Az 1860-as népirtás csak egyike azoknak a mészárlásoknak, amit a törökök a keresztények ellen elkövettek. A Porta ebben az évben egy jól szervezett támadást indított a maronita keresztények ellen, melyben számtalan ártatlan vesztette életét.
A történet előzménye az, hogy miután a maroniták gazdaságilag igen megerősödtek, Libanonban egyre inkább megerősödtek a szeparatista mozgalmak. A török állam a keresztények és a drúzok között lévő feszültséget használta ki: az utóbbiakat ráuszította az előbbiekre, ettől remélve, hogy majd a szeparatizmus meggyengül, s Törökország továbbra is uralma alatt tarthatja a területet. A század közepe táján elkezdődő villongások és harcok 1860-ban, a Porta áldása mellett teljesültek ki.
Miután 1858-ban Tanyus Shahin, egy maronita parasztvezér fellázadt a feudális rendszer és a folyamatos drúz elnyomás ellen, az elnyomók elkezdték a terveiket szőni, hogy hogyan végezhetnének végleg ellenségeikkel – ehhez pedig a szultán hathatós segítséget ígért.
1859-ben a drúz sejkek többször is titkos konferenciákon tanácskoztak a török hatóságokkal, majd 1860 tavaszán elindult a szuronyhenger: elkezdődött egy erőszakhullám, mely során először csak kevés, majd egyre több maronitát öltek meg, a házaikat pedig felgyújtották. Néhány hét alatt hatvan keresztény falut égettek porrá, majd a keresztény városok felé fordultak.
Mindeközben a török hatóságok felajánlották az erőszak elől menekülő maroniták tömegeinek, hogy megvédik őket – de cserébe le kell adják a fegyvereiket. Miután ez megtörtént, a lefegyverzett, immár teljesen védtelen keresztényeket azonban nem védték meg, sőt, a drúzok kezébe adták őket, akik mindegyiküket megölték. Egyes jelentések szólnak arról is, hogy voltak helyek, ahol a török katonák maguk is részt vettek a mészárlásban. E szerint a forgatókönyv szerint jártak el az ottománok Deir al Qamar, Jezzine, Hasbeya, Rashaya és Zahle városaiban.
Deir al Qamar keresztényei végül a bezárkózás és ellenállás mellett döntöttek, azonban a török hatóságok és a drúzok blokád alá vették a várost, elzárták az utánpótlási vonalakat, s 4000 katona részvételével megindították az ostromot. Az első napon (június 1) a maroniták visszaverték a drúz-török koalíciót: míg utóbbiakból több százan meghaltak, az előbbiek csupán 20 főt veszítettek.
A következő nap azonban a keresztény vezetők mégis a megadás mellett döntöttek, hogy minimalizálják a veszteségüket. Június 3-án Tehir pasa 400 ottomán katonával érkezett a városba, majd azonnal találkozott a drúz vezetőkkel. A találkozó után a drúzok berontottak a városba, felgyújtottak 130 házat, majd visszavonultak. A pasa ezek után a lakosságot kiáltotta ki bűnbaknak, majd engedélyével a drúzok újra blokád alá vették a várost, elzárták a vízutánpótlást, s megkezdődött a helyiek kiéheztetése.
Ugyancsak június 1-jén Jezzine városába egy küldönc érkezett, mely arról értesítette a helyi keresztényeket, hogy a szultán védelme alá kerültek. Ahogy azonban a küldönc elhagyta a várost, a drúzok a már korábban megbeszélt terv szerint berontottak oda – a lakosságot a támadás teljesen felkészületlenül érte. A Szidón felé menekülő lakosságot levágták: 1300 ember veszett oda a menekülés közben, köztük rengeteg nő és gyerek. Akik túlélték a rohanást, azokat azonban Szidónnál kellemetlen meglepetés érte: a muszlim város bezárta a kapuit a menekülők elől, majd sokan a helyi lakosok közül is csatlakoztak a drúz hordákhoz: megöltek itt 300 embert. A nőkkel bestiális módon végeztek: először megerőszakolták, majd lemészárolták őket.
Június 3-án a drúzok megtámadták Hasbeya városát is, itt viszonylag rövid időn belül megadásra kényszerítették a keresztényeket, majd börtönbe zárták őket, ahol csupán minimális ételt és vizet kaptak a szerencsétlenek…
A közeli Rashayából a keresztények el akartak menekülni, azonban a törökök ezt megakadályozták, s védelmet ígértek nekik. Június 4-én azonban a törökök jelzésére 1500 drúz tört rá a városra. A maroniták erős ellenállással egész nap megtartották a várost és súlyos veszteségeket okoztak támadóiknak, estére azonban kifogytak a munícióból, majd, miután a törökök szabad elvonulást ígértek nekik, megadták magukat.
A következő napokban aztán a túlélő keresztényeket Karaoun-ba terelték, illetve csábították azzal az ígérettel, hogy Damaszkusz felé elhagyhatják a térséget békében. Június 10-én erősítés érkezett a törökökhöz: 300 gyalogos és 150 lovas katona. Ezek átkísérték a maronitákat Hasbaya városának laktanyájába, s azt ígérték, hogy másnap estére már Damaszkuszban lesznek, biztonságban. Ugyanakkor, míg az üldözöttek a hosszú útra készültek, a drúzok is megkapták parancsaikat.
Másnap aztán minden maronitát a laktanyaudvarra kísértek, s megkezdődött a vérengzés. A védtelen férfiakat, nőket és gyerekeket karddal, puskával, puszta kézzel ölték meg egyre-másra. Akiknek sikerült a laktanya kapujáig eljutni, azokat a török őrség vágta le. A vértől megrészegedett drúzok és törökök mindenkit megöltek, sőt, a holttesteket is feldarabolták, szétkaszabolták.
A következő napokban aztán a vértől megittasult hadak módszeresen legyilkoltak a térségben minden maronitát, akit csak elértek, bestiális kegyetlenséggel: egyes beszámolók szerint a gyerekeket sok esetben úgy ölték meg, hogy a szüleiket kényszerítették, hogy végignézzék a halálukat, majd megölték őket is.
Június végére a drúzok 300 falut tettek a föld színével egyenlővé, és 80 000 keresztényt kényszerítettek menekülésre. A mészárlásoknak csak az vetett véget, hogy az európai nagyhatalmak felfigyeltek az eseményekre, miután valakinek sikerült egy táviratot kijuttatni a nagyvilágba, melyben leírta, hogy mi folyik Libanonban és Szíriában.
A Porta, attól való félelmében, hogy a nyugatiak beavatkoznak, júliusban beszüntette az erőszakot. A pusztítás azonban így is hatalmas volt: az áldozatok száma 11 és 20 ezer közé tehető, legalább 10 000-ren kényszerültek elmenekülni. A drúz és török erők felégettek 326 települést, leromboltak 560 templomot, 28 iskolát és 42 kolostort…
Orientalista.hu – Crusader
Forrás:orientalista.hu
Tovább a cikkre »
