Jacob C. Miller (1840. augusztus 4. – 1917. január 13.) az Unió hadseregében, a 9. indianai gyalogezred K századának katonájaként sebesült meg a chickamaugai csatában 1863. szeptember 19-ének reggelén. A lövedék a homloka közepén találta el, azonban nem ütötte át koponyáját, így túlélte az egyébként szinte borítékolhatóan halálos lövést.
A csatáról és sebesüléséről szóló beszámolóját 1911-ben közölte a Joliet Daily News című hírlap:
„Miután egy idő elteltével eszméletemhez tértem, arra lettem figyelmes, hogy a konföderációs vonal hátuljában vagyok. Hogy ne essek fogságba, elhatároztam, hogy megpróbálom megkerülni az ő vonalukat, és visszajutni a sajátomhoz.”
„Puskámra botként támaszkodva felkeltem, majd hátrafelé mentem egy darabon, majd elindultam az arcvonallal párhuzamosan. Feltételezem, annyira csuromvéres voltam, hogy akik szembe jöttek, nem vették észre, hogy jenki vagyok (legalábbis a mi Őrnagyunk, korábbi századosom nem ismert fel, amikor találkoztam vele, miután visszajutottam a sajátjainkhoz).”
A seb sosem gyógyult be teljesen, azonban valószínű, hogy éppen a súlyos seb mentette meg ott a csatatéren az életét. Mi történt ezután?
„Kilenc hónapon keresztül szenvedtem, majd eltávozást kaptam haza Logansportba, ahol Fitch és Colman doktorokat kértem meg, hogy operálják meg a sebemet. Kivették a muskétagolyót. A műtét után néhány nappal visszatértem a hadikórházba Madisonnál, és ott maradtam szolgálati időm lejártáig, 1864. szeptember 17-éig.”
Az idős Jacob Miller a Grand Army of the Republic nevű uniós veteránszervezet medáljával
„Tizenhét évvel sebesülésem után egy sörét esett ki a sebből, harmincegy évvel később pedig két ólomdarab is kijött.”
„Egyesek kérdőre vonnak, hogy miként vagyok képes ily aprólékosan leírni sebesülésem és a csatatérről való megmenekülésem ennyi év után. A válaszom az, hogy van róla egy mindennapos emlékeztető a sebem, illetve az állandó fejfájás formájában, amelytől sosem szabadulok, amíg nem alszom. Az egész jelenet bele van vésve az agyamba, akár egy acél metszet.”
„Nem azért írtam ezt, hogy panasszal éljek bárki ellen, akinek a hibája lenne a szerencsétlenségem és e sok évi szenvedésem, az állam jól bánik velem, és 40 dollár penzumot ad nekem havonta.”
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
