. (De ők is tudják, hogy ez hülyeség.) Kétségtelen azonban, hogy Orbán, mint a végrehajtó hatalom feje, mint a törvényhozói többség vezetője, és mint személyes karizmájára támaszkodó népvezér döntő befolyással van minden politikai kérdésre.
Csakhogy Orbán nem kultúrpolitikus, hanem csak jelző nélküli politikus. A 2002-es bukásából levont – mindannyiunk számára világosan megmutatkozó – tapasztalata pedig az, hogy ezerszer inkább politikusnak kell lennie, mint bármi egyébnek. Orbán legértékesebb politikai tapasztalata arról szól, hogy nincs olyan kiváló kormányzás, amit ne kellene elszánt politikai küzdelemben megvédeni.
A jó kormányzás a modern politikában afféle melléktermék, a hatalmi harc győzteseinek személyes igénye vagy értékválasztása, de semmiképpen sem eszköze a hatalom megtartásának.
Orbán tehát, mint kiváló politikus, mint a kortárs politikai valóságot megértő közéleti vezető mindent alárendel a politikai küzdelemnek, s a győzelem igényének. Hiszen a továbbiak, azaz a jó kormányzás számos lehetősége csakis a győzelemből eredhet. Abból következik – mint a jó kormányzás, a népjólét egy eleme – a kultúrpolitika is.
De vajon következik?
Ha végigtekintünk Orbán Viktor hosszú és sikeres kormányzásán, világosan felfedezhetjük az értékpreferenciákat. A politikai küzdelem, s az abból következő választási győzelem igénye mellé kevés nagy cél emelkedik föl.
Ott van a legfontosabb feladatok között az ország gazdasági felemelkedése, a közös jólét és gyarapodás lehetőségeinek megteremtése. Fontos Orbán számára a nemzeti függetlenség, sőt újabban a regionális befolyás megteremtése, de ez sem öncél, inkább gazdasági erőforrás, növekvő mozgástér, bővülő lehetőségek kínálata. Folytathatnánk az orbáni prioritáslistát, de bennünket most a kultúra ügye érdekel.
Nos, a miniszterelnök által képviselt kultúrpolitikában három markáns irány fedezhető föl.
Ez az a tevékenység, ami legközelebb áll a most kirobban kultúrharc küzdelmeihez, de – és ez a de nagyon fontos – látni való, hogy Orbán nem hoz a magyar kultúra tartalmára vonatkozó döntéseket.
Miniszterelnökünk józan tartózkodással tekint a művelődés tartalmi problémáira. Polgári kultúrafogyasztási szokásai alapján nem is ítélheti meg, hogy egy-egy alkotó, egy-egy alkotás hová sorolandó. És szerencsére ezt tudja is magáról. Személyes döntéseiben legföljebb odáig megy el, hogy a hajdanvolt polgári-nemzeti értékvilág rekonstrukcióját támogatja, mint amilyen például a Kossuth-tér átépítése, illetve a nyilvánvalóan sikeres európai példák meghonosítását segíti, mint amilyen, mondjuk a várrekonstrukciós program. (Hogy ezeknek is van gazdasági-turisztikai vonatkozása, azt talán mondani sem kell.) Nagy ritkán megengedi magának, hogy egy-egy olvasmányélményét megossza a széles közönséggel, de az ilyen gesztusok mögül is kilóg a politikai lóláb.
Kormánya fenntartja, működteti, időnként az új igényekhez szabja a megörökölt kultúrpolitikai intézményrendszert, de olyasféle művelődéspolitikát nem látunk, amit kurzusnak nevezhetnénk. Szerintem nem is fogunk látni. Amit esetleg láthatunk, az valami egészen más lesz.
A Tusványoson megígért szeptemberi változások mindenkit meg fognak lepni. Orbán Viktor ugyanis, ha elé kerül a polgári-nemzeti oldalon kirobbant kultúrküzdelem ügye, azt kell mérlegelje, hogy milyen döntése, hogyan hasznosul a politikai térben, hogy egyik vagy másik alkotó előtérbe állításának, illetve háttérbe szorításának milyen politikai következménye lesz, hogy tud-e olyan megrendelést adni a kultúrmunkásoknak, aminek eredménye politikai haszon.
Orbán ugyanis politikus és nem műítész.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
