A Reformáció 500 éves jubileumáról is szólt idén a budavári három napos Magyar Nyelv és Könyv Ünnepe, melyet 15. alkalommal rendezett meg az Önkormányzat. Az esemény egyik díszvendég Vizsoly volt.
Az a település, ahol 1590-ben a bibliafordító Károli Gáspár gönci prédikátornak és munkatársainak 800 példányban sikerült kinyomtatniuk az első teljes, magyar nyelvű Szentírást. A rebellis hagyományú Tokaj és Tokaj-Hegyalja a másik díszvendégként jelentkezett egyedülálló kulturális, gasztronómiai és borkülönlegességeivel. Az eseményt Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója nyitotta meg.
Biblia és a nyelv
„A Vizsolyi Biblia születését mi azzal segítettük, hogy a Lengyelországból beszerzett papírért tokaji borral fizettek. A mához is kapcsolódik egy szál. Ugyanis a bibliafordító Károlyi Gáspárnak Tokajban is volt szőlője. Irodalmi nyelvünk megújítása is itt történt Zemplénben, Széphalomban, Kazinczy Ferencnek köszönhetően” – hangzott el a Könyvünnep egyik díszvendége, a Tokajt képviselő Posta György polgármester köszöntő beszédében. Magyarán, ha nincs ilyen világ-valuta, mint a „Tokaji”,akkor Isten tudja, mikor készülhetett volna el a Károli Biblia, amelynek merített papíranyagát nyolc társzekér szállította Lengyelországból a vizsolyi Mantskovit nyomdába.
Összehasonlításul: a jezsuita Káldi György fordította un. katolikus biblia, amely hatalmas politikai és anyagi támogatással jött létre, majd három évtizeddel később látott napvilágot Bécsben.
A vizsolyi Mantskovit Nyomdamúzeum egyedülálló látványosság. Nem hiába ajánlotta a Könyvünnep közönségének figyelmébe Vizsolynak, az esemény másik díszvendégének a polgármestere, Bihi Miklós. A Vizsolyi bibliák megjelenéséhez jelentősen hozzájárult I. Rákóczi György felesége, Lorántffy Zsuzsanna, aki a 17. század legnagyobb pedagógusát, Comenius-t hívta Magyarországra, Sárospatakra, a művelt fők képzésének elősegítésére.
A reformáció és a magyar nyelvi műveltség elkötelezettjeként Lorántffy Zsuzsanna a bibliák egész sorát juttatta el az Erdélyi Fejedelemség felségterületén túlra, a hódoltság protestáns és nem egy esetben katolikus közösségeibe is. Ajándékát azzal a szigorú meghagyással küldte, hogy azok a helyi presbitérium, vallási közösség tulajdonát képezzék! Tette ezt azért, hogy az esetenként cserélődő papok, lelkészek ne vihessék magukkal a KÖNYV példányait, megfosztva ezzel a helyi magyarságot a magyar könyv és az írott magyar nyelv kulturális etalonjától. Ezért is hangsúlyozza a vendéglátó Nagy Gábor Tamás polgármester köszöntőiben: „…már csak azért is ünnepeljük a nyelvünket, mert az maga megtartó erő. Nyelvünk ezer év óta nem oldódott fel. A Halotti Beszéd és az Ómagyar Máris-siralom ma is érthető nyelven szól számunkra.”
Himnusz
Kitett magáért Az Országos Széchenyi Könyvtár! Az A Magyar Himnusz Képes Albuma kiadványát igen jóérzéssel lehet forgatni, élvezni, felfedezni újdonságait, és …. egy ilyen ajándékkal meglepni szeretteinknek. Az Argumentum Kiadó lenyűgöző képanyaggal és zenés DVD melléklettel jelentette meg a kötetet olyan szerzők tanulmányaival, mint a néprajzos Voigt Vilmos, az irodalomtörténész Szabó G. Zoltán, a zenetörténész Bónis Ferenc s a történész Riskó Kata.
