Az egyedülálló szülők nehézségeit egyre több politikai szereplő ismeri fel napjainkban Magyarországon is, de amíg nincs a kezükben olyan eszköz, amivel érdemben tenni lehetne a változásért, csak reménykedhetünk, hogy Vica története nem válik tömeges jelenséggé.
Vica jobb szó híján fogalmazhatunk úgy, hogy visszatérő kivándorló. Első alkalommal 2006-ban érezte azt akkori párjával, hogy hiába dolgoznak éjt nappallá téve és vásárolják a legolcsóbb holmikat, nem jutnak egyről a kettőre. Se hosszú távú tervekre, se egy kis kikapcsolódásra nem tellett a pár fizetéséből. Úgy döntöttek szerencsét próbálnak külföldön. Nyelvtudás hiányában küldték el önéletrajzukat angol és ír szállodákhoz, ahonnan egyetlen helyről érkezett csupán visszajelzés, de ennél több, nem is kellett, hogy azonnal útra kelljenek.
Dublintól 80 kilométerre egy háromcsillagos hotelben húztak le két évet, mialatt az angoltudásukat is fejleszthették, amivel aztán egy jobb helyen sikerült elhelyezkedniük. Néhány év elteltével Vica várandós lett Olíviával, a kapcsolata párjával azonban megromlott. A kislány még kint született meg egy hotelszobának is beillő kórteremben, de édesanyja ekkor úgy érezte, hogy nem tudná egy idegen országban egyedül felnevelni a gyermekét.
„Akkor úgy éreztem, elegem van esőből, utálom ezt az országot, hiányzik a család, a barátok, úgyhogy a gyerekkel hazamentem, mint később kiderült a nagy semmibe”
-meséli a nő, akiből nehezen törnek elő a szavak, hiszen életének egyik legnehezebb időszakát kell felidéznie. Rá kellett döbbenie ugyanis, hogy mióta egykor kimentek, azóta semmi nem változott Magyarországon, csak annyi, hogy baráti kapcsolatai elhalványultak, családjával a viszonya megromlott. Egy bíróságon irodai munkakörben kezdett el dolgozni, de fizetéséből épp hogy kijött az albérlet, a rezsi és a mindennapi betevő.
„Volt, hogy két napig nem ettem, csak a gyereknek legyen, de olyan is előfordult, hogy a szomszéd néni hívott át minket ebédelni, mert tudta, milyen helyzetben vagyunk.”
Vica nem egyszer sírva hívta fel egykori párját, hogy nem tudja mi tévő legyen, mert nem akarja a kis Olíviát rángatni ide-oda, nem akar elmenni Magyarországról sem, de már alapvető problémáik vannak, ráadásul hiába tesz meg mindent, a kislányt elsőként adja be a bölcsibe és utoljára megy érte, még így sem jönnek ki a keresetéből.
Három év telt el így, mígnem a gyermek apja úgy döntött, hogy lánya nem élhet ilyen viszonyok között. Vett két repjegyet és szállást biztosított Vicáéknak, míg a nő talpra nem áll ismét Dublinban.
Mikor kiköltöztek, Vica szembesült vele, hogy az ír óvodák elképesztő költségekkel járnak, ráadásul a gyereket csak három órára lehet ott hagyni egy nap. Napi három órás munkával pedig esélye sem lenne egy dublini apartmant bérelni.
Olívia ekkor múlt négy éves, ezért édesanyja úgy döntött megpróbálkozik munkanélküli segélyért folyamodni, ami megkönnyíthetné helyzetüket, míg a kislány el nem kezdi az iskolát.
„Elmentem a helyi családsegítő irodába, ahol mikor az ügyintézőnek elmeséltem a történetünket, könnyes lett a szeme, széttépte a jelentkezési lapom és azt mondta, én nem munkanélküli vagyok, hanem single mummy (egyedülálló anyuka).”
Kiderült, hogy mivel Olívia ír állampolgár, így az állam mindent megtesz azért, hogy a lehető legjobb életszínvonalat biztosítsa neki. Fizetik az albérletet, plusz annyi pénzt utalnak hetente, hogy kényelmesen meg tudjanak belőle élni édasanyjával. Ehhez jön még a gyerektartás és a családi pótlék is. Vicának az ügyintéző azt mondta, hogy jobban jár, ha addig, míg Oli el nem éri a hétéves kort el sem megy dolgozni, hanem otthon neveli a kislányt. Ha ugyanis munkába áll, kevesebb támogatást kap és a gyerekével is kevesebb időt tölthet.
