Szőcs Géza: Anglia végnapjai
Kezdjük rögtön azzal, ami kimondva-kimondatlanul bizonyára sokunknak eszébe jut: Trianon visszaüt. Old sins cast long shadows. Régi bűnnek hosszú az árnyéka. Trianon bosszúja. Akkor kezdtétek el ásni a sírotokat, amikor összehoztátok ezt a borzalmat.
Én viszont úgy gondolom, már Trianon is következmény volt, nem pedig ok. Mérföldkő volt, az biztos, de ha minden katasztrófában Trianon átka működne – a Guttmann-átok módjára -, mégiscsak Franciaország lett volna az első, amelynek a süllyesztőbe kellett volna kerülnie.
Az angolok önmaguk választották a süllyesztőt. Az ok pedig, amelynek
Trianon is következménye volt, meg a Brekeke is, az a politikai önzés,
a kispályás, napi érdekek dominanciája a történelmi távlatok fölött. Így jár az, akinek nincsenek barátai, csak érdekei. Egy szép napon egyedül marad, párban önmagával, a skizofrénia kettős magányában.
Pedig jól kezdődött és jól is folytatódott a huszadik század Nagy-Britanniának, az Egyesült Királyságnak. Két nyertes világháború, a földgolyó legnagyobb birodalma, atomhatalom és egyáltalán: nagyhatalom. Megmondó erő, meghatározó szereplő. Erkölcsi és kulturális etalon.
Sokszor fölteszik a kérdést: miért vetették oda a britek olyan könnyű
szívvel zsákmányként Magyarországot a francia számításoknak? Miért
engedtek szétdarabolni egy olyan nemzetet, amelynek arisztokráciája
azelőtt is, sőt azután is kifejezetten anglománnak számított,
bezárólag a kormányzói körökkel? Ha 1849-ben magára hagyták, és
odadobták a germán érdekszférának, miért csodálkoztak azon, hogy ettől kezdve akaratlanul is arra a kényszerpályára került, amelynek belső logikáját 1849 határozta meg?
Kinek nem nyílt ki a bicska a zsebében szembesülve az angol dölyffel,
mely szerint egy ezeréves állami múlt nem érv amellett, hogy annak az
államnak fenn kellene maradnia, hiszen ha valamit rosszul csináltak
ezer évig, helyesebb, ha nem folytatják. Mármint a nemzetiségi
politikát, azt csinálták rosszul. Mondja ezt egy olyan nemzet fia,
amely Edvárd király, angol királytól és fakó lovas walesi hadjáratától
kezdve a skótok és írek elleni erőszakos, eszközökben nem válogató,
alattomos és kegyetlen ámokfutásokig szép példáit nyújtotta annak,
miként nem szabad politizálni. Hogy a gyarmatokon is elkelt volna
némivel több bölcsesség, azt most ne is feszegessük.
Tegyük most félre azt, hogy mit adnak hozzá a történtek a
demokrácia-fogalomnak és annak a paradoxonnak az értelmezéséhez, hogy
egy közösség 51 százalékának a demokratikus döntése elegendő ahhoz,
hogy a másik 49 százalék sorsát gyökeresen megváltoztassa, felforgassa, életét szerencsétlenné tegye. (Amint erről a kérdésről még a Limpopo című regényben is olvashattunk.) De miféle katasztrófát
emlegettünk egy-két bekezdéssel fennebb?
Az Európai Unió kapott ugyan egy nagy pofont, és érdemes is elgondolkodnia ennek üzenetén, de ha a józan eszére hallgat, mostani
válságain túl fog jutni. A brit államszövetségnek viszont vége. A skótok a lehető leghamarabb magára fogják hagyni Angliát, és az is nagy kérdés, hogyan alakul az angol politikai bölcsesség szörnyszülöttjeként világra jött Észak-Írország sorsa. Anglia egy jelentéktelen, multikultiba fulladó képződmény lesz, a volt gyarmatokról és máshonnan beáramló tömegek szorításában pedig jó esetben egy kis angol skanzen marad meg Stratford-on-Avon környékén, ahol a hitetlenkedő turistákkal a legképzettebb idegenvezetők sem igen fogják tudni megértetni: hogy lehet ennyire forgandó a történelem, hogy zsugorodhatott így össze egy állam és egy nép, amely nem is olyan régen világbirodalmat volt képes alkotni?
Az angolok összes bűnei és vétkei, maradjunk annyiban: hibái – egy
régi angol sport, a tenisz zsargonjában szólva – ki nem kényszerített
hibák voltak. Nem zsarolta, nem fenyegette, nem szorongatta, nem
kényszerítette őket senki, hogy belépjenek az első világháborúba, vagy
hogy cinkosként és tettestársként politikai és erkölcsi fedezetet
nyújtsanak a trianoni darabolós államgyilkossághoz és
nemzetcsonkításhoz. Nem kényszer alatt bizonyultak képtelennek arra,
hogy Gandhit kezeljék (meg korábban az amerikai kolóniákat), nem
utasította őket senki arra, hogy menesszék Churchillt, és az angol
egyetemek ethosza és nimbusza sem volt elegendő ahhoz, hogy
megakadályozzák kiváló angol koponyák – egyben sötét jellemek –
legordenárébb kémkedését és hazaárulását. Talán akkor kezdődött
minden, amikor ezek a dolgok megtörténhettek; és most szakad be az
egész, amikorra ezek összeadódtak. Az önsorsrontó Egyesült
Királyságból így lett mára Széteső, és nemsokára Szétesett Királyság.
Még egy század sem telt el azóta, hogy a magyar nemzet, amely
helytállt egy véres világháborúban, kétségbeejtő helyzetében és
meggyőződése szerint Európa által elárultatva és cserbenhagyva,
irigykedve nézhetett Nagy-Britanniára, amelyet egyszerűen mindig is
Angliának nevezett (és mintaállamnak tekintett). Ő csonka-magyarrá
lett és vesztes volt, Anglia és az angolok győztesek. Őt tönkretették,
Anglia megerősödni látszott. Őt ellenségek vették körül, Anglia
kikezdhetetlennek tűnt.
És egyetlen kerek évszázad sem fog letelni Trianon óta, és a saját
magán sikeres amputációt végzett Csonka-Britannia önmagát száműzve,
Európán kívülről fog töprengeni azon, öt órai teája mellett, hogy mi
miért történik a történelemben.
(Apponyi Albert Gróf azt mondta, amikor a Magyar Delegáció
vezetőjeként tudomásul vette Magyarország halálos ítéletét: Önök most
megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén
mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.)
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
