Néhány epizód a kommunizmusból
Nem tudom, ha összegyűjtenék egyszer a kommunizmusról megjelent őszinte vallomásokat, hány könyvtártermet töltenének meg. A két világháború között szinte alig akadt olyan kortörténeti kiadvány, mely ezzel ne foglalkozott volna. Egyik megrázóbb, mint a másik.
Most (is) egy ilyenből fogok idézni. Egy egyházi kiadványból, ugyanis ezekből derül ki talán a legtöbb tény a kommunizmusról, pláne az 1919-es hazai változatáról, a Lenin-fiúk ama százharminchárom napjáról.
Somhegyi István Veremund (1870-1952) kapucinus szerzetes a saját bőrén is megtapasztalta, mit jelent Engels, Marx, Lenin és tanítványainak terroruralma. Lássuk azt a néhány epizódot a kommunizmusról, amit megörökített!
„A pokol minden ördöge feljött a világra”
„A kommunisták tudvalevőleg mindjárt a kezdet kezdetén kiadták e jelszót: „A papságot, a szerzeteseket ki kell irtani s az egyes kórházakban, működő betegápoló apácákat el kell űzni.” Ez a jelszó főleg az utóbbiakat rémítette meg. Egy ilyen szerencsétlen megrémült apáca nem tudván, hogy ha a kórházból eltávolítják, hová hajtsa a fejét, a terror kitörésekor megjelent az Új szent János Kórház lelkésze előtt és kérdezte tőle, „tudja-e, hogy miért van most ily gonosz világ?” A válasz az volt, hogy nem. Erre a szegény apáca azt mondotta, „hogy ennek más oka nem lehet, mint az, hogy a pokol minden ördöge feljött a világra, de nem szabad megijedni, mert ez csak addig tart, míg a poklot kimeszelik, mert akkor mind visszatérnek”.
Másik eset. E sorok írója hallotta, hogy a templomokat kommunizálni akarják. Kezdetben kósza hírnek vette ezt. Hogy azonban személyesen meggyőződjön, mi igaz a dologból, felkereste a székesfővárosi kegyúri és jogügyi osztályt. A hivatalban dr. N. N. elvtárshoz vezettette magát. Kérdezte tőle, hogy mi igaz ama hírből, hogy a templomokat el akarják tulajdonítani s aztán tejcsarnokokká vagy mozikká átalakítani? Az elvtárs kertelés nélkül kijelentette, hogy igenis a szovjet az összes templomokat elveszi és színházzá meg vásárcsarnokká alakítja. Ennek megtörténte után a nevezett atya a legközelebb eső vasárnapon szószékről tudatta híveivel, hogy mily szomorú jövőnek néznek elébe kedves kis templomunk és a többi templomok. És csodálatos a lelkes hívők nem csak hogy hallani sem akartak ily galád szentségtörésről, hanem szervezkedtek egymás között és templomukat, mint legdrágábba kincsüket, felváltva őrizték és védték.”
(P. Veremund OFMCap (Somhegyi István Veremund) szerk.: Emlékkönyv a budai kapucinusrendi zárda és plébánia-templom renoválásának alkalmából. Budapest, 1927. Budapest II. kerületi Kapucinus Plébánia Egyházközsége-Apostol Nyomda. 44-45. old.)
Ebből a részletből kiderül tehát, hogy voltak (amúgy nem is kevesen!), akik el sem tudták képzelni, mire képesek a kommunisták, de az is, hogy a hívő nép, ahol és amikor csak tudott, kiállt papjaiért.
„Lázadás, elégedetlenség, szenny, féreg ütött tanyát”
„Körülbelül ezen időben történt az is, hogy az említett atya a közben üzemzavar miatt megakadt villamosra várt a Szebeny Antal-téren. Itt találkozott néhány kedves volt kereskedelmi iskolai növendékével. Ezek feléje rohantak és beszédbe ereszkedtek vele. „Főtisztelendő Úr, miért nem jön hozzánk hitoktatásra?” „Nem lehet fiaim, mert a tanácskormány a hittant az iskolákból kitiltotta. Különben mit tanultok vallástan helyett?” „Szociológiát”, mondották. „Helyes”, felelte nekik, „csak tanuljátok szorgalmasan, mert az ma nagyon fontos tárgy. Maga Krisztus is nagy szociológus volt, minden szociológiának sarkalatos elvét e rövid szóban foglalta össze: »Amit akarsz, hogy tegyenek neked az emberek, azt tedd te is nekik, amit pedig te nem akarsz, hogy neked tegyenek, azt te sem tedd másoknak.«” Alig mondotta ki e szavakat, eszébe jutott, hogy neki fontos ügyben sietnie kell, hirtelen távozni akart. Még csak arra figyelmeztette az ifjakat, hogy az erkölcsös életről soha meg ne feledkezzenek. Sietve útra indult a Lánchíd felé, de alig távozott 50 méternyire, egy férfiú szegődött melléje, aki vállára tette kezét és igazoltatta: „A törvény nevében igazolja magát.” A kérdésre, kicsoda ő, azt felelte, hogy titkosrendőr. A további kérdésre, miért állította meg, mikor semmi kihágást el nem követett, azt felelte, hogy a Szarvas-téren, a mostani Szebeny Antal-téren fellázította a fiúkat s ezért majd megkapja a megérdemelt büntetést.
