A miniszterelnök már rögtön a 2010-es első kétharmados győzelme után új rendszerről beszélt, amelyet országgyűlési határozatba is foglaltatott. Azóta beszélünk a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről – amely ugyan alig nemzeti, a legkevésbé sem együttműködő, de az biztos, hogy rendszer. Én sokkal tényszerűbbnek tartom a kleptobolsevizmus elnevezést, de tulajdonképpen mindegy is, hogy hívjuk: az elmúlt nyolc évben tagadhatatlanul új politikai szisztéma alakult ki Magyarországon.
Ezt a második kétharmad szilárdította meg négy évvel ezelőtt, a mostani harmadik pedig nem csak megkoronázza, de akár túl is léphet rajta.
Orbán már áprilisban leszögezte, hogy legalább 2030-ig tervez a hatalomban, Tusványoson pedig egyenesen „új korszak építéséről” beszélt, amelynek jegyében „szeptembertől nagy változások előtt állunk.” Ezt a rá jellemző alattomos körmönfontsággal bőséges kultúrharcos szósszal öntötte le, amelyet máris nagy kanállal habzsol a liberális ellenzéki értelmiség. Facebook-falakra kipakolt Eszterházy, és Parti Nagy Lajos-idézetekből épülnek a barikádok a suttyóparasztjobboldali szellemi terrorral szemben. A két évtizeden át privilegizált helyzetben levő, minden más irányú törekvést lenéző és arrébb pöckölő régi értelmiségi elit utcáról utcára menő harcban védi állásait a feltörekvő új, fidesztálib elittel szemben, amely elődjeihez méltó módon ugyanúgy lenéz és arrébb pöcköl mindenkit, aki egy milliméterrel is eltér az általuk képzett fősodortól. S miközben a kormánypárti propagandamédia a liberálisokkal szembeni kulturális keresztesháború harci dobjait püföli, a maradék ellenzéki sajtó ezen háborog.
Holott a magyar emberek 95%-át ez az egész egy kicsit sem érdekli, és még annyira sem érinti.
S közben szépen, lassan elfelejtjük, hogy Orbán pár héttel ezelőtt még az Alaptörvény átfogó „felülvizsgálatáról” beszélt, s már eszünkbe se jut talán, hogy a szeptembertől induló „nagy változások” a demokratikus jogállam leépítésének újabb nekifutását is jelenthetik. Pedig szinte biztos, hogy legalább részben, és idővel egyre hangsúlyosabban azt fogják jelenteni. A közélet kormánykritikus része a pártoktól a médián át az ételmiségig pedig mintha valami egészen másik dimenzióban létezne.
A metróra fellszállt, behugyozott dizájnerdrogosokként ordibáljuk saját, egymással szembeni sérelmeinket, lökdösődünk a nem létező ülőhelyekért, hisztérikusan röhögünk egymáson, vagy katatón állapotban nézünk magunk elé.
És csodálkozással vegyes sértettséggel vesszük tudomásul, ha arrébb húzódnak tőlünk az utasok. „Le vannak szarva, hülye birkák, ezeknek beszéljek?” – legyintünk, és bekapunk egy újabb adag kristályt. Ez így nem fog menni, ennél még annak is több értelme van, ha a következő állomáson leszállunk, és a metró elé vetjük magunkat. A bitang mindenségit, nem igaz, hogy ennyire vagyunk képesek!
Ki kell törnünk ebből a magunk alkotta pokolból! A nulladik lépés pedig az, hogy abba hagyjuk az önmarcangolást. A választási vereség tanulságaival kíméletlenül szembe kell nézni, lesz bőven mivel.
Viszont a „mi jót akarunk, de béna szarok vagyunk, ellenben Orbán egy szemétláda, de vérprofi” jellegű rinyálást be kell fejezni.
Ha ellenfelünket az ország vezetésére méltatlannak, ám hatalomtechnikailag rátermettnek tartjuk, akkor méltóbbá és rátermettebbé kell válni. Ez piszkosul kemény meló lesz, de, ha saját tehetetlenségünket a másik oldal profizmusával magyarázzuk, az még e folyamat megkezdésének is gátat vet. Ez pontosan ugyanaz, mint, amit a kormánypropaganda harsog, csak ők szélesen vigyorognak hozzá, nekünk sírásra görbül a szánk.
Ezt a munkát csendesen, belülről kell elvégezni, nem úgy, hogy a pártokon belül tépjük egymást, vagy a politikai erőtéren kívülről mutogatunk a pártokra, hogy mennyire nyomorultak.
A független médiára elengedhetetlenül szüksége van minden egészséges társadalomnak, de ez nem jelenti azt, hogy a sajtó mindenféle felelősséget lerázva magáról csapkodhat össze-vissza.