Immanuel Kant szerint „az ember számára az a legérdekesebb, amikor ismert dolgok ismeretlen oldalát fedezi fel”. Nos, azok, akik a Könyvünnep nyitó napján, szeptember 1-én, pénteken hallgatták Szabó G. Zoltán szövegértelmező magyarázatát, valóban érdekes tényekkel szembesülhettek. „Isten áldd meg a magyart, / Jókedvvel, bőséggel” – énekeljük, s rögtön a mi jókedvünkre s jómódunkra gondolunk. Igen ám, de a „jókedvvel” – etimológiai szármatatás szerinti jelentése – jó keggyel. A kedv ez esetben kegyességet jelent. A bőséggel esetében pedig a-val,-vel ragnak módhatározói szerepe van. Így mindkét határozó csak közvetve, a kegyelem közvetítésével vonatkozik reánk, jókedv nem holmi „happy”-t jelent, a bőség sem „money”-t! Magyarán: a jó keggyel adott áldásból részesüljünk bőségesen.
A „Nyújts feléje védőkart” esetében a „felé, feléje” szatmári nyelvjárási megfelelője az általunk használt „fölé, föléje” kifejezésnek. Talán erre magunktól is rájöhettünk volna, hiszen áldást mindig az áldott feje fölé nyújtott kézzel adják. Így Kölcsey szándéka szerin a fölénk nyújtott kar bő áldása egyben védelmet is jelent.
A zárófejezet írója, Riskó Kata ha nem csupán az első világháborúig követi nyomon a „Hymnus” keletkezését és hagyományozása történetét, akkor Ilonka néni szívbemarkoló tettét is be kellett volna szerkesztenie ebbe az albumba.
A tavaly, 104-éves korában elhunyt Tamás Aladárné Szűcs Ilona tanítónő a Gömör vármegyei Várgedén, még a történelmi Magyarországon született.
Az elmúlt évszázad során többször úgy változott állampolgársága, hogy ő mindig a szülőföldjén maradt. Magyar állampolgárként 1912. május 16-án látta meg a napvilágot, ezt követően csehszlovák, majd hat évre újra magyar állampolgár lett, ezután újra csehszlovák, majd 1993-tól a Szlovák Köztársaság megalakulásával szlovák állampolgárságot kapott. 2010-ben először nyílt arra módja, hogy válasszon, éljen a kettős állampolgárság lehetőségével. Tamás Ilonka néni 2011 áprilisában vette fel gyorsított eljárással a magyar állampolgárságot. Ennek következtében fosztották meg szlovák állampolgárságától. Következzék Ilonka néni himnikus Himnusz-emléke:
„Volt olyan időszak, hogy súgtunk egymásnak. Kaptam egy pótórát, énekórát. A tanév elején megkaptuk a zenekönyvet. A könyv elején ott volt a szlovák és cseh himnusz. Kérdeztem a gyerekektől, hogy valami nem hiányzik-e. A gyerekek karban mondták, hogy mi hiányzik. Megsúgtam nekik: mondjátok meg édesanyátoknak, hogy illene tudni a magyar himnuszt is. Kis idő után jöttek a gyerekek nekem súgni: én már tudom, én is tudom… A kilencedik osztályba egy egyszerű szekrényt beállítottunk és kineveztük magyar irodalmi szekrénynek. Ebbe a szekrénybe helyeztük el, ha valaki talált egy szép mondatot, gondolatot, vagy írt egy szép fogalmazást. Bekerülni ebbe a szekrénybe valakinek, az óriási dicsőség volt. „Bekönyökölt az este az ablakon” – ezt találta az egyik gyerek, s tette be a Szekrénybe. Öröm, hogy ráérzett a mi magyar nyelvünk szépségére.”
Jókai Szalon
Mármint a Jókai Anna írónő emlékének szentelt, melyet a Könyvünnep alkalmából adtak át az I. ker. Iskola u. 28. alatt. “A szalon ötletének megvalósításakor többet képzeltünk el mint egy újabb közösségi teret: ennek a helynek küldetést szántunk, hogy legyen lelki, szellemi otthona annak a spiritualitásnak, amelyet Jókai Anna képviselt és művein keresztül átadott nekünk” – emelte ki Nagy Gábor Tamás Budavár polgármestere a megnyitón a szalon öltetgazdájaként. Az idén elhunyt Jókai Anna itt, az I. kerületben mindig szívesen látott vendég volt s elmondhatjuk, hogy rendezvényeinken, találkozóinkon otthon érezte magát. A polgármester hangsúlyozta: “Az I. kerület nem szeretné kisajátítani Jókai Annát, ő mindannyiunké, akik magyarul gondolkodunk, beszélünk itt a Kárpát-medencében.”
