A kommunizmust a többség akarata ellenére vezették be, nagy és brutális kísérletként. A „liberális demokrácia” viszont nem kiagyalt jelenség, hanem olyan rendszer, amely több nemzedék tapasztalatára épül.
A többpártrendszer, a jogállamiság, a véleménynyilvánítás és a vállalkozás szabadsága csak néhány vívmány a sok közül, amelyre méltán lehetne büszke a nyugati civilizáció. Csakhogy valamikor a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiktől kezdve, és különösen a kommunizmus kelet-közép-európai bukása után ez a rendszer dogmatikussá vált, önimádatba esett. Már nem azzal foglalkozik, hogy megkönnyítse a politikai konfliktusok megoldását, hanem a nyugati baloldallal az élén a társadalmat, az ember természetét kezdi átalakítgatni.
Az „átkosban” felnőtt kelet-európai embert a liberális demokrácia mai formája és annak történelmi szükségszerűségként való beállítása a kommunizmus ideológiájára emlékezteti. A kereskedelmi tévé, a véleményformáló média, a szofisztikált technológia személyiségromboló hatását látva tanárként nekem is riasztó, hogy a liberális és a demokratikus módi, illetve ezek összekapcsolt ideológiája minimalista önképet, gondolkodási mintákat alkot, és terjeszt az emberről. Ryszard Legutko lengyel filozófus írta A közönséges ember diadala című könyvében, hogy a liberális demokrácia elterjedésével együtt jár a nyelv, a viselkedések, a szokások, az erkölcsi parancsok egyszerűsödése és durvulása.
Nevelési és illemszabályok merültek feledésbe, kiveszett az elegancia, a lovagiasság. A tanároknak már-már lehetetlen tanítani a jólneveltséget, hiszen épp az ellenkezője, a könyöklés az érvényesülési norma.
Ma a liberális demokrácia futtatott reklámművészei hasonló szerepet játszanak, mint a kommunizmust kiszolgáló féltehetségek: tudatosan vagy ösztönösen, de kiszolgálják az új ideológiát, amelynek fő jelszavai: a tolerancia, diszkriminációellenesség és emberi méltóság. A proletár hőst felváltotta a homoszexuális méltóság, a kapitalistát a fundamentalista, a kizsákmányolást a diszkrimináció, a forradalmárt a feminista, a vörös zászló lobogását a vörös csillagos márkajelzés. CCCP helyett LMBTQ.
Az 1948. évi egyetemes nyilatkozat, amely egyfajta Kommunista kiáltványa a liberális demokrácia kitenyésztett formájának, a méltóság olyan fogalmát erőlteti, amely nem az emberről alkotott felfogásra, hanem annak illúziójára épül. Az egyetemes nyilatkozat kihirdetése óta az emberi méltóság nem kötelezettségek alapján kiérdemelt jog, hanem születéssel előbukkanó valami.
Nincs előírva a posztmodern alanynak, mint a régebbi korok embereinek, hogy tökéletesítse magát munkájával, igényes életvezetésével. Ma „uncsi” erkölcsi érdemeket szerezni a minket feldajkáló szűkebb vagy tágabb közösségtől, hiszen azokat – úgymond – születésével birtokolja-bitorolja a magának való egyén, azaz tartósított kamasz, bárhogyan is viselkedik a későbbiekben. És valóban: gyilkosok, rablók, extrém viselkedésű fickók és rongyrázó feministák tettei töltik be a beszédteret. Róluk készülnek filmek, az ő porhüvelyüket reklámozza a kutyát sétáltató pólója.
Érdemes megvizsgálni az egyetemes nyilatkozat megszületésének körülményeit is, hogy ne tűnjön szentenciának a róla szóló kritika. 1947-ben, amikor az ENSZ korifeusai elhatározták az egyetemes emberi jogok megfogalmazását, előzetesen az UNESCO révén mintegy 150, többnyire nyugati értelmiségi véleményét kérték ki. A beérkező írásokat 1948. június 15-én kiadták egy, Az emberi jogok problémái és szempontjai című kötetben, Jacques Maritain katolikus filozófus előszavával.
A válaszok elolvasása megvilágosító erejű élmény. Mahatma Gandhi például – francia szövegből fordítom – a következőket írta: „Anyámtól tanultam, aki írástudatlan volt, de nagyon bölcs, hogy azokat a jogokat kell követni és követelni, amelyek a kötelességek teljesítése nyomán illetnek meg minket. Ki lehet mutatni, hogy minden más csak jogbitorlás, amelyért nem érdemes harcolni.”
Elutasítóan írt Benedetto Croce olasz filozófus is, aki szerint ez a jogi tervezet nagyon elvont, nem köthető egy konkrét közösséghez, és eltekint a kötelességektől. Hasonló fenntartásokat fogalmazott meg Edward Hallett Carr angol történész, Filmer Stuart C. Northrop amerikai filozófus és Adolphus Peter Elkin ausztráliai antropológus is. Csung-Shu Lo kínai filozófus szerint „Teljesíteni kell kötelezettségeinket a másik ember felé, mielőtt a jogainkat követelnénk, ez a társadalmi és politikai viszonyok erkölcsi alapja Kínában”.
Maritain maga is elismerte, hogy az emberi jogokról gyakorlati egyezség lehetséges, de elméleti nem. És valóban: egyezség híján lemondtak annak az igazolásáról, amit életbe léptettek. Így az „egyetemes emberi jogokat” a gazdasági-pénzügyi, a politikai, illetve médiahatalmi hálózat megszerzői, birtokosai sajátíthatják ki maguknak.
Az emberi jogok mint a demokratikus véleménynyilvánítást felülíró ideológiai keret – ez a címe Bertrand Mathieu alkotmányjogász A jog a demokrácia ellen? című könyve egyik fejezetének, amely tavaly Párizsban, az idén Budapesten jelent meg. A mai demokrácia liberalizmusa egy agresszív érdekérvényesítő koncepció, amely közveszélyesnek tekint minden nem liberálist, ahogy ők mondják monoton ráolvasásukkal: „populistát”.
Napjaink liberalizmusának nem a pluralizmus, hanem a dualizmus a szervező elve: mi, a jók, az arisztokraták, és ők, a rosszak, a műveletlenek, a mucsaiak.
Nem meglepő, hogy az illiberális demokrácia nem ördögtől való „szélsőség”, ahogy a politikailag korrekt őrszemek kürtölik az atlanti médiában, hanem feladatot hordoz magában: le kell győzni ezt a kényszerzubbonnyá vált ideológiát, amely zombivá változtatná holnapra a világot álszent internacionalizmusával a maga anyagi hasznára és elitjei kiváltságára.
S. Király Béla
A szerző politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
