Az amerikai polgárháború éveiben rengetegen vesztették el szeretteiket. Ebben a környezetben lépett színre William Mumler, aki azt kínálta, amit nagyon sokan látni akartak: egy utolsó fényképet az elhunyt hozzátartozókkal. A máig biztos magyarázatot nélkülöző trükk hatására egy gyászoló First Lady is felkereste a szellemfotós stúdióját.
1862-ben különös pletyka kezdett terjedni Boston utcáin egy rejtélyes fényképészről. aki állítólag képes lencsevégre kapni régen meghalt emberek szellemét. William Mumler, aki korábban ékszergravírozóként dolgozott, egyszerű hobbiként kezdett neki a fényképezésnek. Saját beszámolója szerint éppen egy saját magáról készített portrén dolgozott, amikor arra lett figyelmes, hogy azon rajta kívül egy második alak is megjelent, aki – ismételten csak Mumler szerint – egy 12 évvel korábban elhunyt unokatestvére volt.
A „szellemfotós” híre gyorsan elért a város egy másik, neves fényképészéhez is. James Wallace Black igazi úttörőnek számított az amerikai fényképészet történetében, minthogy ő volt az első az Egyesült Államokban, aki 1860-ban egy hőlégballonnal a magasba emelkedve légifényképeket készített az alatta elterülő Boston városáról.
Black érdeklődése akkor fordult igazán Mumler felé, amikor a szellemfotós egyik rajongója elvitte Black stúdiójába annak egyik fényképét és megkérdezte tőle, hogy képes-e ő is készíteni egy hasonló képet a saját eszközeivel. Miután alaposan megvizsgálta a fotót, be kellett látnia, hogy Mumler egy számára ismeretlen technikával alkothatta szenzációs munkáit.
Black ezután Horace Weston nevű asszisztensét bízta meg azzal, hogy fedje fel a rejtélyt. Weston egyszerű vásárlónak adva ki magát, felkereste Mumler stúdióját és egy portrét rendelt magáról. Minthogy maga is képzett fényképész volt, árgus szemekkel figyelte a szellemfotós minden lépését a folyamat során. Végül azonban elkerekedett szemekkel vette át az elkészült képet, amelyen saját beszámolója szerint nemcsak ő, hanem elhunyt édesapjának az alakja is feltűnt.
Weston ekkor bevallotta Mumlernek jövetelének igazi célját és biztosította őt arról, hogy főnökének is csak azt tudja majd mondani, hogy semmi rendkívülit nem észlelt az eljárás során. Ezt követően megállapodtak abban, hogy rövidesen Mr. Black is felkeresi majd Mumler stúdióját, hogy személyesen győződjön meg a képek valós vagy hamis mivoltáról.
Amikor Black megérkezett a szellemfotóshoz, már mindent előkészítve talált a fényképezéshez. „Ezzel az eszközzel készítem majd a képet.” – mutatott Mumler a kamerára, majd felajánlotta, hogy ha Black úgy szeretné, akkor teljesen nyugodtan szedje azt darabjaira. Black mindazonáltal nem tartotta olyan sokra Mumler képességeit, hogy el tudja képzelni róla egy kamera ilyen szintű átalakítását, ezért visszautasította az ajánlatot.
Mumler azután megmutatta neki az üveglemezt, amelyre a képet készíteni tervezte. Ezt már alaposabban nézte át, és rá is lehelt a tiszta felületre, hogy bepárásítsa azt. Ezt követően bevonultak az elsötétített szobába, ahol Mumler az ablak mellé ültette kollégáját és elkészítette a képet. A két férfi ezután nekilátott az utolsó szakasznak. Mumler ismét felajánlotta Black számára, hogy ha szeretné, végezheti ő a kép előhívását – ami ekkoriban még úgy történt, hogy az üveglemezre valamilyen oldatot öntöttek, amelynek hatására a legvilágosabb részek váltak a legsötétebbé, ezzel az emberi szem számára is jól láthatóvá téve a rögzített alakokat –, de Black ezúttal sem élt a lehetőséggel, mondván, hogy Mumler „nincs olyan okos, hogy az ő észrevétele nélkül trükközni tudna a negatívval.”
Mr. Black árgus szemekkel figyelte, ahogy saját sötét alakja kirajzolódik a lemezen, majd pillanatokkal később elképedve hőkölt hátra, ahogy egy másik, mögötte álló, kezét az ő vállán nyugtató alak is fokozatosan megjelent. Minthogy Black sem tudta cáfolni azt, hogy valóban szellemek láthatók Mumler fényképein, azok hitelessége tovább nőtt. Egyre több és több fotós igyekezett reprodukálni a képeket. Ez ugyan egy másik bostoni fényképésznek, H. Hale-nek sikerült is, de csak azáltal, hogy két negatívot nyomtatott egymásra, míg Mumler mindössze egy lemezt használt felvételeihez.
Az amerikai polgárháború éveiben Mumler szolgáltatása rendkívül népszerűvé vált, ahogy egyre többen vágytak arra, hogy újra láthassák elhunyt szeretteiket. Igazán nagy hírnevet akkor szerzett magának, amikor az 1860-as évek végén stúdiójában feltűnt a gyászoló, egykori First Lady, Mary Todd Lincoln. Az asszonyról készült fénykép, amelyen a háttérben megjelent a merénylet áldozatává vált Abraham Lincoln alakja is valószínűleg örök időkre beírta Mumler nevét a történelembe.
A szellemfotóst később bíróság elé állították csalás vádjával, de végül bizonyíték hiányában felmentették, minthogy senki nem tudott biztos magyarázatot adni – az egyébként valószínűleg tényleg szélhámosságon alapuló – technikára. Sikerének igazi titka sokak szerint az lehetett, hogy a nála fényképezkedő emberek sokasága hinni akart a képek valódiságában. Mumler mindazonáltal gondoskodott róla, hogy a rejtély örökre megoldatlan maradjon: halála előtt minden eszközét és minden negatívot megsemmisített, így azok alapján már senki nem tárhatja fel a szellemfotós trükkjét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