Sokan emlékszünk a tizenegy évvel ezelőtti Magyar Könyv Ünnepén résztvevő Jókai Annára, akinek a magyar hallgatóság mellett számos, a Várban turistáskodó japán, német, spanyol és más nemzetiségű „hallgatója” is akadt. Lecövekeltek a színpad mellett s nagy szemeket meresztettek arra a nagyszemüvegű asszonyra, aki a pódiumon jó negyedórán át éppen poémáját olvasta. Talán a Krónikásének 1956-2006 író-előadójának a személye, talán az ott összegyűlt Jókai Anna hívek figyelme ragadhatta meg az idegenek képzeletét. Nyelvünk aligha – hacsak annak sajátos hangzása, ritmusa nem! Pedig e nyelvben történelmünk elmúlt fél évszázadára ismerhettek volna. Például az ötvenes-hatvanas évekre:
„…akik leseperték, besöpörték
akik átvertek, megvertek
akik szónokoltak, elnémítottak
akik ránk nevettek, kiröhögtek „
… melyek folytatását – a sorsunkról szólót – Jókai Anna még hosszú perceken át olvasta hallgatóságának ékes magyar nyelven. E beszámoló címe – Szerettem magyar lenni – szintén Jókai Anna vallomásából való, s közeli rokona monarchia szinte minden nemzetéből ősökkel bíró Melocco Miklós hitének: „Magyarnak lenni szép”.
Műfordítói díj
Kányádi Sándor javaslatára a Budavári Önkormányzat Képviselő-testülete 2011-ben alapította a Budavári Tóth Árpád Műfordítói Díjat. Ezt az egyik évben magyar, a másikban külföldi műfordító kapja. Az első díjazott a kerületben élő Tandori Dezső író, műfordító volt, aki – mások mellett – Alexander Milne-t, Goethe-t, Lord Byron-t, Arthur Schopenhauer-t, Jerome David Salinger-t, Mark Twain-t, Heinrich Heine verseit, Franz Kafka elbeszéléseit, klasszikus német költőket a középkortól a XX. századig, finnugor imádságokat és siratókat magyarította.
Idén ezt a rangos elismerést Jávorszky Béla érdemelte ki, „…akinek műfordítói munkája nélkül ma jóval kevesebbet tudnánk a finn, a svéd vagy észt irodalomról. És persze azt se hallgassuk el, hogy nélkül e a finn és a svéd olvasók is jóval kevesebbet tudnának a magyar irodalomról, hiszen számos magyar költő műveit fordította le a számukra.” – jellemezte Jávorszky Bélát a laudációt mondó Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, majd így folytatta: „Tunström és Lindgren magyar tolmácsolójáról tudjuk azt is, hogy diplomataként, nagykövetként is sokat tett azért, hogy Skandinávia és a Baltikum népei minél árnyaltabb képet kaphassanak a magyar kultúráról, irodalomról. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontos számunkra mindez. A Jávorszky Bélához hasonló honfitársaink munkája nélkül Magyarország szellemileg, kulturálisan elszigetelődne. A nemzetek, kultúrák közötti élő párbeszéd nélkül pedig elhal, kiüresedik egy társadalom szellemi, művészeti élete. Megpróbáltam utánaszámolni, hány művet ültetett magyarra Jávorszky Béla. Be kell vallanom, ötven körül elakadtam. Maradjunk annyiban, hogy elképesztően sokat. És persze ne feledkezzünk meg kiváló saját könyveiről, az Észak-Európa kisebbségei és „A kettéfűrészelt csónakok földjén” című esszékötetekről, amelyekből sokat megtudhatunk a Baltikum és Skandinávia történelméről, kulturális és néprajzi jelenségeiről.”
Kincses Tokaj
Tokalj és a Hegyalja történelmi borvidéke 2002-óta a világörökség része. Kincsei közt az aszúbor és testvérei mellett számos más természeti és épített értékére hívja fel a figyelmet az idén megjelent Tokaj a kincsek városa – városi séta és útikönyv, melyet szeptember 2-án, szombaton írója, Zelenák István mutatott be. Korábban említettük, a bibliafordító Károli Gáspárnak Tokajban is volt szőlője. Ennek a területnek a mostani gazdája, művelője éppen a helytörténész Zelenák István, aki számtalan helyi értékre csodálkoztatja rá az olvasót, avatja be az érdeklődőt. A Tokaji-hegy geológiai jellegzetességétől a város zivataros századain át az ősi dűlők, a jelenlegi pincék, kisebb-nagyobb borászatok ismertetéséig terjed kötetének spektruma. A könyvben megtekinthető a tokaji illetőségű Garai Máté vagyonát két lánya között szétosztó 1571-ben kelt osztálylevél is, amely a tokaji aszú legelső említését tartalmazza. Nem lehet véletlen, hogy ezt az un. pörös iratot az ízig-vérig tokaji elkötelezettségű Zelenák István ásta ki a Sátoraljaújhelyi Levéltár aktáinak mélyéről.
