Azon a napon történt, amikor Szlovákia fölé egyiptomi homokot hozott az eső. Egy bisztróban ültem Pozsony belvárosában, a szomszédos asztalnál a fiatalok épp arról beszélgettek, hogy lám-lám, ez a nyugat–kelet igazi találkozása, amikor egy urbánus stílusú étteremben már nem hamburgert eszünk, hanem kebabot meg hummuszt.
Igen, ez is egy példa, és visszafelé is működik, hiszen Oszama bin Láden is szerette a kólát. De nekem most mégis más jut az eszembe. A médiát nemrég bejárta egy kép, amely Indonézia egyik tartományában készült. Egy fehér ruhás görnyedt férfi áll rajta háttal, a bal oldalán furcsa ruhába öltözött, tetőtől talpig beburkolt, álarcos szerzetek, akik végrehajtják rajta a büntetést. Vagyis megbotozzák. Mert egy nővel, aki nem a házastársa, nyilvánosan kimutatták a szerelmüket, s az ottani törvény szerint ezért ilyen büntetés jár mindkettejüknek.
Elgondolkodtam, hogy egy olyan helyen, ahol feltehetőleg mindenki számára világos, hogy akár egyetlen szerelmes pillantással milyen szigorú büntetést kockáztat, vajon mit jelent a szerelem kimutatása? És mit jelent a nyilvános tér? És lehetséges egyáltalán, hogy ilyen törvényi környezetben valaki mások előtt ki meri mutatni a szerelmét? Vagy semmi sem történt, csak akadt egy „jóakaró”, aki égre-földre esküdözve hamisan megvádolta őket? Persze, erre mondhatja valaki, hogy ezek csak az én spekulációim. Jó, akkor nézzük a látható tényeket.
A kép az elítélt háta mögül készült, valójában az ő szemszögéből. Azt láttatja, amit ő is lát, ha felnéz. S mit lát? Hatalmas teret. S rajta embertömeget. Rengeteg férfit, de a fejkendőkből ítélve vannak köztük nők is. A történelmi leírásokból következtetve ilyen lehetett egy középkori nyilvános kínzás vagy kivégzés. Ugyanakkor valamennyi „kíváncsiskodó” kezében ott a mobil! Nem hagyják ki ezt a látványosságot. S nem elég, hogy egyszer végignézik, még meg is örökítik. Segít a modern technika. Minimum lefényképezik, de bizonyára le is videózzák.
Felfoghatatlan számomra ez a szadizmus. Nemcsak, hogy végignézem egy másik ember drasztikus megalázását, hanem még meg is örökítem. Vagyis lehetővé teszem, hogy mások is láthassák, hogy megmutathassam nekik, sőt, ha úgy tartja kedvem, még fel is elevenítsem, újra meg újra. Számomra ez felfoghatatlan. Számukra, úgy tűnik, ez a normális.
El tudjuk ezt képzelni? Mi, akik elítélünk mindenféle erőszakot, mi, akik a gyermekeinket rábeszéléssel neveljük, mi, akik az állatok jogaiért harcolunk?
Ez a kép sokkal többről árulkodik, mint amit ennek a jegyzetnek a terjedelme megenged. Mindenesetre ez számomra a múlt és a jelen, a világok és kultúrák igazi találkozása. Nem a kebab, meg a sivatagi homok az európai autókon.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
