Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Novemberben Sánta János, a Váci Egyházmegye papja ad útravalót.
Az egyházi év vége felé egyre inkább a végítélet gondolata kerül előtérbe. Nemcsak személyes életünknek, hanem a teljes világnak is vége lesz valamikor, ebben a változatában nem áll fenn tovább. Maga az idő sem örökkévaló, ennek bizonyítéka, hogy mérhető; ennélfogva az idő is megszűnik, legalábbis az általunk ismert változatában. Mindezek időpontja nyilván izgat bennünket, rendszeresen lábra is kapnak ilyen vagy olyan jóslatok. A világvége közeledtét leginkább háborúkhoz, természeti csapásokhoz, csupa olyan történéshez kötik, amelyek létbizonytalanságot, fájdalmat okoznak. A Biblia apokaliptikus képei is ezt a gondolatot erősítik. Úgy tűnik, akkor van közel a világvége, ha lábra kap a tagadás szelleme, ha eluralkodnak a háborúk, ha járványok tizedelik a lakosságot és így tovább.
Miért akkor van közel a világvége, ha viharok, járványok, háborúk közelednek, s miért nem akkor érezzük a világvégét, ha minden jól megy és létbiztonságban vagyunk? Ha jól érezzük magunkat, akkor nem kívánjuk, hogy ez az állapot véget érjen, hanem azt szeretnénk, hogy mindig így maradjon. Azt hiszem, az a normális felfogás, amikor nem azon gondolkodunk, hogy semmi nem tart örökké, hanem tesszük a napi dolgainkat, egyfajta titkos reménnyel felvértezve, hogy egyszer minden jóra fordul. Nem tudjuk, mikor és hogyan, de egyszer minden jóra fordul. Különben itt és most semmi értelme nem volna az áldozatainknak. Nem is lenne jó, ha állandóan ezen izgulnánk. Ugyanakkor nem különös, hogy eddig egyetlen világvégejóslat sem vált be, pedig volt már belőlük bőven? Vagy úgy is mondhatjuk, hogy voltak mindenfajta világvégék háborúk, tűzvészek, járványok formájában, de valahogy mindig képesek voltunk újrakezdeni. Az idő mindig azokat igazolja, akik élni akarnak, és nem a kételkedőket vagy a reményteleneket.
„Nem múlik el ez a nemzedék, míg mindezek be nem következnek” (Mk 13,30). A mai evangélium e mondatát szokták úgy is emlegetni, mintha Jézus ebben az egyben tévedett volna, hiszen már rég elmúlt az a nemzedék. Nyilvánvaló, hogy Jézus itt sem téved, hanem nekünk kell másképpen felfognunk a nemzedék kifejezést. Miért ne gondolhatnánk például arra, hogy mindig lesznek emberek a földön, vagy ha a föld lakhatósága megszűnik, akkor másutt a világegyetemben? Nem múlik el ez a nemzedék, mert a megváltásra rászoruló és arra érdemes emberek tábora nem pusztítja el magát. Manapság, amikor annyit emlegetik a nukleáris vagy a klímakatasztrófa veszélyét, úgy tűnik, az ember is eljuthat arra a sorsra, mint nem kevés más faj a föld történetében. A dinoszauruszok és a mamutok kipusztulásából azonban nem következik az ember kipusztulása. Nem tudom bizonyítani, de határozottan úgy érzem, hogy nem magunknak fogjuk „legyártani” a világvégét, abban egyedül a Jóisten az illetékes.
A végítélet meghirdetése semmiképpen sem a világvége forgatókönyve. Nem a hogyanról szól, hanem valamiféle tényről. Valamikor, valamilyen módon minden embert, úgymond, megmérnek, olyan mércével, amelyet nem mi készítettünk, mégis a miénk. Mérlegre kerülünk, és ettől nem félnünk kell, hanem tevékeny bizalommal várnunk, amíg elérkezik. Életünknek van súlya, de azt kívülről fogják lemérni.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
