Olaszország súlyosabb helyzetben van, mintha pusztán politikai válságot élne át. Alapvető kérdéssel néz szembe az ország: továbbra is maradjon-e az eurózónában, gúzsba kötve annak szabályai által, vagy megpróbálja visszaszerzezni a gazdasági, politikai szuverenitását?
Azt valószínűsítjük, hogy Olaszország rövid távon az eurózónában marad, hogy elkerülje a kilépéssel járó károkat.
Hosszú távon azonban egyre nagyobb csábítást érezhet majd arra, hogy kilépjen az övezetből.
Azóta, hogy Olaszország az 1992-es kilépése után, 1996-ban visszatért az európai árfolyam-mechanizmushoz, a monetáris szuverenitását átadta az Európai Központi Banknak (EKB). Cserébe jóval alacsonyabb inflációt és alacsonyabb hitelfelvételi költséget élvezhetett, aminek köszönhetően jelentős mértékben csökkent a hatalmas államadóssága utáni kamatfizetés mértéke (a GDP 12 százalékáról 5 százalékra).
Mégis, Olaszország hosszú ideje nem elégedett azzal, hogy nem lehet független monetáris politikája, és az ellenőrzés elvesztésének érzete fokozatosan beárnyékolta az euróövezeti tagság előnyeit. Az euró bevezetésének súlyos következményei voltak a kis- és közepes vállalkozások milliói számára, amelyek egykor az ismétlődően visszatérő valutaleértékelésre alapoztak a nem hatékony olasz gazdasági rendszerből eredő hatások ellensúlyozására, illetve annak érdekében, hogy versenyképesek tudjanak lenni.
Az olasz politikai elit több generációja is külső kényszereket, és nem belső szükségszerűséget említett, amikor az eurózóna-tagság által megkövetelt strukturális reformokról esett szó.
A monetáris szuverenitás elvesztése azt jelenti, hogy lényegében a politikai irányításnak két szála van Olaszországban. Az egyik a német kormánytól az Európai Bizottságon és az EKB-n át az olasz elnöki hivatalig, az államkincstárig és a jegybankig terjed. Ez biztosítja azt, hogy Olaszország betartsa nemzetközi kötelezettségeit, és megfeleljen az uniós költségvetési szabályoknak, függetlenül a belpolitikai fejleményektől.
A politikai irányítás másik szála az olasz kormányfőtől ered a kormány miniszterein keresztül. A legtöbb esetben ez a két szál össze van hangolva. Amikor azonban ez nem így van, elkerülhetetlenül konfliktus lép fel. Ez történt a mostani politikai válságnál is, ami akkor ért a tetőpontjára, amikor a miniszterelnök-jelölt úgy próbálta az államfővel kineveztetni Paolo Savona euroszkeptikus közgazdászt gazdasági és pénzügyminiszternek, hogy előtte nem konzultált erről a másik irányítási szállal. Az államfő el is utasította Savona kinevezését.
Az euró bevezetése az előnyök ellenére gazdaságilag nem volt kifizetődő Olaszország számára. Az ország egy főre jutó reál-GDP-jének mértéke ma alacsonyabb, mint az euró 1998-as megalkotásakor.
Néhányan azzal magyaráznák ezt a gyenge teljesítményt, hogy az eurózóna egy befejezetlen monetáris uniónak számít, és az övezet magországai, mint például Németország, elvonzzák a munkaerőt és a tőkét a periféria országaiból, többek között Olaszországból. Mások azzal állhatnának elő, hogy az olaszoknak nem sikerült alkalmazkodniuk a szabályokhoz, és így megvalósítaniuk a reformokat, amin egy sikeres monetáris unió alapul.
A valódi magyarázat azonban nem számít.
Az Olaszországban uralkodó narratíva szerint az euró tehető felelőssé az ország gazdasági gondjaiért.
Továbbá a parlamenti többséggel rendelkező pártok nyíltan vagy hallgatólagosan az eurózónából való kilépés mellett álltak ki. Ha az olaszoknak az eurózónában történő maradásról vagy az abból való kilépésről kellene dönteniük, akkor – mint a legfrissebb felmérések mutatják – eredetileg a maradás mellett döntenének a bankpániktól és az államadósságtól való félelmek miatt, ahogy azt Görögország is megtapasztalta 2012 és 2015 között. A kilépésre csábíthatják azonban az olaszokat azok a hosszú távú költségek, amelyek akkor adódnak, ha az ország egy olyan klubban marad, amelyet deflációs, illetve Németország által diktált szabályok uralnak.
Az erről való döntés egy újabb globális pénzügyi válság, recesszió vagy egy aszimmetrikus sokk közepette történhet, amelynek során néhány sebezhető ország kikerülhet az eurózónából.
Hasonlóan a Brexit-párti britekhez, az olaszok is azzal győzködhetik magukat, hogy mindenük megvan ahhoz, hogy önállóan sikeresek legyenek a világgazdaságban. Elvégre is Olaszország jelentős iparral rendelkezik, amely világ bármely részébe képes exportálni, és az exportőrök jól járnának egy gyengébb devizával.
Ha az olaszok végül a kilépést választják, akkor annak azonnali költségeit az olasz megtakarítóknak kell majd viselniük, akiknek félretett pénzét a leértékelt lírára fogják átváltani. Továbbá a költségek még nagyobbak is lennének, ha az olasz kilépést egy újabb pénzügyi válság előzné meg bankbezárásokkal és tőkekorlátozásokkal. Elképzelhető, hogy ezen lehetőségekkel szembesülve az olaszok végül a bennmaradás mellett döntenek, hasonlóan a görögök 2015-ös lépéséhez. Az is előfordulhat azonban, hogy rászánják magukat a kilépésre.
Olaszország jobban járna, ha az eurózónában maradna, és ennek megfelelően reformokon esne át, ám attól tartunk, hogy idővel az ország kilépése egyre valószínűbbé válhat.
Olaszország egy olyan vonathoz hasonlít, amelynek mozdonya kisiklott, és csak idő kérdése, hogy a mögötte lévő vasúti kocsik mikor kezdenek letérni a sínről.
Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org
Nouriel Roubini, ma Rosa & Roubini Associates társalapítója, a Stern School of Business közgazdászprofesszora
Brunello Rosa, a Rosa & Roubini Associates társalapítója, vezérigazgatója
Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »
