Az, hogy az interjú eleje így néz ki, egy Facebookon szmájlival megosztott képnél nem érne többet:
Hogy ebben a rezsimben a valóság hozzáhajlítása a kormánypropagandához egy állami intézményvezető munkakörének szerves része, abban semmi új nincs. Ám az igen tanulságos, hogy
aki elég időt tölt el ebben az elitben, az egy idő után maga sem tud meglenni a NER legyik legfontosabb lelki üzemanyagaként működő, nagy koncentrációjú, tömény cinizmus nélkül.
Ez esetünkben akkor tör fel a KSH-elnökből, amikor a demográfiai helyzet kapcsán az egyre több külföldön boldogulást kereső magyarról ezt bírja mondani:
„A kivándorlás önmagában nem negatív folyamat. (…) Kétségtelen, hogy a kivándorlás Magyarországon rövid távon egyes szakmákban és régiókban munkaerőhiányt okoz, de valószínű, hogy hosszú távon hazánknak nem jelent komoly problémát.” (…) A környező országok közül Lengyelországból, Romániából, Bulgáriából, Horvátországból és Litvániából is sokkal többen vándoroltak ki az utóbbi években, mint Magyarországról.”
Kedves, jó Vukovich Gabriella! Ne hagyja, hogy ez a fontos pozitív üzenet csak a Magyar Hírlap olvasóinak nem túl széles rétegéhez jusson el! Ezt az örömhírt el kell vinni mindenhová széles e hazában, sőt annak határain túlra is!
Menjen el a csereháti falvakba, ahol negyven alatt csak az alkeszok és a hardcore kristály-függők maradtak otthon. Üljön oda az idős nénik mellé, akik ma este is úgy fekszenek le, senki sem kíván nekik jó éjszakát,
akik soha nem lesznek nagymamák, pedig három unokájuk is van – kettő Stuttgartban, egy meg Birminghamben.
Súgja oda nekik, hadd aludjanak jól:
„Önmagában nem negatív folyamat”.
Látogasson el a kőbányai, újpesti, meg békásmegyeri lakótelepre, szálljon fel reggel hétkor a buszra a havi 150 ezer nettóért dolgozni indulókkal, akik már fél éve nézegetik az ausztriai, meg németországi állásajánlatokat, de nem tudják, mi lesz akkor a gyerekekkel, a szüleikkel, meg a nagyival. Üljön be egy miskolci, nyíregyházi, vagy pécsi iskolába a gyerekek mellé, akiknek
a Bécsben pultozó anyu Skype-on ad jó éjt puszit, akik Facebookon küldik át az ellenőrzőjüket a müncheni építkezésen melózó apunak.
Hadd legyen nekik is ma este szép az álmuk, mesélje el nekik, hogy
„hosszú távon hazánknak nem jelent komoly problémát.”
De ne jelentsen akadályt a határ, meg se álljon a hamburgi étteremig, ahol az ózdi pincérlány egy hosszú hétvégéről álmodik, amikor végre hazamehet, és
úgy beszélhet az anyjával, hogy nem szaggat a rohadt Skype.
Ruccanjon át Dublinba, ahol a szerelőaknában a rákospalotai srác a telefonjáról Denizt hallgat, hogy legalább így halljon magyar szót. Menjen el Stuttgartba, keresse meg az ötvenhét éves békéscsabai raktárost, aki már soha nem tanul meg rendesen németül, de az unokái még elfelejthetik őt. Üljön be az este kilenckor hullafáradtan Grazból hazafelé vezető körmendi orvos mellé, és vigasztalja meg, hogy ne aludjon el a volánnál:
„Lengyelországból, Romániából, Bulgáriából, Horvátországból és Litvániából is sokkal többen vándoroltak ki”
Aztán menjen el Németországba a nagynénémhez, a nagybátyámhoz, meg az unokatestvéreimhez is. És ölelje meg őket helyettem – mert nekem már hónapok óta nem volt alkalmam rá…
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
