A magyar mécses őrzője: Marschalkó Lajos, immáron ötven éve halott. A müncheni temetőben levő sírját belepte a fű és a kegyes kezek által odaültetett vadvirág. Sírja fölé egy magyar akácfát szeretett volna — ahogyan egyszer mondotta — de még nem akadt vándor, aki hazulról, a debreceni kiserdőből kihozott volna egy árva kis akácfácskát, hogy idővel megsudarasodva fehér virággal szórja be a magyar élet nagy szerelmesének és harcosának sírját.
Életét, munkásságát nem írták meg, s halál utáni sorsa hasonló a többi magyar váteszéhez, akiket elfelejtettek és akiknek ma még a nevét sem merik leírni. Istóczy, Verhovay, Bartha Miklós, Milotay István, Bosnyák Zoltán, Kolosváry-Borcsa Mihály, Hubay Kálmán, Fiala Ferenc vagy Alföldi Géza neve még ma is tabu, s a velük szemben álló intellektus társaság még haláluk után is ássa sírjukat. Mélyre, minél mélyebbre kell ásniuk, nehogy valaki egyszer előkaparja írásaikat az idők mélyéből, és úgy lássa meg az egykori és mai életet, ahogyan azt a magyar élet nagy váteszei megírták, azaz lefényképezték.
A nagy elődök egyik utolsója Marschalkó Lajos volt, aki mint a magyar publicisztika szabad és független farkasa keringett úgy a hazai, mint az emigráció ködös nádasai körül. Amíg élt — támadták. Utolsó két nagy bűne — két utolsó könyve volt. A Világhódítók és az Országhódítók. Amikor megjelentek, nem szálltak vitába sem a könyvek adataival, sem azok megállapításaival, csak egyszerűen ráfogták, hogy uszító, bolond és gazember. Amikor meghalt — agyonhallgatták és agyonhallgatják. Nevét leírni még azok sem merik, akik mint az „új magyar élet apostolai” járják pávatáncukat és az egykori bolsevisákhoz vagy a Marschalkó által „országhódítóknak” nevezett kisebbséghez való dörgölőzésüket hazafias frázisokkal próbálják álcázni. A felekezeti és faji megbékélés jegyében megemlékeznek minden harmadosztályú baloldali és zsidó íróról, költőcskéről, de azokról, akik életük munkásságát tették fel a magyarságra: azokról hallgatnak, mint a sír.
Marschalkó Lajos katona volt. Olyan katona, aki nem törődött a sebeivel, és akinek olyan mindegy volt, hogy rongyos vagy díszes mentében küzd a zászló alatt, amelyre valamikor régen egy debreceni szerkesztőség kopott kis szobájában felesküdött.
Marschalkó Lajos zászlaja Magyarország volt. Fajtájáé, amelyet féltett. Féltette egy, az országot halálos szorításban tartó nemzetellenes kisebbségtől, és ez a féltés sajnos beigazolódott. Önmegtagadó mágusa lett ennek a hivatásnak első írásától kezdve egészen a müncheni kórház utolsó menedékéig, ahol már halált váró, remegő kézzel vetette papírra utolsó írását.
A nagy összeomlás után, amikor nyugat felé megindult az országot elözönlő vörös áradat elől a magyarság jobbik része, sokan álarc mögé rejtették arcukat és megtagadván múltjukat, kezdtek új életet. Volt, aki a nagy amerikai bozótvárosok mélyén bujkált, mások a német erdők lombjai alatt várták a vihar elvonulását. Nagynevű hajdani mellverők nyúlként lapultak szerte Európában és csak akkor merészkedtek elő, amikor már elvonult a horizontról a bosszúállók bélyeges serege. Ezekben a komor időkben magasztosult fel Marschalkó Lajos, aki sohasem tartozott az eresz alatt álló hősökhöz, s akkor nyomta tollát a papírra, amikor mindenki hallgatott és sok régi „életünket és vérünket” kiáltó publicista még azt is letagadta, hogy egyáltalán megtanult írni az iskolában.
Sokan nemcsak magukat tagadták meg, de megtagadták egykori mesterüket is. A nagy magyar írófejedelem — Milotay István — volt tanítványai rosszabbnak bizonyultak még ama Krisztust eladó iskárióti Júdásnál is. Az legalább harminc ezüstpénzért tagadta meg a Mestert — de ők még annyit sem kaptak. Az összeomlást követő idők nagy csendjében Marschalkó Lajos volt az egyedüli, aki bátran és halálos következetességgel mert ismét rálépni a szovjet hadsereg által felégetett régi útra.
Először az USA-ba akart kivándorolni, de az ott élő magyarországi zsidóság közbelépésére nem kapott bevándorlási engedélyt. Visszajött tehát Európába és Münchenben telepedett le az egyik külvárosi szociális telepen. Amikor Süli József megalapította Londonban a Hídfőt, annak munkatársa lett. Süli halála után átvette a lap szerkesztését, mit utolsó leheletéig pontosan és becsületesen végzett. Amikor Londonban megjelent a Világhódítók című könyve, kimondták reá a nagy átkot, és nevét végérvényesen a fekete listára írták. A könyv azután angolul is megjelent és Marschalkó neve bejárta az egész világsajtót. Óriási szorgalommal és munkával összegyűjtött adatait azonban nem lehetett megcáfolni, tehát nem maradt más hátra, mint könyvét agyonhallgatni — a szerzőt pedig erkölcsileg tönkretenni.
