Talán némi túlzással él Puzsér Róbert, amikor azt írja, hogy a dohányos a mai kor zsidaja, akit legitim, politikailag korrekt módon lehet utálni, másodrendű állampolgárként kezelni. Megítélésük egyelőre inkább ahhoz hasonlít, amit régi filmeken még láthatunk: az iskolában a srácok a vécében cigiznek titokban, aztán a tanár kipofozza őket. A dohányosokat kiskorúként kipofozzák a kocsmákból és a közterekről is, ahol amúgy a cigifüst szerteszáll, viszont a kipufogófüsttől nem érezni semmit.
Senki nem állítja, amit a korabeli orvosok, amikor a dohányt az európai ember behozta az indiánoktól, hogy jót tesz a tüdőnek. Nem, nem tesz jót a tüdőnek, ahogy semmi másnak sem tesz jót. Anyai nagyapám tüdőrákban halt meg, aminek minden bizonnyal köze lehetett ahhoz, hogy erős dohányos volt. Azt viszont állítom, hogy a dohányzás ilyen mértékű és ilyen módon történő pellengérre állítása aránytalan és irracionális. Miért pont ezt pécézték ki ilyen agresszív módon az összes káros szenvedély és még károsabb életmódtényező közül, és miért lett része egy kultúrharcnak? Nyugaton már olyan filmforgatókönyveket írnak, amelyek kerülik a dohányzós jeleneteket, és orwelli módon még a múltat is meghamisítják ezzel. Azt mondják, bizonyítást nyert, hogy káros a dohányzás, ezért a filmvászonról is le kell kerülnie. Tényleg most nyert bizonyítást? Én már gyerekkoromban, ami nem most volt, egyfolytában ezt hallottam a doktor bácsitól, aki az adott tatát le akarta beszélni, hogy ne szívjon már annyit.
A dohányárukon látható képek a középkori módszert követve keltenek rettenetet: amit teszel, bűn, és itt a büntetésed, nesze, nézd csak a kárhozatot, a pokol képeit, ahová jutsz. Ha valóban szabad világban élnénk, ezekért a képekért rég próbapereket kezdett volna pár belevaló ügyvéd. (Dániában levetették az ilyeneket a dohánytermékekről.) Ezek a képek ugyanis alkalmasak a nyugalom megzavarására, stresszt okoznak, ily módon a megbetegedést is generálják (ennek belátásához nem kell természetgyógyásznak lenni). Arról nem is szólva, hogy a kiskorú nem láthatja, mi zajlik a titokzatos, szexboltot idéző nemzeti dohánybolt ajtaján túl, de ezeket a képeket kénytelen-kelletlen igen, mert a termék kikerül az utcára.
Soha sehol nincs tisztán olyasmi, hogy népegészségügy. Egy politikai kurzus számára nem létezik olyan, hogy valami csupán betegség, semmi más. A kultúrharcban nincs világnézet-semleges betegség. Annak a betegségnek, amit valamely kurzus kipécéz magának, szimbolikus jelentése kell hogy legyen. Ahogy ma a dohányzást kezelik, úgy kezelték régebben a nemi betegségeket, és általuk magát a szexualitást, a társadalmi rend és az uralom érdekében. Az AIDS a homoszexualitás isteni büntetése volt, ahogy korábban a szifilisz a kicsapongó életé. Való igaz, hogy a kicsapongás nem egészséges, a védekezés nélküli szex pedig veszélyes, ahogyan a dohányzás is káros. De a betegség akkor is több, mint az egészség puszta hiánya. Az mindig szimbólum és metafora. Általában a bűn és az alacsonyrendűség metaforája, és gyakran a hatalmi ideológia szerves eleme. Susan Sontag jókat írt erről.
Ha valóban az egészségünkről volna szó, akkor ugyanilyen tiltás és büntetés alá esnének a gépjárművek, az ipari szennyezés, az adalékanyagok, a tartósítók és édesítőszerek az élelmiszerekben, a kávé, na és persze a pia. Képzeljük el: a benzinkutakon óriási plakátok hirdetnék a tüdőrákot, a konzerveken deformált csecsemők néznének szembe velünk, a kávészacskókon magas vérnyomástól esik össze valaki, a borosüvegeken és sörösdobozokon hajléktalan, félhalott alkoholisták, esetleg a gyomormosás képei. Mind a megfelelő figyelmeztető feliratokkal. De nem. Csak a dohányzás.
http://mno.hu/
A kulcsot a híres Marlboro-reklám és annak feminista parafrázisa adja meg. A lasszós cowboy, akinek kilóg a cigi a szájából. Az ellenplakáton a cigi lekonyul, mint az impotensek fütyije. Merthogy a cigi fallikus és férfias. Igen, Marlboro Man tüdőrákban halt meg. De ha nem abban halt volna meg, a szájában lévő cigit akkor is lekonyították volna – mert itt nem a tüdőrák a lényeg.
A dohányzás a hagyományos kocsmakultúra szerves és elidegeníthetetlen része. Mint ilyen a férfitársadalom egyik attribútuma volt évszázadokon keresztül. Rögzültek filmben, fotókon, festményeken, regényekben, a kollektív emlékezetben az ismert dohányos figurák: a tajtékpipázó, joviális kisnemes, a parasztgazda, a szivarozó üzletember, a pipázó felügyelő, az ugyancsak pipázó kávéházi entellektüel, a cigit sodró és azt hüvelyk- és mutatóujja között tartó katona a fronton, a partizán az erdőben, a munkás a gyárban. Amikor a polgárcsaládban az apa megkínálta a fiát egy szivarral, az a férfivá érés jelzése volt. Egyfajta kicsiny rite de passage, az életkor átmeneti rítusa, felavatás. Ahogy a cigiszünet a stresszoldás, a fellélegzés szertartása, amikor arra a kis időre nincs hajtás. Még a szétvert letartóztatottat is cigivel kínálja a jó zsaru.