Aki mindenkire lő, az nem semleges, nem független, nem objektív – hanem eszelős.
Tudom, egy pártpolitikai függetlenséggel nehezen vádolható sajtóorgánumban erről írni nem túl elegáns dolog, de a harcmezőn térdig gázolva a vérben és a sárban az ember mindig figyelhet rá, hogy kifogástalanul legyen megkötve a nyakkendője. Szóval nem érdekel, mennyire ízléses pont nekem, és pont itt leírnom, hogy a
hatalomtól független média hagyja már végre békén az ellenzéket!
Ha egyik-másik párt hülyeséget követ el (bőven volt rá példa az elmúlt hónapokban), arról természetesen hírt kell adni, de könyörgöm, fontoljuk már meg, hogy megéri-e a 99999-ik dühös, vagy gúnyos cikket megírni arról, hogy úgy, ahogy van, az egész ellenzék szar, és takarodjanak már a fenébe. Mert, ha eltakarodnak, akkor jelen állás szerint a helyükbe nem fénylő szemű, makulátlanul tisztességes zseniális politikai stratégák lépnek – hanem a hatalom, amely könyörtelenül ki fogja tölteni azt az űrt is, amelyet ők maguk után hagynak. Ha jönnek az új szuperhősök, akik megmentik Magyarországot a NER-től, vörös szőnyeget kell eléjük teríteni. De, ameddig nem érkeznek meg – és egyelőre hírük-hamvuk sincsen – addig mégis csak ez az ezerféle aljas politikai, jogi és gazdasági eszközzel nyomorgatott ellenzék marad az egyetlen, amelynek legalább elméleti esélye van rá, hogy számon kérje Orbánékat.
Ehhez persze nekik is rá kellene döbbenniük, hogy a választások elvesztése nem azt jelenti, hogy akkor most három és fél évig ülünk a kocsmapultnál és azt eséljük a csaposnak, mekkora királyok lehettünk volna, ha…
Áprilisban az ellenzéki pártoknak a magyar emberek több mint fele szavazott bizalmat. Teljesen jogosan lehet rinyálni azon, hogy az aránytalan és torz rendszer hogyan csinált ebből fideszes kétharmadot – csak ez az, ami sem a kocsma csaposát, sem a vendégeit nem érdekli.
A szavazók tetteket várnak, és érdemelnek is a voksukért cserébe. Nap, mint nap semmibe vett érdekeik, félredobott értékeik, leköpött, meggyalázott hitvallásuk következetes, megalkuvásmentes, bátor képviseletét. Most éppen tele van a tökük az egész közélettel, hiszen nagyon akarták, várták a változást, ami végül nem jött össze. Most épp nem bíznak senkiben, így a felmérésekből eltűntek.
De az utcákon, a munkahelyeken, a városokban, falvakban, kocsmákban ugyanúgy ott vannak. És várják, hogy valaki reményt és célokat, vagy legalább egy gyufányi fényt mutasson nekik az őket körülvevő, fojtogató sötétségben.
Ha magukra hagyjuk őket, ha fontosabbnak tartjuk saját tyúkpereink (sokszor amúgy teljesen jogos) igazságát, saját nagyonfüggetlenségünk hiú önképét, ha saját sebeinket nyalogatjuk, ahelyett, hogy az övékét kötöznénk be – akkor Orbánéknak lesz igaza. Akkor sajtóstul, civilestül, pártostul tényleg semmi szükség ellenzékre.
Ideje lejönni a cuccról, kijózanodni, és körülnézni: háború van. Erre legeslegkésőbb a Hír TV direkt látványosan és kíméletlenül kivitelezett lerohanása után már mindenképp rá kell ébredjünk. És nem, nem arra, hogy minden elveszett, hogy úgyis reménytelen a küzdelem, hogy a hatalomm mindenhol ott van, és nem is létezik már semmi a hatalmon kívül.
Pontosan ezt akarják, pontosan ezért zajlott tegnap minden úgy, ahogyan. Isten ments’, hogy elhiggyük nekik!
A szabad, független Magyarország áll ostrom alatt. Most mindenkinek a bástyákon a helye. A kiöregedett, pontatlan ágyúk helyett lehet újakat önteni, ha van miből – de addig ezekkel kell tüzelni az utolsó töltényig. Sok veszteségünk volt eddig, és alighanem lesz még nem kevés. De háborúban nincs idő a gyászra sem az önmarcangolásra. Háborúban egyedül a harcra van idő. Aki nem tölt újra, és tüzel azonnal, az meghal. És mi nem meghalni jöttünk erre a csatatérre, hanem győzni.
Nem állnak mögöttünk lopott százmilliárdok, sem az azokból épített propagandagépezet. Ami mögöttünk van, az a hazánk. Ezért nem hátrálhatunk.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
