címmel jelent meg egy statisztika a Mérce névre hallgató blogon – illetve újabban talán újságon. Elő- és utóítéletek.
Az Európai Unión belül a bolgár és litván mellett a magyar társadalom ragaszkodik leginkább a nemi (Figyeljünk a szóhasználatra, már itt!) sztereotípiákhoz – mondja a cikk. Aztán előszedi Gregor Anikó, az ELTE Társadalomtudományi Karának adjunktusát, aki a lehető legkifordítottabb okfejtést adja elő. Eszerint azokban az országokban vesztek ki leginkább a hagyományos nemi előítéletek, ahol legjobban működik a jóléti állam, amely nem a hagyományos nemi munkamegosztásra építő családokra támaszkodik. Elmondása szerint azokban a társadalmakban erősödik fel ez a hagyományosság, amelyekben az egyének számára csupán egyéni érvényesülési stratégiák léteznek, amelyekben a problémák megoldásához az emberek magukra vannak hagyva.
„Az olyan társadalmi állapotokban, amelyeket nagyfokú bizonytalanság jellemez, felértékelődnek azok az emberi kapcsolatok, amelyek megkérdőjelezhetetlen biztonságot és valamiféle erőforrást ígérnek.”
Mindez azért van, mert az utóbbi években egyre erősebben szorult vissza az állam jóléti dimenziója, egyre kevesebb szociális támogatást ad az embereknek, az így kieső ellátások (egészségügy, idősgondozás, oktatás stb.) pedig a családokra, azon belül is legfőképp a nőkre hárulnak.
A szakértő szerint, ha ezeket a beidegződéseket és sztereotípiákat meg szeretnék változtatni, akkor … „radikálisan újra kell gondolniuk a nemek, az állam és munkáltatók közti munkamegosztást, és olyan jóléti szolgáltatásokat nyújtaniuk, ami egyáltalán elképzelhetővé tudná tenni a jelenlegitől eltérő berendezkedést.”
Eddig az összefoglalás. De azért ide írom más szavakkal is. A Mérce és a Mércének nyilatkozó szociológus szerint véletlenül sem arról van szó, hogy adott egy természetes közösség, a család, azon belül egy természetes munkamegosztás, s a vele járó természetes nemi szerepfelfogás, amely rendszer a jóléti állami hatására deformálódik, hanem éppen az ellenkezőjéről. Arról, hogy van egy mindenható jóléti állam, amihez képest a család és vele a nemi szereprepertoár tulajdonképpen fölösleges, sőt káros, atavisztikus, babonás maradvány.
Ebben a betegesen államelvű világban nemcsak a nemi szerepek torzulnak „sztereotípiává”, de a család is funkcióját veszti. A Magyarországon és számos európai országban még élő klasszikus ápoló, gondoskodó, nevelő, emberi-érzelmi szükségéleteket biztosító, életszervező, mikro-szintű együttműködést – tehát munkamegosztást – biztosító funkciója megszűnik, s csak afféle hobbivá válik, nem erőt adó, támogató közösség, hanem szerető együttlét. Persze az érzelmek változandóságával együtt, maga is változékony formáció.
A családnak és a nemi szerepeknek ez a sci-fibe illő, disztópikus felfogása – mint cseppben a tenger – tükrözi az európai baloldal kétségbeejtő idiotizmusát, szellemiségét, világképét, jövőről alkotott vízióját.
S mivel a család a legszörnyűbb elnyomatás helyszíne – gondoljunk csak a baloldal által napirenden tartott „családon belüli erőszak” fogalmára – leginkább apjától, anyjától, testvéreitől, rokonaitól, egyszóval családjától attól kell megszabadítani az embert.
Helyesbítek: Haladár elmeháborodottjaink szerint fel kell szabadítani azt a valamit, ami így keletkezni tud. Ember ugyanis családban terem. Csak ott. Akinek nincs családja az nem válik emberré. Maugli tulajdonképpen nem homo sapiens, sokkal inkább canis lupus. (Egészen pontosan Canis lupus pallipes.) A családtól való megfosztás az emberi lét lehetetlenné válását jelenti.
Mindez persze nem meglepő. Tudjuk, hogy emberellenes indulatok munkálnak a kulturális baloldal jeleseinek szívében, lelkében. A meglepő inkább az, hogy mi, magyarok ilyen indokolatlanul előkelő helyen szereplünk ezen a listán. Lehet, hogy mégis igaza van a szíriuszi-sumér-szittyahun-dobogókőszívcsakra-kiválasztottnépvagyunk gondolatkörnek?
Mert úgy tűnik, valami nagyon értékes minőséget őriz a magyarság.
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
