Miként szítanak forradalmakat, puccsokat és háborúkat a CIA fedőszervei.
Emlékeztetőül: ezzel a bekezdéssel zárult e könyv múlt heti folytatásos ismertetésének 5. része:
„Berezovszkij és Guszinszkij, az új orosz oligarchák, akik vagyonukat Clinton, Soros, Summers és harvardi CIA-csoportja támogatásának köszönhették, attól féltek, hogy ellopott milliárdjaikat elveszik tőlük az ellenzékben lévő kommunisták. Ezért a »hét bankbáró« csoportját alkották meg, amelyhez Berezovszkij, Guszinszkij, Hodorkovszkij, Potanyin, Vinogradov, Szmolszenszkij és Fridman tartozott.”
A szöveg így folytatódik: e hét oligarcha a sajtó nagy részét a kezében tartotta, és hozzájuk tartozott a két nagy tévéadó, a harmadik fő csatorna, amely még állami volt, ami azt jelenti, hogy Jelcin ellenőrzése alatt állt. A Madison Avenue (New York sugárútja, ahol a legtöbb reklámcég irodája, illetőleg székháza helyezkedik el) spindoktorainak tanácsával megerősítve nagy dimenziójú médiakampányt folytattak amerikai módra annak érdekében, hogy Jelcin újraválasztását átverjék. Ugyanakkor megakadályozták Zjuganovot abban, hogy médiaidőt vásároljon. A Jelcin-plakátokon a cinikus „Válasszon a szívével” jelmondat volt olvasható. Az egyik reklámspot Jelcin családjának fotóit mutatta, és Jelcin gyerekkori élményeit mint sportoló, lázadó, apa és nagyapa. Közben szentimentális orosz zenét játszottak.
Az oligarchák Csubajszot jelölték ki Jelcin választási kampánymenedzserének. Az oligarchák Csubajsznak köszönhették vagyonukat. Csubajsz 1996-ban hozott létre egy magánalapítványt, amelyet találóan a magánvagyon védelmi központjának nevezett el. Természetesen a saját és az oligarchák vagyonának védelméről volt szó. Csubajsz e hetek csoportjától ötmillió dollárt kapott a választási kampányra.
Azon nyomban megjelentek különféle koholt újságcikkek, amelyek „tudtak” például „titkos jegyzőkönyvek” felfedezéséről, amelyekben Zjuganov állítólag azt írta: „Egyetlen választási ígéretünket sem fogjuk betartani.” Gajdarújraválasztási költségvetésében dollárok százezrei áramlottak mértékadó orosz újságíróknak, hogy Jelcint az egekig magasztalják, Zjuganovot pedig minden eszközzel diszkreditálják.
Az anyagilag és szellemileg is kimerült orosz lakosság Jelcint kevesebb mint négyszázalékos arányban támogatta. Gajdar, Csubajsz és a Jelcin körül álló többi „reformer” joggal pánikolt. Csubajsz és Jelcin szorongatott helyzetében azon új oligarchákhoz fordult, akiket az oroszok cinikusan „Oroszország nagyvállalati politikai bizottságának” neveztek. Csubajsz összehívott egy sajtókonferenciát, amelyen azt állította, hogy ha a kommunisták ismét hatalomra kerülnének, betiltanák a „szabad sajtót”, politikai ellenfeleiket börtönbe vetnék. Erre az esetre Oroszországban „nagy vérengzéseket” jósolt.
Azon tény, hogy Jelcin oligarchiái csaknem monopolhelyzetben voltak a tévé és írott sajtó birtoklását illetően, lehetővé tette nekik, hogy a Jelcinre adott voksok számát 54 százalékra tornásszák fel. Miután Jelcin és Csubajsz húzta szekerüket, az orosz nagyvállalati politikai bizottság már nyeregben ülőnek érezte magát.
A soron következő alfejezet címe: A rubel elpusztítása.
Oroszország kifosztása során Washington és a CIA titkos „Kalapács” műveletének a feladata az volt, hogy hozzanak létre hiperinflációt és a földbe döngöljék a rubelt. Ami tökéletesen sikerült nekik.
1998-ban az orosz államkötvénypiacon a rövid lejáratú kötelezettségek „kaszinójában” még 290 százalékos kamatfizetés is előfordult. A milliárdosok fedezeti alapokból és más, spekulatív forrásokból hozott dollárt mostak át az orosz piacon. Amibe besegítettek IMF-hitelek, az amerikai adófizetők pénzén. Így folyt minden erőforrás az állami alapokba. Akkorra már az is világossá vált, hogy a gigantikus hólabdarendszer hamarosan össze fog omlani. Ami meg is történt, és azt George Sorosnak a londoni Financial Timesban megjelent vendégkommentárja indította el. Ez 1998 augusztusában volt. Miután röviddel ezt követően kitört a rubelválság, az orosz ipari termelés szinte a felére esett vissza, és a lakosság körében a szegénység két százalékról negyven százalék fölé emelkedett. 1998 augusztusáig a rubel túlértékelt volt, ami a hazai gyártóknak lehetetlenné tette, hogy az import árucikkekkel versenyezzenek.