Azt az embert azonban, aki úgy élt mint egy szent, és nyomorúságos müncheni otthonában az elhivatottak lázával dolgozott, nem lehetett tönkretenni. Amit nem tudtak ellenségei elérni, azt megtette a magára kényszerített élet.
Két végén égette élete gyertyáját. Nappal nyolc órát dolgozott az egyik müncheni építővállalatnál, éjjel pedig csinálta a Hídfőt és írta könyveit, melyek mindegyike hit és vallomás örök és végtelen szerelme: Magyarország iránt.
Ha valaki igazul és őszintén írta le ezt a szót: mindhalálig — az Marschalkó Lajos volt. Egyetlen más nemzet nyelvében sem találjuk meg ennek a kifejezésnek azt az értelmét, amit ez a magyar nyelvben jelent. Mert mit is mond tulajdonképpen? Nem azt, hogy valakit mindhalálig szeretek, vagy kötelességemet mindhalálig teljesítem — hanem valami ennél sokkalta, százszorta többet. Valami nagy gondolatnak, eszmének hűséget fogadni és mindvégig kitartani mellette, akármilyen formában is jöjjön értünk a halál, vagy ami néha még annál is rosszabb, a keserves, szenvedésektől meggyötört élet. Olykor könnyebb meghalni, mint egy gondolat, egy eszme megszállottjaként élni. Nem törődni a mindennapok keserveivel, a reánk szórt rágalmakkal, hazugságokkal, de következetesen menni az úton a bizonytalannak látszó, de mégis szent cél felé. Hűnek lenni valamihez — mindhalálig — még akkor is, ha néha úgy érezzük, hogy hiábavaló a harc, mert nem kedvez nekünk a szelek járása és nem a mi javunkra fordul a történelem könyörtelen kereke. Koldusszegényen küzdeni valami láthatatlan és megfoghatatlan ideálért, amit úgy hívnak: elveszett haza — Magyarország.
Akik olvasták Marschalkó már-már prédikációnak is beillő írásait, azok hívei és rajongói lettek. Akiket joggal támadott — azok ellenségeivé váltak. Mert ellensége sok volt, mint minden igaznak. Marschalkó Lajos nem volt a harmadik úton járó vándora a magyar életnek. Alámerült a magyar történelem végtelen mélységeibe és tudta, hogy nálunk minden harmadik út katasztrófával végződött, mert nem vagyunk a megalkuvások népe. Nem önhibánkból, nem, de ilyenné tett bennünket a mögöttünk elsuhant ezer esztendő. Mert vajon lehetett volna-e harmadik utas megegyezést találnunk a Mohi puszta tatárjaival vagy háromszáz évvel később az ozmán hódítókkal? És Rákóczi kuruc forradalma nem azért indult-e, mert az akkori harmadik útba belepusztult volna az ország és a nép? Igaz, Majténnyal végződött, de 1848 egyenes következménye volt a közben eltelt másfél évszázad harmadik utas, népet és országot veszejtő csendjének. És vajon 1956 őszének véres áldozathozása elkerülhető lett volna-e, ha az ország megalkuszik a moszkvai zsarnoksággal és a prágai tavasz sorsát választja? Vannak olyan csillagórái a történelemnek és népeknek, amikor csak egyetlen út járható — akár az életet, akár a halált jelenti is.
Ezt tudta és hirdette a hajdúböszörményből elindult és a bajor rögök alatt pihenő Marschalkó Lajos, aki életét áldozta ezért a gondolatért. Mert azt adta ajándékba népének és nemzetének, mintegy követendő például. Koldusként élt, de úgy gondolkodott, mint egy fejedelem. Krőzusként szórta lelke kincseit az emigrációban, amely ha befelé néz, talán elszégyelli magát, hogy nem tudott többet biztosítani ennek a ragyogó léleknek, mint egy müncheni szociális lakást, amit is csak akkor tudott fenntartani, ha nappal hideg épületraktárban dolgozott és éjjel, mint a XX. század kései mikeskelemenje nekiült iratokkal, könyvekkel teli rozoga íróasztalának, és szórta az igét: akárhogyan is ver a sors bennünket, de ne felejtsünk el magyarok maradni. Még nagybetegen is két végén égette élete gyertyáját s ma már tudjuk, a sors kegyes volt hozzá, mert hasonló körülmények között más ember hamarabb elment volna oda, ahonnan nincs visszatérés.
Ötven éve, hogy 1968. május 20-án, egy verőfényes tavaszi napon Marschalkó Lajos a müncheni kórházban örökre letette a tollat. Mindössze 65 éves volt és négy évtized szívós, kitartó és elveihez mindhalálig hű írói munka volt mögötte. Nem véletlenül adta egyik könyve címéül: Mindhalálig. Egész életét a hűség jellemezte. Az vezette tollát és lelkének minden rezdülését. Hű maradt a tollhoz és hű maradt ahhoz a néphez és nemzethez, melyhez tartozott. Hűen viselte a koldustarisznyát, amely kijár minden magyar tollforgatónak, írónak vagy költőnek, aki nem váltja aprópénzre elveit, és mindhalálig hűséggel vallja népéhez való hozzátartozandóságát.
Összeállította: Dobszay Károly
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
