Az elektronikus posta, az egész világot behálózó mobiltelefonok világában nagyszerű dolog postán küldött, személyes levelet kapni. Olyan ez, mint az időutazás vissza a múltba. Azzal a sóhajtós megjegyzéssel, hogy: de szép volt, de rég volt…
Orbán Viktor, Magyarország újraválasztott miniszter elnöke – levelet kapott.
Nem is akármilyet, s persze nem is akárkitől. Renaud Camus-tól, a véleményét kimondani merő, korántsem a mainstream kegyei után loholó francia írótól. Hogy mit is tartalmazott a levél, hadd idézzem annak bevezető részét:
Tisztelt miniszterelnök Úr!
Tájékozottabb olvasóim valószínűleg már az első sorok olvastán „bemérték” Renaud Camus személyét, persze nemcsak a balliberális nótára mozduló européereknek korántsem tetsző értekezései, könyvei alapján, hanem korábban, Európa lehetséges sorsát megjövendölő, világvisszhangot kiváltó kifejezése olvastán: – a Nagy Felcserélés.
Renaud Camusról persze illik azt is tudni, hogy társalapítója, s egyben elnöke az Európai Ellenállás Nemzeti Tanácsának. Persze aki itt első olvasatra emberi jogokat tipró, holmiféle anarchista csoportosulásra gondol, az merőben téved. Mint ezt Camus Orbán Viktorhoz írott levelében is megfogalmazta: –
Hogy kellőképen érthetővé tegyük az elnök, s követőinek szavait, magyarázkodás helyett ismét Camus néhány mondatait idézném:
„E Tanács nemzeti jellege adott, mivel úgy gondoljuk, hogy az invázió, a gyarmatosítás és etnikai felcserélés mai drámája kimondottan európai probléma. A közös kultúra ügye az európai civilizáció viszonylatában az élet és a halál kérdése. Vagyis, egy olyan nagy európai válságról van szó, melynek csak európai megoldása lehet. Ugyanis országaink összefogása nélkül egyetlen nemzet sem lesz képes önmagát megmenteni.”
Persze Orbán Viktor beszédére, s választási győzelmére a világ számos országából érkezett pozitív válasz. Csupán egyet kiemelve: az egyik legtekintélyesebb médiafelületek közé sorolt The Washington Times szerkesztőségi véleménycikkben foglalta össze álláspontját, ilyen értelemben:
Már Bécs is fertőzött, megsokszorozódott a bűntettek száma
Az elmúlt hetek egyik kellemes szombat délutánján nejemmel gondoltunk egyet, s Pozsonyból átruccantunk Bécsbe. Egy órányi autóút, s már ott is ültünk az osztrák főváros belvárosának egyik éttermében vacsorázás gyanánt. A bécsi rántott szelet valóban eredeti volt, a kiszolgálás tökéletes.
A belváros utcáin való esti sétálgatás már nem ennyire. Korábban gyakrabban jöttünk át Pozsonyból, rendszerint jól, biztonságban éreztük magunkat, most viszont sötétedés előtt, csak ámultunk, s bámultunk.
Számos hangulatos, eredeti osztrák üzletecske helyett a „kebabosok” üzemeltek, az utcákon fejkendős, babakocsit tologató, vagy padokon üldögélő asszonyok, mellettük öt-hat virgonc gyerek rohangált, a kávézókban jóformán csak férfiak üldögéltek. Vízipipázók a teraszokon, a kinézetük alapján is tősgyökeres bécsiek ijedten siettek előre merevedő tekintetük irányába, vagyis több mint valószínű, otthonaik felé.