Az IMF nem akarta, hogy leértékelje Oroszországot, ezért milliárdokat bocsátott Oroszország rendelkezésére az átváltási árfolyam támogatására. Ez szándékos lépés volt, amely a „Kalapács” művelethez tartozott azzal a céllal, hogy Oroszországot szétverjék.
A Clinton-kormány pénzügyminisztériumának nyomására – ami különösen Larry Summers pénzügyminiszter-helyettestől indult ki – az IMF 22,6 milliárd dollár összegű mentőcsomagot biztosított Oroszországnak, hogy bankárai és oligarchái vagyonát megmentse. Miközben az IMF-összegek még előkészítési fázisban voltak, Soros figyelemre méltó vendégkommentárt írt a Financial Timesban, amelyben egyebek között kifejtette: „Az orosz pénzügyi piacok leolvadása végső fázisába jutott. A bankárok és brókerek, akik értékpapírok ellenében kölcsönöztek, képtelenek voltak arra, hogy az árfolyam-különbözetre való fizetési felszólításoknak eleget tegyenek, és a kényszerű eladások elárasztották mind a tőzsdét, mind pedig az értékpapírpiacokat.”
Sorosnak a pénzpiacon kialakult, igen okos kereskedői imázsának eredményeként a nyugati befektetők pánikszerűen szálltak ki a rubelalapú kölcsönökből és részvényekből. Az orosz részvénypiacon megállt a kereskedelem, féltek a megfizetések kimaradásától, a rubel leértékelésétől, a bankok összeomlásától, vagy a három szcenárió valamelyik kombinációjától. Majd pedig augusztus 18-án Szergej Kirijenko miniszterelnök és az orosz központi bank együtt jelentette be a rubel leértékelését, az állami rövid távú értékpapírokkal való kereskedelmének a felfüggesztését és egy 90 napos moratóriumot a rubelalapú külföldi adósságok visszafizetésére. A rövid távú adósságok, amelyek az év végéig váltak esedékessé, húszmilliárd dollár összegűek voltak, 6,5 milliárd dolláros külföldi részesedéssel. A devizatartalékok 17,5 milliárd dollár összegűek voltak, és hetente egymilliárd dolláros ütemben olvadtak, amikor megkísérelték támogatni a rubelnek a dollárhoz való hozzákötését.
A következő alfejezet címe: A csöndes puccs.
Az oroszországi kifizetések elmaradása és a rubelválság következtében a Jelcin körül csoportosuló ármánykodó oligarchák 1998 szeptemberében kompromisszumra kényszerültek, mert a duma elutasította, hogy Viktor Csernomirgyin miniszterelnöki kinevezését megerősítse. Abban a kétségbeesett igyekezetében, hogy az ellenzéket megenyhítse, a Jelcin-féle oligarchacsoport egy tekintélyes kívülállót nevezett ki kormányzati kormányfőnek, Jevgenyij Primakovot, a KGB-utód SZVR vezetőjét és külügyminisztert.
Primakov hamarosan szimatolni kezdett Jelcin legfontosabb oligarchája, Borisz Berezovszkij után. 1999. április 5-én felfegyverzett, fekete álarcos közegek nyomultak be Berezovszkij moszkvai központjába, és letartóztatási parancsot adtak ki ellene az Aeroflot ügyében, illegális üzleti tevékenység és pénzmosás miatt. 1999 májusában az állami duma tagjai bizalmatlansági indítványt nyújtottak be Jelcin ellen, de az a szavazásnál megbukott. Egyes hírek szerint a Kreml szavazatokat vásárolt, mégpedig személyenként 30 ezer dollárért. Oroszországban ezzel a politikai forgatókönyv kezdett megváltozni.
Amikor Primakov miniszterelnök 1999 márciusában tudomást szerzett a Szerbia elleni illegális amerikai bombatámadásról, éppen egy orosz repülőgépen Washington felé tartott, ahol különféle találkozók vártak rá. A pilótának azonnal kiadta a parancsot a visszafordulásra, és ez az orosz médiában a „Primakov-fordulatként” vált ismertté.
Miután visszatért Moszkvába, Primakov amellett lépett fel nyomatékkal, hogy Jelcinnek és az orosz kormánynak segítenie kell a szerbeknek. Jelcin minderre azzal válaszolt, hogy Primakovot néhány hét múlva igen könnyen átlátható gazdasági okokból megfosztotta hivatalától. 1999. június 11-én azonban az orosz katonaság elvetette a Kremlnek a kapitulációját Szerbia NATO-bombázása előtt, és megparancsolta az orosz csapatoknak a pristinai repülőtér elfoglalását Koszovóban. Jelcin elvesztette az uralmát a katonaság fölött. Ez volt az akkor kibontakozó csendes puccs kezdete.
Jelcin kormányának alig maradt más lehetősége, mint hogy a külügyminisztériumot felszólítsa, koordinálja tevékenységét a katonai és biztonsági apparátussal, amelyet Primakov vezetett.
(Folytatjuk.)
Lovas István – www.demokrata.hu
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