„A különbség az itteni és az otthoni rendszer között, hogy itt, ha egyedülálló anyuka vagy, nem engednek egy egyszobás lyukban éhen halni”
– mondja Vica megkönnyebbülten, hiszen lassan két éve neveli boldogan kislányát, most pedig épp egy nyelvtanfolyamra akar beiratkozni – amit az állam szintén támogat -, hogy amint Olívia iskolába megy, ne kelljen megin éjszakánként dolgoznia, hanem ahogy Magyarországon, úgy odakint is irodai munkát végezhessen.
Vica elmesélte, milyen kettős érzései voltak eleinte, hogy mennyire örült, de valahol feszélyezte is a belénevelt hozzáállás azzal kapcsolatban, hogy ennyi támogatást kap. Volt, amit nem is igényelt, mert úgy érezte, már ez is túl sok és nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy idehaza ezért csak lenézést kapna, azt mondanák, hogy az államon, mások pénzén élősködik. Pedig ez egyáltalán nem így van, és az írek sem így tekintenek rá.
Odakint az anyaság egy hivatás és az egyedülálló anyákat nem kinézi a társadalom, hanem segít nekik, hiszen a gyermek jóléte és az anya önbecsülése, a munkaerőpiacon való későbbi helytállása is ezen múlik.
Vica egy időben még gondolkodott azon, hogy vásárol egy lakást Budapesten, ahová majd visszaköltözhetnek, ha már élhető lesz az ország, vagy Olívia, ha felnő legyen lehetősége ott elkezdeni az életét. Az elmúlt évben azonban minden megváltozott. A lakásárak is csak egyre emelkedtek, ami által távolabb került az egykori cél és már a kislány sem vágyódik annyira vissza Magyarországra, mint eleinte, amikor még nehéz volt neki megszokni a más nyelven való kommunikációt, az angolba sokszor magyar szavakat kevert, nem szerette az ovit. Most egy előkészítőbe jár, ahol játékosan már írni, olvasni és számolni is megtanították, folyékonyan beszéli a nyelvet és élvezi az iskolát.
„Már jobban beszélek angolul, mint anya”
– vág édesanyja szavába a cserfes kislány. Vica már csak az oktatás színvonala miatt sem hagyná ott Írországot, amihez hozzájön a légkör is, hogy az emberek boldogok, mosolyognak, elfogadják egymást.
„Nyáron, mikor haza látogattam, rossz volt azt tapasztalni, hogy mindenki depressziósan sétál az utcán és a barátaim második kérdése, hogy tudok-e nekik kint valami állást”
– Vica szerint ebben közre játszik, hogy míg odakint a pénz csak egy eszköz, addig Magyarországon a cél, hiszen a megélhetésért küzdenek.
A nő azt mondja, már akkor sem jönne haza, ha legalább a kinti fizetés felét megkereshetné itt. Sőt azt tapasztalja a környezetében, hogy ezzel egyáltalán nincs egyedül. Egy barátja nemrég költözött vissza Budapestre Skóciából, de hiába van meg a lakás és a kocsi, egyszerűen olyan európai uniós árak vannak, hogy még így sem fognak tudni olyan színvonalon élni a hazai fizetésből, amilyenen kint éltek.
„Pár évvel ezelőtt tízből nyolcan haza akartak költözni, ha meg van a pénz a lakásra, kocsira és egy kis tartalék a bankszámlán. Mára a fele itt ragadt, beilleszkedtek, megszerették.”
A nőnek sok olyan ismerőse is volt, akik akár csak ő, megpróbálták az otthoni életet, de végül visszaköltöztek külföldre. Mint mondja, ez nem a hazaszeretet hiánya, hiszen ő is büszke arra, hogy magyar, Olinak is tanítja a hagyományokat, a kultúrát, de megtalálta kint a helyét és egy élete van, amiben boldog szeretne lenni. Már a hazai közéletet sem igazán követi figyelemmel, mert ott is csak a panaszkodás, hazudozás és a rossz hírek mennek, ezért abban sem biztos, hogy elmegy szavazni, ha mégis
„az biztos, hogy a korábbi kormánypártokra nem adom a voksom, miattuk tartunk ott, hogy ennyi magyarnak kell külföldön élnie.”
Portálunk kivándorolt magyarokról szóló riportsorozatának korábbi részeiből, Péter történetét itt, Gergő és Szandra kiköltözésének körülményeit itt, Zsolti állampolgársághoz jutását itt, Lajos és Ildikó magyar társadalomban való csalódását itt, Bianka és Zsombor jobb társadalomért való törekvéseit itt, a külföldön jól menő vállalkozást kialakító magyarok történetét itt, arról, hogy Dani mit lát Magyarország és mit Anglia előnyeinek itt, az ír tengerparton fekvő magyar piacról pedig itt olvashat.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