Bandákba verődött, hangoskodó migráns fiatal férfiak márkás szerelésben, olyan méregdrága iphone mobil telefonokat a kezükben lóbálva, melyekről a munkát kereső, főiskolát végzett fiataljaink többsége még álmodni sem mer. Az utcák sarkán egy-egy rendőr, akik csak amolyan megfigyelő posztot tölthettek beadóvevő készülékeikkel, hiszen semmi esélyük sem lett volna rendet tenni a csoportokba verődött emberek között – szükség esetén. Géppisztolyos rendőröket főleg a zsinagógák, s más kegyhelyek mellett láttunk őrködni.
Budapestet mindig többen és többen látogatják
Április közepén képzőművész társaimmal néhány napot Budapesten töltöttünk, mivel installáltuk, majd megnyitottuk a Kitelepítések 70 című, gyűjteményes, emlékező vándorkiállításunkat, melyet ezennel a Duna Palotában, az itt található Magyarság Házában rendeztünk meg.
Nem tagadom, nem csak én éreztem jól magam Budapesten. Az utcák „telidesteli” vidám, viselkedni tudó japán, angol, kínai, német és ki tudja honnan érkezett turistákkal, a műemlékek hibátlanul felújítva, a kivilágított éjszakai Budapest pedig pazarul szép.
Az ünnepélyes tárlatnyitón számos anyaországi, egyben budapesti képzőművész és zsurnaliszta barátom is részt vett. A megnyitó utáni fogadáson öröm volt hallani:
Természetesen én is eldicsekedtem azzal, hogy Pozsony belvárosi sétáló része is tökéletesre csinosult, itt is mindig több a szívesen itt tartózkodó, ide látogató, hiszen rend uralja a várost. Aztán szinte egyszerre tettük fel a kérdést. Vajon meddig tart még ez a viszonylagosan – összehasonlítva a helyzetet más európai fővárosokkal – idillikus állapot?
Ilyen, az ehhez hasonló beszélgetések után, történelmi olvasmányaim alapján mindig is beugrik egy-egy példa, amelyekből bizony a ma embere is tanulhat:
1683 sorsdöntő év volt nemzeteink életében, hiszen a török támadó hadjárat, Kara Musztafa nagyvezír vezetése mellett megindult Bécs ellen. Bécs elvesztése egyben a keresztény Európa elvesztését is jelentette volna. Ezt ismerte fel I. Lipót császár és III. /Sobieski/ János lengyel király is, akik szövetséget kötöttek, s csapataik fölényes győzelmet arattak a hatalmas létszámú, betolakodó török hadak felett.
Aktuális példát felhozva: ma nem lóháton, tankokon érkeznek Európa – számunkra idegen életvitelt, kultúrákat, vallásokat, hordozó – tömegesen érkező megszállói, hanem többségükben embercsempészek által szervezett útvonalakon, okmányok nélkül, letagadva korukat, identitásukat, a legtöbbször, persze hamisan azt állítva, üldözött menekültek, háborús övezetből érkeztek.
Az Európai Unió „fura urai“ viszont nem felismervén a veszélyt, pótcselekvések bűneibe esve, kalákában, titokban – nem hallgatván Európa őslakosaira, egyes nemzetek előrelátó vezetőire – éppen most fabrikálják, tákolják azt a trójai falovat, amit maguk között, egyenlőre súgva, rejtve, Egyesült Európai Uniónak neveznek.
Persze minket, szuverén nemzetek szövetségében gondolkodó európaiakat nem kérdeznek, hanem, háttérhatalmakkal a hátukban, NGO-kat is bevetve, hangyaszorgalommal cselekednek – természetesen Európa, s a tősgyökeres európaiak ellenében.
Még szerencse, hogy mindig többen vannak azok, akik nagyon is felismerték a veszélyt, s nagyon is érzik Európa hagyományos alapokon nyugvó kultúrájának, keresztény identitásának alattomos, folyamatos leépítését.
Sokadmagunkkal ezek közé tartozik az írásom bevezetőjében említett bátor levélíró, s ennek a levélnek bátor címzettje is.
Kalita Gábor
Nyitókép: kmks.blog.hu
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
