Az 1849. októberi magyarországi kivégzések miatt olyan nemzetközi felháborodás támadt, hogy I. Ferenc József császár és az osztrák kormány jónak látta egy időre felfüggeszteni a kivégzések folytatását.
Így 1849. október 25-ét követően 1850 januárjáig nem hajtottak végre újabb halálos ítéleteket. Sőt, az osztrák minisztertanács fontosnak tartotta, hogy a közvéleményt ne hivatalos közleményekkel, hanem informális módon tájékoztassák a kivégzések felfüggesztéséről, s arról, hogy ez az uralkodó akaratából történt. Az uralkodó kegyelmességének látszatát erősíthette az is, hogy 1850 májusában ő mentette fel Julius Haynau táborszernagyot Magyarország teljhatalmú katonai és politikai kormányzóságának tisztéből, s így – látszólag – ő akadályozta meg a bosszúhadjárat folytatását.
Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb, a megtorlással kapcsolatos historiográfiai vitáját Andics Erzsébet egy 1965-ben megjelent tanulmánya inspirálta. Andics a Felix Schwarzenberg miniszterelnök hagyatékában fennmaradt iratok alapján feltételezte, hogy az osztrák kormány 1849. augusztus közepén kész lett volna széles körű amnesztiát adni a magyar felkelés résztvevőinek, ha ezt Görgei elsietett fegyverletétele meg nem hiúsítja.
Andics közzétette Schwarzenbergnek azt az augusztus 15-én Ferenc Józsefhez írott előterjesztését, amelyben a magyar hadseregben szolgáló volt cs. kir. tisztek számára szabad külföldre távozást, vagy viszonylag enyhe igazolási eljárással itthon maradást s életük megkímélését javasolta megadni. Az előterjesztést az augusztus 16-i osztrák minisztertanács elfogadta, de mégsem vált valósággá. Augusztus 17-én ugyanis megérkezett az augusztus 13-i világosi fegyverletétel híre, s ezután az augusztus 20-i minisztertanács már sokkal keményebb utasításokat fogadott el. Ezen a minisztertanácson azonban nem a miniszterelnök, Schwarzenberg, hanem maga az uralkodó elnökölt.
Haynau dühöng
A koncepcióval kapcsolatban először Varga János és Hanák Péter fogalmazták meg kételyeiket. Katona Tamás az aradi vértanúk peranyagát közzétevő kötete előszavában szintén kifejtette, hogy Schwarzenberg előterjesztésének mindaddig semmifajta jelentősége nem volt, amíg Haynau az ezzel kapcsolatos utasítást meg nem kapta. Márpedig Haynau egészen addig a kíméletlen megtorlás szellemében járhatott el. Kosáry Domokos a Görgey-kérdésről írott monográfiájában úgy vélekedett, hogy az előterjesztést maga Schwarzenberg tette félre, amikor értesült Haynau augusztus 9-i temesvári győzelméről.
Az ördög azonban a részletekben van, s a részletek ezúttal is roppant tanulságosak. Az augusztus 17-i minisztertanács, amelynek résztvevői már ismerték a temesvári csata hírét, megjegyzés nélkül tudomásul vette Haynaunak az előző napi minisztertanácsi határozat alapján megfogalmazott utasítástervezetét. A minisztertanácson a temesvári csata – a fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint – szóba sem került. A másnapi minisztertanács nem tartotta szükségesnek bármilyen módon intézkedni a magukat megadókkal kapcsolatban. Sőt, Schwarzenberg, akinek augusztus 16-án este, a minisztertanács után már tudomása volt a magyar fegyverletételi ajánlatról, egyenesen úgy vélte, ez csak sürgeti az augusztus 16-i minisztertanácsi határozat alapján megfogalmazott utasítás mielőbbi kiadását.
A vértanúk emlékműve Aradon 1900 körül Fotó: Fotó: Fortepan
Mi történhetett? Hiszen ha Schwarzenberg a magyar megadási szándék ismerete után is elküldendőnek tartotta az enyhébb igazolási feltételeket tartalmazó utasítást, s a temesvári csata hírének vétele után sem javasolta a minisztertanácsnak az utasítás félretételét, miért nem küldte el azt mégsem Haynaunak? Vajon nem a világosi fegyverletétel híre okozta-e mégis az utasítás „pihentetését”? De ha a „pihentetést” magyarázza is a Világosról érkező hír, mi magyarázza az osztrák magatartásban augusztus 17–20. között bekövetkező keményedést? Azt is tudjuk, hogy Schwarzenberg augusztus 18-án már értesült Görgei fegyverletételéről.
