Helyismeret hiányában kissé késve érkezünk a találkozó helyszínére, a Parsons Green metróállomásra, amely felett egy hónapja még helikopterek köröztek egy terrortámadás miatt. Ha nem olvastuk volna a hírekben, semmi nem emlékeztetne rá, hogy nem is olyan rég ez a zsúfolt állomás egy robbantás helyszíne volt. Most az emberek ugyanúgy élik mindennapjaikat. Mikor felérünk a metróból, jelez a telefonom, hogy Peti már keresett minket. Mint később kiderül, a metrón nem érdemes üzenetet várni, ugyanis egyáltalán nincsen térerő. Ezek után szidja bárki a budapesti közlekedést.
Az aluljáró bejáratánál barátságos arc fogad, és már hívja is az Ubert, hogy elvigyen minket ebédelni egy autentikus angol pubba. A kint még jól működő rendszeren keresztül rendelt uberes autó pár perc múlva elénk gurul, és beülünk Ahmed mögé.
A Péter munkahelyéhez, egyben lakhelyéhez közel fekvő pub, a Nyolc csengő tényleg hozza a kötelezőt, súlyos szőnyegekkel, boxokkal, rock zenével, csapolt sörökkel és ciderrel vár minket.
Rendelünk és helyet foglalunk egy fiatalokból álló társaság mellett. Az akcentusukból érződik, hogy bizony ők sem angol földön látták meg a napvilágot.
Közben Petitől megtudjuk, hogy nem csak az egészségügyben dolgozott Magyarországon, hanem szülőfalujában Jánoshidán önkormányzati képviselő is volt. Vagyis még mindig az, mivel kiköltözése miatt nem mondott le, és pár hónap múlva már haza szeretne térni. Tisztségéért járó tiszteletdíját azonban nem veszi fel, az összegből egy jánoshidai egyesületet támogat. Mint mondja, nem érezné igazságosnak, hogy miközben ott sincs, pénzt kapjon érte.
„Bár tudom, hogy valakiket, például Kubatov Gábort nem zavarja, hogy egyszer sem szólalt még fel a Parlamentben, nyugodt szívvel veszi fel a félmilliót havonta. Én nem vagyok ilyen.”
Peti fél éve tevékenykedik egyéni vállalkozóként Londonban egészségügyi, szociális területen, idősgondozóként.
„Trianon gyásznapján szállt fel a gépem, június negyedikén érkeztem ki.”
Egy hónapra rá, hogy megfogalmazódott benne a gondolat, már biztos munkahelye volt az angol fővárosban. Pár hetet egy indiai családnál töltött, majd egy idős keresztény házaspár mellé került, ahol egy 87 éves férfit gondoz a nap 22 órájában. Fürdetéstől kezdve fogmosáson át, öltöztetés, WC-re kísérés, mosás, vasalás és az étel elkészítése is az ő feladata. Velünk is azért sikerült találkoznia, mert a házaspár épp temetésre ment, és arra a kis időre pihenőt kapott.
Ezek a feltételek nem hangzottak túl jól. Felmerült bennem a kérdés: Ha Magyarországon részese volt a közösségi, társadalmi életnek, megbecsült mentősként volt munkája és biztos benne, hogy haza akar térni, miért vállalta ezt el, egyáltalán mit keres ő Londonban?
„Lépéskényszerbe kerültem.”
„Tologattam a számlákat, és éreztem hogy elfogy körülöttem a levegő, a munkahelyemen sem éreztem magam teljesnek, látva hogy nem várható magasabb anyagi megbecsülés. Emiatt pedig nem tudtam a saját magamtól elvárt szintet nyújtani a munkaidőm alatt, így voltak hibáim sajnos. Ekkor mérleget vetettem. Továbbra is szerettem volna azt csinálni amihez értek, az emberekkel való törődést és gondoskodást. Elgondolkodtam azon, hogy elmenjek-e egy másik egészségügyi intézménybe vagy feladjak az életemből egy évet és kijöjjek külföldre” – fejtette ki.
„Őszintén, nem akartam jönni, otthon akartam maradni. De egy kis négyzetrácsos papírra felírtam, hogy mit szeretnék elérni, és hogy ezt mennyi időmbe telne megszerezni. Nem voltak nagy vágyaim, saját otthon a szülőfalumban, autó, kutya és tiszta, hitel nélküli bankszámla.”
„Az jött ki, hogy otthon legalább nyolc évi, itt Angliában kilenc hónapi keresetemből tudom mindezt megvalósítani.”
Peti most 25 éves, ha itthon próbál félretenni, úgy hogy közben visszafogottan él, és természetesen nem albérletben, bőven a harmincas éveiben járna mire felépítené önálló életét. Így került hát Londonba. A szíve helyett az eszét követve. Azóta megvásárolta Jánoshidán az első saját házát és december közepén a felvett diákhitelt is törleszteni tudja. Ezután még néhány hónapig tervezi a kintlétet, amely alatt az álmai megvalósításához elegendő tőkét még össze tudja szedni.
„Kereken kettő évet mentőztem. Az első és az utolsó fizetésem között 6 ezer forint volt a különbség. Ha az inflációt is nézzük, nem túl nagy emelkedés.”
Mikor Angliába érkezett, hatvannyolc fontot keresett meg egy nap, most százat, és az ujjain mutatva sorolja, hogy milyen képzéseket kell elvégeznie ahhoz, hogy ez emelkedjen. Tudja, látja, mit kell tennie ahhoz, hogy előrébb kerüljön, többet keressen, míg Magyarországon egészségügyi dolgozóként, mentősként azt látta a bértáblán, hogy háromévente emelkedhet csak a fizetése körülbelül nyolcezer forinttal.