A Tokaj-Hegyaljai Album eredeti darabja könyvárverésen milliós nagyságrendet képvisel. A Pytheas Kiadó gondozásában megjelent kötet művészi igényességgel, műmelléklettel, térképmelléklettel előállított facsimiléje sem olcsó. A négy nyelven (magyar, német, francia angol) napvilágot látott mű igazi hungaricum. Eredetileg a Tokaj-Hegyaljai Borművelő Egyesület adta ki 1867-ben, s napjaink jeles tokaji borászának, Demeter Imrének két hektár szőlőjébe került, míg egy Szlovákiában felbukkant eredeti példányát megszerezte. A maga korában, a kiegyezést évében is párját ritkító színvonalú Albumot a Magyar Nyelv és Könyv ünnepe közönségének dr. Dankó József tokaji tanár mutatta be.
A hegyaljai hangulatot a Vizsolyi Búzavirág Népdalkör előadása varázsolta a Szent István szobor lábánál összegyűlt közönség elé.
„Irtsátok ki a magyarokat!”
Végül nem lett esős vasárnap a Magyar Nyelv és Könyv ünnepének harmadik, befejező napja, bár az előző esti, a szombati Misztrál zárókocertet eső kísérettel adták elő Mika (Heinczinger Miklós) és társai.
A Püski Kiadó vasárnap lépett színre siker-kiadványaival, Cey-Bert Róbert Gyula történelmi könyvsorozatával. Csak néhány e népszerű sorozat darabjai közül: A sólyom népe; Attila, a Hun üzenete; A pozsonyi csata, Hadiparancs: Irtsátok ki a magyarokat; Végvári oroszlánok „Élni és halni a hazáért”. A szépszámú Cey-Bert olvasó előtt a kiadó, Püski István elárulta, hogyan született a sorozat terve. A 2005-ös Nemzetközi Könyvfesztiválon – melynek Paulo Coelho volt a díszvendége – a megnyitó ceremóniát svédasztalos vendéglátás követte. Sem ő a feleségével, sem még egyvalaki – mint később kiderült, maga Coelho – nem vett részt az ilyenkor szokásos tolongásban. A világhírű író magányosan álldogált az előtér egyik sarkában, mikor Püski István megszólította. Hogy hogy nem az őshagyományokra terelődött a beszélgetés. Egy kis idő elteltével Coelho megtudta, hogy partnere könyvkiadó, mire komolyra fordítva a szót határozottan kijelentette: „Vegye tudomásul, hogy egy magyar könyvkiadónak kötelessége olyan könyvek kiadása, melyek nemzetének hőseit mutatják be.” Majd hozzá tette: „Minden nemzetnek szüksége van hősökre.” Püski István igen meglepődött, hogy egy világhírű, Franciaországban élő brazil ilyen feladatot ró rá. Keresni kezdte az e feladatra alkalmas szerzőt, s a kelet-kutató Cey-Bert Róbert Gyula személyében találta meg. Maga a szerző az A pozsonyi csata, Hadiparancs: „Irtsátok ki a magyarokat!” című könyvéről szólva kiemelte,úgy néz ki, vereségeinket jobban számon tartjuk, mint a győzelmeinket. Ki, milyen intézmény tartja számon a 907-es pozsonyi csatát, s emlékezik meg erről a magyarság sorsát eldöntő győzelmünkről?! Talán azért hallgatták agyon ezer éven át, mert ez a csata az Árpád vezérelte pogány magyarság fényes győzelmével végződött a nyugati keresztény szövetségesekkel szemben. Akkori vereségünk a magyarság eltűnését eredményezte volna. „Irtsátok ki a magyarokat!” – szólt az ellenség hadparancsa.