A páter már most tovább ment. A Lánchíd-utcáig szerencsésen el is jutott. Itt azonban egy új jelenet játszódott le körülötte.17-18 éves ifjú rohant hozzá. Kérdi tőle, hogy nem-e ismeri. Az atya tagadólag felelt. Mire az ifjú csodálkozva válaszolta, „hisz én lelki gyermeke vagyok”. „Igen, de hát mi tetszik?” „Csak azt akarom megmondani, hogy én láttam, amint a Szarvas-téren a titkosrendőr figyelte a főtisztelendő urat.” „Nos fiam” – vigasztalta a páter – „pedig higgye el, hogy a diákokkal semmi rosszat sem beszéltem. Különben mit akar velem?” Erre a fiú elmondta, hogy ő a plébániánk területén levő Toldi Ferenc-utcai tanoncotthonnak évek óta a növendéke, s hogy a kommunisták ezen intézetet még április első napjaiban birtokukba vették, az elöljárókat: dr. Pokorny Emmanuelt és Knapp Nándor főtisztelendő urakat pedig eltávolították. S ez óta ebbe az intézetbe a lázadás, elégedetlenség, szenny, féreg ütött tanyát, a növendékek pedig titokban egymásután hagyják el az intézetet. Ezek voltak az ifjú szavai, s bizony tapasztalatból tudjuk, hogy ahonnét Krisztust és az ő Evangéliumát kiűzik, ott a gonoszság szelleme hajt mindenkit rabigájába.”
(I. m. 45-46. old.)
Ekkor tehát még nem kellettek feltétlenül lehallgatókészülékek ahhoz, hogy valakivel szemben eljárjanak. A „Nagy Testvér” már ekkor is mindent látott. Illetve egyet mégsem. Azt, hogy mennyi „rejtett” energia lappang a megnyomorított emberekben, mennyi kitörési kísérlet, hogy megszabaduljanak lelki-testi megnyomorítóiktól.
„Sok mindenféle eszközzel szeretnék boldogítani az embereket, de a szeretet pótlása nem áll hatalmukban”
„[…] a főutcai szent Erzsébet apácák gyóntatója voltam. Sok aggodalmat állottam ki a szegény nővérekért, különösen azóta, hogy a kommunisták az apácák laicizálását sürgették, azaz mióta azt kívánták tőlük, hogy tegyék le a szerzetesnői fátyolt. A nővérek nyakára egy elvtársat ültettek, ami helyzetüket még súlyosabbá tette. Többször kértek, hogyha veszélybe jutnak, siessek segítségükre. Természetesen mindent megígértem nekik. Nemsokára rá, május hó első felében egyik vasárnap este 10 órakor hozzám érkezett a küldönc, hogy siessek, mert még ez éjjel el akarják a nővéreket távolítani. Egy-kettőre megjelentem a helyszínen. Bemutatkoztam a bizottságnak, mely öt tagból állott. Vezetőjük valami zsidó orvosféle lehetett, mert egészségügyi elvtársnak vallotta magát. Kérdésemre, mit akarnak, azt felelte, hogy liquidálni akarják a kórházat és a zárdát. „S hogyan liquidálják a nővéreket, kik közül többen már 30-40 éve végzik a betegápolás súlyos munkáját?”, kérdeztem tovább. Az elvtárs azt felelte, hogy holnap szélnek eresztik. „De hát hogyan fér össze ezen eljárás az Önök által hirdetett humanizmussal és mindenkit boldogítani akaró elvével?” Erre néma hallgatás volt a válasz. Most a bizottság végig járta a termeket. A főnöknő, egy rokkant katona és én követtük. A vezető elvtárs nagy hangon osztogatta rendeleteit, hogy itt falakat kell törni, ott meg ajtó, ablak kell s mikor az utolsó teremhez értünk, akkor hozzátette: „Holnap pedig a nővérek mehetnek!” E kijelentésre (az idő körülbelül már úgy éjféltájra járt) a kísérő rokkant katona odalépett a vezető elé és így szólt: „Elvtárs! Ön azt mondotta, hogy a tisztelendő nővérek holnap elhagyhatják a kórházat. Azonban jegyezze meg jól, hogy ez csak a mi testünkön át történhetik. Mert én többi társaimmal együtt, kik mindnyájan a világháborúból mint súlyos sebesültek, rokkantak kerültünk vissza, már hat kórházban feküdtünk, de sehol annyi szeretetre nem találtunk, mint itt. S ha meggyógyultunk egészen vagy ha részben is, a hátramaradt fájdalmat a krisztusi szeretet enyhíti, az a krisztusi szeretet, melyet a nővérek velünk éreztettek. Azért jegyezze meg jól, hogy a nővéreket csak a mi testünkön át távolíthatják el innen.” Mikor a katona befejezte mondanivalóját, én is a vezetőhöz fordultam és kérdeztem tőle, hogy hallotta-e a katona szavait. S amint igenlőleg felelt, így folytattam: „Ha eme és a többi kórházakból a szeretetet, mely még a legsúlyosabb beteget is lábra állítja, száműzik, mivel pótolják ezt?” A kommunista azt felelte, hogy ők sok mindenféle eszközzel szeretnék boldogítani az embereket, de a szeretet pótlása nem áll hatalmukban. A már most bevégződő liquidálás jó kimenetelű lett. A nővérek visszamaradtak. Isten megjutalmazta bátorságukat és kitartásukat.”
