A napokban volt az 58. évfordulója annak, hogy a szovjet hadsereg hadműveleteket indított Magyarország ellen, hogy leverje a magyar nép antibolsevista felkelését. Valójában e dátum, hogy november 4., csalóka, hiszen az ország számos pontján folytak még harcok decemberben is. A köztudatban és az emberek fejében minden bizonnyal az él, hogy a szovjet haderő bevonulása után számottevő ellenállás nem volt, s tulajdonképpen minden különösebb erőfeszítés nélkül verték le a felkelést. Azonban akad egy statisztikai adat, amit nem sűrűn hallunk, nem hangoztatják, pedig már nyilvánosak:
A harcokban a titkosítás alól 1993-ban feloldott statisztikai adatok szerint 2652 magyar és 720 szovjet állampolgár esett el.
Jól vizsgáljuk meg ezeket a számokat. A 720 halálos áldozat szovjet részről elég magas ahhoz képest, hogy gyakorlatilag a világ egyik, ha nem a legerősebb, városi frontharcokra (ez fontos!) felkészített hadserege állt szemben egy teljesen irreguláris, komoly vezetés nélkül álló féllel. Sok esetben 16 éves srácok voltak az ellenfelek! Ahogyan 1944-ben úgymond menetből akarták elfoglalni Budapestet, és Sztálinnak megígérték, hogy november 7-én már a győzelmi jelentéseket lehet ünnepelni. Ehhoz képest Budapest ostroma elhúzódott három hónapon keresztül. Megjegyezzük, a túlerő akkor is hatalmas volt. De 1956-ban már tényleg nem lehetett semmilyen tekintetben arról beszélni, hogy bármiben is egyenrangú felekről lett volna szó. Nem. Arról volt szó, hogy a magyarság genetikájában szunnyadó hazaszeretet, öntudat, bátorság arra sarkalta a pesti srácokat, hogy akár géppuskasortüzek kereszttüzében átszaladva, egy ócska benzines palackkal megsemmisítsenek egy szovjet tankot! Ez a bátorság, és csakis ez, ami biztosítani tudja létünket a Kárpát-medencében. A mai magyar ifjúság vajon képes lenne/lesz erre?
Forrás:kitartas.net
Tovább a cikkre »