Másrészt erről az egyedülálló nagy győzelmünkről szinte kizárólag a támadók országainak krónikásai számoltak be. Többek között az úgynevezett harmadik Bajor Évkönyv (a salzburgi Annales Iuvavenses Maximi ), és a csata évében, 907-ben keletkezett Sváb Évkönyv. A merseburgi és a weisenburgi évkönyvekben kisebb részletek olvashatók a pozsonyi csatáról. A résztvevők személyére utaló dokumentumokat őriznek még a korabeli német egyházi halottaskönyvek és királyi oklevelek.
Sebő 70 éves, és még Valaki…
„A magyar népdal az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados – évezredes – használatban csiszolódott népzenei hagyomány anyanyelvünkhöz hasonló érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket” – és így van ez népi tánchagyományainkkal is – tehetjük hozzá Kodály Zoltán hitvallásához.
A nemzetközileg elismert és népszerű Táncház mozgalom egyik elindítója, a 70 éves Sebő Ferenc köszöntésére szépszámú közönség gyűlt össze a Szent István szobor előtti színpad körül. Közülük a 25-30 évvel ezelőtti Táncház résztvevői már gyermekeikkel, jónéhányan unokáikkal vettek részt ezen a könyvbemutatóval egybekötött Sebő Show-n. Mert a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző és népzenekutató ezúttal sem tagadta meg magát: zenével, énekkel színezte a majd egy órás beszélgetést, melynek nyomvonalát Jávorszky Béla Szilárd „Sebő 70” című, CD-mellékletes monográfiája jelölte ki.
A kötet szerzője az ünnepelt legközelebbi alkotótársait – Halmos Bélát, Sebestyén Mártát, Éri Pétert, Gryllus Dánielt, Perger Lászlót és Szomjas Györgyöt – is megszólaltatta.
A monográfus sommás megállapítása szerint Sebő „az elmúlt bő négy évtizedben voltaképpen nem tett mást, mint visszahelyezte a verset abba a közegbe, amelyben azelőtt is létezett, és társaival plasztikusan bebizonyította, hogy az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen »bennszülött kultúrából« építkezni…”
A Sebő Show keretén belül mód nyílt a szintén 70 éves születésnapját ünneplő, az Litea Könyvszalon vezetőjének, az I. ker. díszpolgárának, a könyvkiadó, kultúra szervező Bakó Annamáriának a felköszöntésére. Mi több, Annamária a budavári könyvünnep ötletgazdája is, mint arról a „Buda Eliberata” című 2006-os írásunkban beszámoltunk a gondola online hasábjain, imígyen:
„És akkor Bakó Anna Mária az asztalra csapott: Márpedig a Várkerületben is lesz könyvünnep! Hogy aztán ez a történelminek nevezhető „punktum” a Litea Könyvesbolt és Kávézóban, vagy éppen a Budavári Önkormányzat illetékes irodájában zárta le a diskurzust, nos erről még vitáznak az emlékezők. Egy biztos: a kerületünk díszpolgára 2002-ben nem hiába nyomatékosította szavait tenyerével, mert lőn a könyvnek vári ünnepe. A ünnep előbb a Hess András budavári nyomdájában, az 1473-as Pünkösd előestéjén megjelent Chronica Hungarorum emlékezetéhez kapcsolódott. Pünkösd vasárnap 2003-banjúnius 8. napjára esett, így az első Magyar Könyv Ünnepe – és az ezt követő kettő – az aktuális Pünkösd dátumához igazodott.
A váltás Buda visszavívása 320. évfordulójának éve – 2006. Ettől kezdve Nagy Gábor tamás polgármester javaslatára – az1686, szeptember 2-i győzelemre emlékezőn – minden év szeptember első hétvégéjének három napján ad otthon Budavár a Könyvünnepnek.”
Bakó Annamária a Várkerület kultúr-mindenese, Madách-csal szólva „nemtője”.
Közel 30 éve a Litea Könyvesbolt és Teázó vezetője a Hess András tér 4. alatt.
Az ünneplők legtöbbje ott a Várban nem is tudta, hogy e fogalommá vált Könyvszalont a megszüntetés fenyegeti. Vezetője pedig nem lévén ünneprontó, hallgatott róla.
„Szerettem magyarnak lenni” – búcsúzott Jókai Anna. Reméljük, Bakó Annamária nem vesz búcsút a Várkerülettől, amelynek szellemi-lelki arculatán – ihletett szobrászaként – ott a keze nyoma!
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
