Amolyan szokásos – senki sem tud semmit – helyzet van a kvázi baloldalon. Burjánzik a káosz, de a pártocskák egyre csak szaporodnak.
Az MSZP évtizedeken át egymaga töltötte ki a pártpolitikai paletta baloldalát, ám mindmáig képtelen egy baloldali párt szerepét betölteni, így aztán ez a vákuum a jelenlegi „sokszínű” ellenzéki katyvasz egyik magyarázata.
Lassan mindenki előtt világos lesz az MSZP tényleges történelmi funkciója. Nagy Imrét szoborrá emelve, de a Kádár-i relatív szociális biztonság tömegbázisát kihasználva, az egykori káder-arisztokrácia valamint a technokrácia élelmesebbjei magántulajdonosi pozíciókat gründoltak maguknak, pestiesen szólva, úgy mentették át Marx „Tőkéjét”, hogy kezükben csupán a tőke maradt. Hajdani proletár internacionalizmusukat egyidejűleg burzsoá internacionalizmusra cserélték – s nem vitás, e kettő közül az utóbbi a stabilabb változat.
S ahogy egykor a proletár internacionalizmus gyanakodott a nemzetre, burzsoá változata éppúgy gyanakszik rá. Sőt. Fölösleges akadályt, a globalizáció gátját látja benne, idejétmúlt nagycsoportnak tartja, melyet a korlátlan profitérdek érdekében nem ártana végleg lomtárba tenni. Közösség? Nemzeti identitás? Minek? Mikor korunk főhőse az egyén, akinek mindenekelőtt fogyasztói prioritásai vannak. Ergo, aki valamit is ad a korszerűségre, annak sokkal inkább a trendi márkákkal, mintsem holmi nemzettel muszáj azonosulnia.
Egyén és fogyasztás – e két neoliberális érték – szívósan hatott a baloldal gondolkodására, közkeletűen ez neveztetik balliberálisnak. Csakhogy az elmúlt évtizedekben a magyar társadalom egyéneinek majdnem a fele kizárólag a betevő falatokra korlátozta fogyasztói prioritásait. Nem önszántából persze, hanem mert számára a korszellem ténylegesen csak ezt a „perspektívát” kínálta. Így a márka-identitásokat sem tehette igazán magáévá, ráadásul még a nemzetet sem volt ildomos szeretnie. Szociális lecsúszás plusz identitás-szűkítés, a múlt század kilencvenes éveitől kezdve a magyar társadalom jelentős hányada csak eme két „élménnyel” gazdagodhatott. Cserébe persze folyvást a demokrácia nagyszerűségéről papoltak neki, mondván, ha tengődik is, legalább szavazhat. Nem vitás, magasról nézve ez valóban kívánatos vívmány, ám van itt egy apró bökkenő. Aki éhes, ritkán szokott elvont eszményekért, jelesül a demokráciáért kardot (szavazócédulát) ragadni. Szegénység és demokrácia legföljebb az íróasztalon összeegyezethető fogalmak, a történelem példatára szerint tartós szimbiózis ezekből nemigen szokott összejönni.
A „sokszínű baloldal” most mégis mintha csodálkozna azon, hogy az istenadta nép valahogy nem tódul zászlaik alá, noha most égető szükségük volna minden voksra. Egyik sem érti közülük, hogy miért nem leng ki feléjük az inga, ahogyan annak a nagykönyvük szerint történnie kellene.
Pedig elég egyszerű.
Nemzetről, a korszerű, XXI. századi nemzetről – hiába a sok baloldali szín – egyiknek sincs jószerivel még csak komolyabb mellékmondata sem, nemhogy koncepciója.
Pedig az identitás-szűkítés politikája végleg befuccsolt.
Vonzó, hiteles nemzeti ajánlat híján még sokáig nem lendül feléjük az inga.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
