Öt éven belül másodszor kerekedtek fel 1720-ban III. Károly király összeírói, hogy lajstromba vegyék az adóköteles személyeket a Magyar Királyság területén. Azt valószínűleg nem sejtették, hogy munkájuk közel háromszáz év múlva egy olyan alapos és szerteágazó kutatás kiindulópontja lesz, amely a nyelvészet és az informatika segítségével térképen tárja elénk egy-egy családnév történetét. Vörös Ferenc egyedülálló munkája, a Kalligram kiadónál megjelent Kárpát-medencei történeti családnévatlasz erre az adathalmazra, illetve kisebb részben a szerző korábbi, hasonló munkájára, a 2009-es felmérésen alapuló Kis magyar családnévatlaszra támaszkodva több mint félezer oldalon, közel ugyanennyi térképpel vizsgálja meg a 176 leggyakoribb családnév nyelvföldrajzát, illetve eredetét és történetét. Az 1720-as felmérésben az adóköteles alattvalók szerepelnek tehát, a nemesség nagy része kimaradt ezért az összeírásból, csakúgy, mint Erdély lakossága, hiszen ekkoriban nem tartozott közigazgatásilag az országhoz a terület. Összességében így is 180 ezer adóköteles személyt írtak össze a Habsburg uralkodó megbízásából, fonetikusan, kiejtés szerint jegyezve le a nevüket. A családnevek elterjedésének itthon a kutatók szerint több oka volt, ilyen például az adózás vagy az öröklés, de a szerző szerint még fontosabb lehetett a divat: Észak-Olaszországból, először a nemesség körében terjedt el ez a szokás, előbb a városokban, majd lassan a falvakban is. Hogy érzékeltessük a családnevek relatív helyzetét a világban: Eger ostromakor minden várvédőnek volt már családneve, de a török seregben senkinek sem. Törökországban ugyanis Kemal Atatürk idején, vagyis a XX. század elején vezették csak be a kötelező családneveket, Izlandon pedig a mai napig nincsenek.
Az emlegetett adóösszeírás idejére a családnevek használata már állandósult itthon, pedig Vörös szerint ez meglehetősen hosszú folyamat volt. A XIII–XIV. század fordulójáig kizárólag egyelemű neveket használtak eleink. A ragadványnevekből, apanevekből, foglalkozásnevekből képzett jelzők az Árpád-kor vége felé kezdtek rögzülni. Családnévről akkortól beszélhetünk, amikor a ragadványnévnek nincs már motivációja, tehát akkor is Kovácsnak neveznek egy illetőt, amikor már egészen más szakmában dolgozik. A XV. században sokkal többször találkozunk már családnevekkel, de ezek még változhatnak: ha például valaki Ságról Écsre költözik, lehet, ott Ságinak fogják nevezni. A családnevek etimológiájából ettől függetlenül nem lehet egyértelműen következtetni például arra, hogy elődeink milyen nyelvűek és identitásúak voltak, hiszen a családnév inkább a névadó közösségre, mintsem a nevet kapó emberre jellemző.
Sokáig a helyesírás is változatos volt: az i-y kérdés a nevek végén nem egyszerűen a nemesség és a pórnép közötti különbséget jelzi, hanem a protestáns és a katolikus iskolák helyesírása közötti különbséget is mutatja: i-vel főleg a protestánsok írták a nevüket. Az 1720-as összeírásnál az írásmódok nem árulkodtak az adózó felekezetéről, mivel elmondás alapján az előírás szerint más megyéből érkező összeírók a saját iskolázottságuk, saját helyesírásuk alapján jegyezték le a neveket. Az ilyen különböző archaikus helyesírási módok ma már csak nevekben őrződtek meg. A kötetben „lexikális típusok” szerepelnek, azaz az egyes etimológiailag rokon nevek különböző alakjait algoritmusokkal rendezte egybe a szerző. A nevek regionális gyakoriságait az 1910. évi megyebeosztás alapján, térinformatika-alkalmazások felhasználásával vetítették térképre. Ezekhez rendelődnek hozzá a XVIII. század első harmadának településhálózatát figyelembe vevő részletes jelenségtérképek. A kötet egyik tanulsága, hogy a leggyakoribb nevek tulajdonképpen ma is ugyanazok, mint háromszáz évvel ezelőtt. Annyi változott csupán, hogy a Takács kiesett a húsz leggyakoribb név közül, és helyére a Farkas került. Az egyes térképeket vizsgálva megjelenik a török kiűzése utáni magyar társadalom etnikai sokszínűsége, sőt bizonyos térségekben a korabeli nyelvhatárok is szépen kirajzolódnak; ahogy az is, hogy a mai Budapest térségében már akkoriban is mindenféle név jelen volt, a főváros elvégre régtől fogva az ország olvasztótégelye volt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2017.08.14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