Ennek ellenére arról írt Gyulai Ferenc hadügyminiszternek, hogy amint választ kap a császárhoz intézett előterjesztésére, azonnal közli vele a császár által elfogadott engedményeket. A császár Bad Ischlben, augusztus 17-én kapta meg az előterjesztést, de egyelőre nem foglalkozott vele. Augusztus 18-án azonban megérkezett Görgei fegyverletételének híre, mire a császár visszaindult Bécsbe, ahová 19-én délután érkezett meg. Augusztus 20-án reggel 7 órára pedig minisztertanácsot hívott össze.
A továbbiak ismeretében egyértelmű, hogy az osztrák politikában bekövetkező fordulatot, azaz a részleges amnesztiaterv elvetését az uralkodó, I. Ferenc József személyes fellépése okozta. Az augusztus 20-i minisztertanácson Schwarzenberg felolvasta a korábbi minisztertanácsokon megfogalmazott tervezeteket, s a miniszterek „a figyelembe veendő körülmények érett megfontolása után” határoztak a keményebb rendszabályok alkalmazásáról. A császár még a minisztertanácson megadta jóváhagyását ezekhez az elvekhez, azzal a kiegészítéssel, hogy „Haynau a már meghozott ítéletek végrehajtásával várjon, míg az erre vonatkozó legfelsőbb különleges utasítások meg nem érkeznek”. Egyben utasította Schwarzenberget, hogy a fentiek értelmében fogalmazza meg a Haynaunak szóló értesítést.
A miniszterelnök még aznap megírta a minisztertanácsi határozat szövegét szinte szó szerint átvevő levelét, azzal a kiegészítéssel, hogy az uralkodó a legrövidebb időn belül várja a javaslatot, „hogy az időközben bekövetkezett megadást figyelembe véve a büntethetőségre vonatkozóan milyen kategóriákba kellene osztani a hadbírósági eljárás során azokat az egyéneket, akik a felkelésben – akár a lázadó kormány, akár a felkelő hadsereg soraiban – részt vettek, és eszerint az utasítás szerint büntetlen nem maradhatnak”.
Haynau még a szigorúbb utasítás kézhezvétele után is dühöngött – az utasítás ugyanis megakadályozta abban, hogy rögtönítélettel végezzen a kezére kerülő honvédtisztekkel, ahogy ezt eredetileg tervezte. Haynautól augusztus 27-éig nem érkezett Bécsbe felterjesztés a foglyok kategorizálásával kapcsolatban. Ezért Anton von Schmerling igazságügyi miniszter az aznapi minisztertanácson javasolta a „vezérfonalul szolgáló alapelvek” megállapítását. Úgy vélte, Haynau július 1-jei kiáltványának érvényben kell maradnia a jövőbeni átállások esetére.
„Ezeknek az eseteknek a megítélésében nincs ok az enyhítésre; reguláris magyar csapatok nincsenek már, tehát minden jövőbeni átállást rögtönítélő bíróság elé kell utalni.” A jelenleg vizsgálat alá vonandóknál el kellene egymástól választani a polgári és katonai egyéneket, és mindkét csoport számára más-más minősítést kellene meghatározni. A polgáriaknál, „mivel lehetetlen vizsgálatot indítani sok ezernyi vétkes ellen, négy kategóriát kellene meghatározni, mint a legvétkesebbeket, és ezeket a törvény teljes szigorával kellene megítélni”.
Négy kategória
E négy kategóriába tartoznak: 1.) az ideiglenes (Szemere-)kormány tagjai; 2.) az Országos Honvédelmi Bizottmány tagjai; 3.) az április 14-i határozat részesei (azaz a Debrecenben ekkor jelen volt képviselők és felsőházi tagok) 4.) a forradalmi kormány kormánybiztosai. Mivel azonban e kategória tagjain kívül polgári egyének is véthettek súlyosan „őfelsége kormánya ellen, azt az általános határozatot is ki kellene mondani, hogy a törvények szigora sújtsa mindazokat a polgári hivatalnokokat és lelkipásztorokat, akik április 14-e után kiemelkedő tevékenységet fejtettek ki a lázadó kormány érdekében”.