„Itt tisztán lehet látni és csak tehetségesnek és kitartónak kell lenni ahhoz, hogy előrébb juss, míg Magyarországon ez kevés, dörgölőzni is kell a helyi kiskirályhoz. Ez sokak számára teszi vonzóvá a kintlétet.”
Azonban számára nem. Pedig ő a kint élők között is szerencsésnek mondhatja magát, hiszen a teljes ellátás és szállás mellett is az otthoni fizetésének a hat és félszeresét keresi meg. Tudja, hogy a helyében sokan nem térnének haza, de benne nagyon erős a magyarságtudat, otthon él a családja, a testvérei, és Londont sem tudta megszeretni. A célja, hogy minél gyorsabban összegyűjtse a pénzt és haza térhessen. Ahogy a beszélgetés elején fogalmazott, egy kis időre fel kellett adnia az életét, hogy aztán otthon boldogulhasson.
„Ha már nincs adósságom, van házam, autóm, mindenem, akkor már el lehet tengődni 150 ezer forintból.”
Számomra gyanúsan nagy volt Peti honvágya, hiszen mint a beszélgetésből kiderült feleség, barátnő nem várja otthon. Egyedülálló, fiatal férfiként egy jól fizetett egészségügyi pályán való karrierlehetőséggel maga előtt, kint van az Egyesült Királyságban, mégis minden mondatában ott van a hazatérés gondolata. Kétkedésemet hallva elmondta, hogy miért nem ingott meg egy pillanatig sem abban, hogy mindezt a lehetőséget maga mögött hagyja.
„Számomra nagyon fullasztó a londoni légkör.”
– mondja és a kezébe veszi a telefonját. Mivel a beszélgetés közben befejeztük az ebédet és a temetésről még nem értek haza Peti munkaadói, úgy gondolta ismét hív egy ubert, hogy ne csak halljuk, de lássuk is miről beszél.
A kocsiból kiszállva valóban semmi nem mutatja, hogy angol földön lennénk, a boltokon színes arab feliratok hirdetnek valamit. Többségében tudjuk mit, mert azért felkerült rájuk az angol felirat is, de nem minden esetben. Erről az jutott eszembe, mikor Miami-ban nem tudtam szót érteni az eladóval és nem azért mert én nem tudtam angolul, hanem azért mert a hölgy kizárólag spanyolul beszélt. A különbség, hogy a spanyol-ajkúak azon a területen körülbelül egy időben jelentek meg az angolszászokkal, míg ez az utca néhány évtizede még egészen más arculatot mutatott.
A környezet befogadásából és csöndes elmélkedésemből Peti hangja ránt vissza.
„Valójában örülök, hogy csak két szabad órám van egy nap, nem is akarnék többet kint tölteni az utcán.”
„Én ezt a multikulti dolgot nagyon nem bírom.”
A kérdésre, hogy miért, érte-e őt személyesen negatív tapasztalat, előveszi a telefonját és a legutóbbi Uber-sofőrjeinek képét mutatja nekem. Ahmed, Mohammed, Naggin.
„Személyesen nem ért atrocitás, de annyira különböző a kultúránk, hogy nem tudom elképzelni, hogy a gyermekeimet itt neveljem fel. Mellesleg a metróállomáson, ahol találkoztunk gyakran megfordulok. Mikor a támadás történt megdöbbentem, hogy akár én is ott lehettem volna, vagy bármikor ott lehetek mikor valaki elkezd lövöldözni. Nincs biztonságérzetem itt, és a családomat biztonságban akarnám tudni.”
„Szerintem ez a multikulturalizmus egy öngyilkos elképzelés.”
„Addig működik, amíg mindenki jól él. De mi lesz, ha egyszer ezeknek az embereknek a munkájára nem lesz már szükség? Akkor a feszültség és a kulturális különbségek elő fognak törni” – folytatja.
„Ha itt maradnék, ebben a társadalmi közegben kellene boldogulnom, mivel az angolok el vannak szigetelve, velük nem könnyű kapcsolatot kiépíteni. A jó kereset ellenére is van egy üvegplafon, amit nagyon kevés külföldi tud áttörni.”
Péter úgy látja, a kelet-európaik biztonságérzetéhez egy saját otthon is hozzátartozik, amit Angliában szintén nagyon nehéz megszerezni. Az árunió ugyan létrejött a termékek piacán, egy laptopot például ugyanannyiért kap meg kint, mint odahaza, de az ingatlanárak az egekben vannak. Egy utcai parkolóhely a környéken, ahol él, 25 millió forintba kerül, míg egy bádoggarázs, amibe éppen csak be lehet tolatni, 50 milliótól kezdődik.
„Ha nincs biztonságérzetem, nincs családbarát jövőképem itt, akkor számomra nem ér semmit az a karrier, amit építhetnék”
– adja meg végül kérdésemre a választ.
A szigetország nem hazudtolta meg önmagát, esett és hideg volt, így a sétánkat rövidre fogva időközben beültünk egy kávézóba, ahol kortyolgatás közben Peti már folyton a telefonját leste. Elment az idő, lassan hiányolni fogják. Gondoltam még egy gyors kérdés belefér, kíváncsi voltam, hogyan folytatja majd az életét, ha hazatér.
„Az volt a pechem, hogy az egészségügyben akartam dolgozni, amit Magyarországon nem fizetnek meg, ha csak nem vagy kórházigazgató. Ha hazatérek megcsinálom az angol nyelvvizsgám, és remélem találok egy jól fizető állást.”
„Az egészségügybe nem megyek vissza, remélem. Ha ott megfizettek volna, most nem lennék itt.”
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