Nem véletlen, hogy a női emancipáció egyik első mozdulata a férfikultúra elemeinek átemelése volt. George Sand férfiruhában járt és szivarozott, ahogy magyar utánzója, Szendrey Júlia, Petőfi hitvese is. A nadrágos-cigizős csajok a közelmúltig a felszabadult nő megnyilvánulásai voltak. Az az idős őskonzervatív néni, aki nagymamám helyett nagymamám volt, még a 70-es években is rájuk szólt: „Lány létedre cigarettázol?!”
Elérkeztünk abba a fázisba, hogy már nincs szükség a férfikultúra nőiesítésére, mivel magának a férfikultúrának kell pusztulnia. Mindennek, ami tradicionálisan férfias. Így a dohányzásnak is.
A dohányzás üldözése abból a nyugati politikai szubkultúrából ered, ahonnan a politikai korrektség. Az X-aktákban már mindenki szigorúan nemdohányzó, kivéve a fő szemétládát, akinek viszont az összeesküvés mellett a cigarettázás a meghatározó jellemvonása. Ő persze tüdőrákos, napjai meg vannak számlálva, de ezeket a napokat is emberiségellenes aljasságokra használja, miközben kényszeresen rágyújt. A karakter a clintoni politikai kultúra ideáltipikus, már-már propagandisztikus megnyilvánulása volt.
A dohányzás igazi bűne ebben a kampányban nem a tüdőrák, hanem a mozdulat, ahogy Humphrey Bogart rágyújt. Ahogy Clint Eastwood rágyújt. Ahogy Bruce Willis rágyújt. Ahogy Maigret felügyelő pipázik. Ahogy Sergio Leone alkotásaiban és a gengszterfilmekben szivaroznak. Ahogy a macsó elpöccinti a csikket. Amit ezek a mozdulatok hordoznak. Ez barbárság lett, mint a szexista vagy rasszista viccmesélés. Ezért lehet, hogy még az olyan helyeken is, ahol szabad füvet szívni, a dohányzás szintén ki van tiltva a kocsmákból. Ironikus, hogy ezt a Nyugatot mentette meg egy olyan ember, mint Churchill, akinek a szájából mindig hatalmas szivar lógott, és ivott is rendesen – attól a Hitlertől, aki absztinens volt, dohányzásellenes, vegetáriánus és természetvédő.
Kíváncsi vagyok, mi jön a dohányzás lekaszálása után. Talán a söröskorsók eltüntetése. Egy ideje már így is nagy pohárban adják a sört számos helyen, és azt pimasz módon korsónak nevezik. De lesz az a pohár kisebb is. Nyilván az egészségünk érdekében. Hogy ne igyunk annyit.
Az egészségre való hivatkozás pontosan ugyanolyan tabusítás, mint a népirtásra való hivatkozás. Nincs vita, mert nem lehet vita. Életellenes dolgok mellett nem lehet, nem szabad érvelni. Ezért aztán, amit a halálhoz és betegséghez társítunk, azt úgy tudjuk kiiktatni, ahogy csak akarjuk. Egy egész kultúrát akár.
Ilyenkor beindul a propagandában a szociális uszítás is: hogy a dohányost a mi pénzünkből kell majd gyógykezelni. Mint a drogost. Egyrészt a mi pénzünk a sok dohányos pénze is, másrészt a mi pénzünkből kell gyógykezelni az ipari szennyezés számtalan áldozatát éppúgy, mint az egzisztenciális kilátástalanság áldozatait, ha egyáltalán túlélik. Harmadrészt a mi pénzünkből egyre inkább nem gyógykezelnek senkit, mert maga a gyógykezelés szűnik meg lassan, miközben „a mi pénzünk” mindenféle zsebekbe vándorol.
Így válik érthetővé, hogy a dohányosok miért nem állnak ki sehol nemhogy a jogaikért (mert a szenvedélybetegnek titulált másodrendű állampolgárnak nincsenek jogai), de legalább az emberi méltóságukért. Ők maguk is bűntudattal élnek, ahogy régebben a homoszexuálisok vagy a maszturbálók. Amit teszek, nem helyes, bűn. Rombolom vele magam és mások egészségét. Ezért fogadják el az olyan ősi kocsmázós társadalmak is, mint az írek vagy utóbb még a csehek is, hogy mától az amerikai módi a törvény.
Külön érdekes, hogy ezt az „egészségpolitikát” Európa más országainál is keményebben követte az a szexistának és rasszistának mondott Orbán-kormány, amely az isztambuli egyezményt is csont nélkül aláírta. Miközben minden másban olyan kurucosan ellenáll Brüsszelnek, Amerikának, a Nyugatnak. Talán mert nem is a tradicionális macsóság a fontos, hanem maga az elv, illetve a gyakorlat, hogy a társadalmat nevelni kell, idomítani, kézben tartani bármivel, amivel csak lehet.
A szerző bölcsész
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.09.02.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