Schmerling szerint a legnehezebb kérdés az, hogy „a törvények teljes szigorával, halálbüntetéssel kell-e sújtani minden vizsgálat alá kerülőt, vagy halálbüntetés helyett másfajta büntetést kelljen elszenvedniük a kevésbé vétkeseknek”. Úgy vélte, a legvétkesebbeknek a törvény értelmében kellene lakolniuk, a többiek esetében Haynaura kellene bízni, hogy másfajta büntetést szabjon ki rájuk. Végül javasolta, hogy Haynau „a legvétkesebbek névsorát […] a halálos ítéletek végrehajtása előtt felterjessze, hogy meg lehessen állapítani, vajon minden egyes esetben érvényesíteni kell-e a törvények teljes szigorát vagy sem”. Az előterjesztéssel kapcsolatban senki sem tett ellenvetést, csupán Bach jegyezte meg, hogy Haynaut megfelelő hatalommal kell felruházni, „hogy a megérdemelt büntetést, ha szükséges, gyorsan végre tudja hajtani”.
Haynau augusztus 25-én kapta meg Schwarzenberg levelét az augusztus 20-i minisztertanács határozatáról. Erre válaszul augusztus 26-án hosszú, félhivatalos levelet intézett a császárhoz. Megütközését fejezte ki amiatt, hogy a minisztertanács határozata akadályozza őt az ítéletek végrehajtásában. Hangsúlyozta, hogy a lázadók megbüntetését mind a győztes hadsereg, mind a közhangulat követeli. Hová vezetett az eddigi amnesztiapolitika, azt éppen a háború mutatta meg; ha nem irtják ki gyökerestül e gaz mérges gyökereit, újra és újra felüti a fejét.
A szigor határai
Felhívta a császár figyelmét arra, hogy az oroszok állandóan hirdetik, hogy ők kegyelemért folyamodtak a császárhoz, s így akarnak maguk iránt rokonszenvet kelteni. Ha már most ezek után a császár született kegyességénél fogva érdemtelen kíméletre találná indíttatni magát, ezt sohasem őfelsége atyai kegyes szívének tulajdonítanák, hanem azt a bennük illetéktelenül felébresztett remények kielégítését látnák.
Ha ő, Haynau, szabad kezet kap, az egész világ forradalmi pártjának minden gyűlölete őt fogja érni; ő, mint őfelsége hűséges alattvalója, szívesen vállalja ezt magára, öntudata teljesen nyugodt marad, mert csak a törvény jogos szigorát engedi alkalmazni az emberiség javára. Ha azonban őfelsége az előzetesen közölt különleges utasításokkal kijelöli a szigor és a kímélet határait, akkor a gyűlölködők a szigort őfelségének fogják tulajdonítani, azok köszönete azonban, akik kegyelemben részesülnek, nem őt fogja illetni; ezt egész Európa lázadói és cimboráik a hívatlan külföldi közbenjárásnak fogják tulajdonítani.
Ez a levél adta meg a döntő lökést ahhoz, hogy a császár a kíméletlen megtorlás politikája mellett döntsön. Valószínűsíthető, hogy Ferenc József már a minisztertanácsi határozat ismeretében, azonban azt némileg átigazítva, cselekedett, amikor Haynaunak írott, augusztus 29-én kelt utasításában a fenti kategorizálás alapján három csoportba sorolta a még perbe fogandókat: 1.) az ideiglenes kormány, az OHB tagjai, az április 14-i határozat részesei és a kormánybiztosok 2.) a felkelő hadsereg minden tábornoka, még ha korábban nem is volt cs. kir. tiszt (ebbe a kategóriába a cs. kir. hadsereg kezére került tábornokok közül senki sem tartozott); 3.) az április 14. után a forradalmi kormány szolgálatában vagy érdekében „különösen kiemelkedő és veszélyes tevékenységet” kifejtett honvédtisztek, polgári hivatalnokok és lelkipásztorok.
Utasította Haynaut, hogy „a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre”, a többiek kegyelem útján szabadságvesztéssel bűnhődjenek. Végül arra utasította Haynaut, hogy „azokról a személyekről, akiken a halálbüntetést végrehajtották, esetről esetre tegyen jelentést nekem”. Azaz ismét az uralkodó volt az, aki a kormány által előterjesztett enyhébb irányelveket megszigorította.
Mindez azt mutatja, hogy a birodalom vezetői között nem volt különösebb nézeteltérés a megtorlás szükségességéről, csak a kivitelezés módjáról. S abban, hogy 1849 augusztusától október végéig a keményebb vonal, a minél kíméletlenebb megtorlás híveinek elképzelése érvényesült, döntő szerepe volt az ifjú császárnak. Annak a császárnak, aki Haynau menesztése után is több évet várt azzal, hogy a szabadságharcban való részvételükért a Haynau bíróságai által elítéltek számára amnesztiát adjon.
Hermann Róbert
A szerző történész
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