(I. m. 47-48. old.)
Mesze nem volt egyedülálló ezen – egyszerre lélegzetelállító és torokszorító – kiállás az üldözött keresztények mellett. Vajon mit érezhetett Fáber Oszkár (1879-1945) piarista novícius – aki rendjétől már1902-ben megvált s a hazai szociáldemokrata mozgalomhoz csatlakozott, majd 1919-ben az egyházi vagyon államosításával foglalkozó Országos Vallásügyi Likvidáló Bizottság vezetője lett, aki a budapesti Váci utcai piarista rendházat „Marx Intézet”-.té alakította át –, amikor Veremund atya határozottan szembeszállt arcátlan fellépésével?
„Inkább éhen halunk, mint ily hitvány áron tovább éljünk”
„Két hétre az előadott éjjeli vitatkozás után a mi rendházunknak elkobzására került volna a sor. Ezt megelőzőleg Fáber Oszkár, a híres egyházi vagyon liquidator egy szombat estéjén látogatást tett nálunk. Az igazat megvallva nem igen örültünk a megtiszteltetésnek. Persze az ő látogatása sem történt a tisztelet jegyében. Azért jött, hogy mivel én sem adtam át szép szerével a zárdát, most teljes terrorral, fenyegetéssel követelje. Eleinte nagy garral kezdte munkáját, de amint látta a mi komoly szembehelyezkedésünket, azonnal lágyabb húrokat kezdett pengetni, sőt arra kért bennünket, hogy támogassuk az ő kormányukat, „hiszen mi is szegények, proletárok vagyunk”, mondja ő, hiszen a testvérvallás egyik szolgája itt a szomszédságban szintén az ő szolgálatukba állott, amiért bőséges fizetést kap tőlük. Mikor pedig minderre kijelentettem, hogy igenis Istenért Krisztusnak önkéntes szegényei lettünk, azok is vagyunk, nálunk minden közös s ennyiben a kommunisták oly fennen hangoztatott közös életmódja nálunk valósul meg a legideálisabban, de azért a magántulajdont is tiszteletben tartjuk. A szabad rablást elítéljük s épp mivel a kommunisták azt a zászlajukra írták, nem is lehetünk támogatásukra még akkor sem, ha az élethez szükséges dolgokat elkoboznák is tőlünk. Inkább éhen halunk, mint ily hitvány áron tovább éljünk. Fáber az én mindenesetre merész kijelentéseimre mérges lett, mondta, hogy elfogat és megkínoztat, amit május 26-án végre is akart hajtani, terroristáit értem küldte, de én egynéhány plébániánkbeli előkelő polgárnak – akiknek ezért örök hálával tartozom – az ajánlatára menekültem s így a halált elkerültem. Tartózkodási helyem a Bakony volt, melynek régi betyárai ekkor már mind a szovjet előharcosai voltak. Itt a Bakonyban tartózkodva sokat bánkódtam, de még többet imádkoztam a helyzet jobbra fordulásáért, ami augusztus 1-jén Isten segítségével be is következett, mire én is visszatértem szeretett híveinkhez.”
(I. m. 48-49. old.)
S ha már Fáber Oszkár, ideillő történet még, amit Meszlényi Antal (1894-1984) kanonok-egyháztörténész örökített meg róla:
„Fáber […] meglátogatta az egyik tanárnő történelmi óráját, akiről tudomást szerzett, hogy tárgyát keresztény és magyar szellemben tanítja. A tanárnő ebből Fáber előtt sem csinált titkot, sőt jelenlétében még nagyobb bátorsággal és nyíltsággal hirdette tanítványainak vallásos és hazafias meggyőződését. A népbiztos rákvörösen hallgatta végig az előadást s mikor az óra véget ért, így szólt hozzá: „Tudja-e elvtársnő, hogy nekem jogom van Önt ezért az előadásért a vésztörvényszék elé állítani? Mit fog akkor művelni?” A tanárnő erre így válaszolt: „Én akkor is az Ön megtéréséért fogok imádkozni!” Íme a két ellentétes világnézet csattanós összeütközése a megrögzött, aposztata férfiú és a fiatal hitvalló nevelő között.”
(Meszlényi Antal: Keresztény magyarságunk küldetésében. Budapest, 1943. Szent István Társulat-Stephaneum Nyomda. 285-286. old.)
„A pokol minden ördöge feljött a világra”, olvashattuk. Akkor még „csak” százharminchárom napig. Micsoda idők, micsoda erkölcsök! – kiálthatunk fel az ókori bölccsel. Azt pedig már nem is merem megkérdezni, vajon hányan tudnak ma minderről?
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
