5 tévhit a mohácsi csatáról Veres István2026. 08. 31., h – 11:40
500 éve zajlott a Mohácsi csata, de máig rengeteg tévhit kering róla, amelyek a köztudatba is beépültek. Lássuk, melyek ezek, és hogyan érdemes őket árnyalni.
1. Szapolyai János elkésett Mohácsról
Az egyik legismertebb történet szerint Szapolyai János szándékosan késett el a csatáról, mert meg akarta várni a királyi sereg vereségét.
A valóság ennél összetettebb. Szapolyai serege valóban nem érkezett meg Mohácsra, de nem egyszerűen arról volt szó, hogy „elkésve” érkezett. A csapatok mozgását a hatalmas távolságok, a folyók és a korabeli kommunikáció lassúsága is nehezítette.
Szapolyai felelőssége természetesen vitatható, de mivel nem sokkal később Habsburg Ferdinándot is magyar királlyá koronázták, a csata kimenetelét utólag mindkét király környezete igyekezett a saját szájíze szerint magyarázni, esetenként felelősként beállítva a másikat.
2. A magyar sereg csak egy maroknyi emberből állt
Valójában a magyar–keresztény sereg nagyjából 25–27 ezer főből állhatott, míg az oszmán haderő létszámát körülbelül 60–80 ezerre becsülik.
A magyar hadsereg tehát jelentős erőt képviselt, és a csata elején támadása komoly sikereket is elért. A döntő probléma az volt, hogy az oszmán hadsereg jóval nagyobb tartalékokkal rendelkezett, és tüzérsége felfogta a magyar támadást. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Szulejmán birodalma a korábbi évtizedekben egyre nőtt és erősödött, vagyis a világ egyik legütőképesebb hódító hadseregének számított.
3. II. Lajos felelőtlenül vezette csatába a sereget
A későbbi történetírás gyakran úgy mutatta be II. Lajost, mint aki meggondolatlanul rohant bele a biztos vereségbe.
Csakhogy 1526-ban nem létezett kockázatmentes megoldás. Az oszmán hadsereg már Magyarország szívéhez közeledett, a külföldi segítség lassan vagy egyáltalán nem érkezett, a királyi hatalom pedig már nagyon nehezen tudta fenntartani a végvárak rendszerének működtetését az erősödő oszmán támadások során. A visszavonulás és a további várakozás szintén komoly veszélyeket hordozott volna.
4. Ha Mátyás király él, biztosan legyőzi Szulejmánt
Talán ez a legromantikusabb mohácsi legenda: ha Mátyás király még 1526-ban is él, fekete serege élén megállítja a törököt.
Erre azonban semmilyen biztos alapunk nincs. Mátyás valóban rendkívül sikeres hadvezér és erőskezű uralkodó volt, de 1526-ra az Oszmán Birodalom is jelentősen megerősödött. Szulejmán birodalma jóval nagyobb erőforrásokkal rendelkezett, és jóval agresszívabb módon támadt, mint a Mátyás által ismert, akkori oszmán állam. Magyarországot 1526-ban a rendek széthúzása jellemezte, ezen pedig Mohács csak rontott, hiszen a Szapolyai-párti köznemesség és a Habsburg-párti főnemesek más-más célokat követtek.
5. Mohácsnál egyetlen nap alatt megszűnt a középkori Magyarország
Mohács valóban korszakhatár, de Magyarország nem szűnt meg 1526. augusztus 29-én.
A csata után II. Lajos meghalt, majd két királyt választottak: Szapolyai Jánost és Habsburg Ferdinándot. Az ezt követő hatalmi harc, polgárháború és az újabb oszmán hadjáratok évtizedek alatt alakították át az országot. A három részre szakadás tehát nem egyetlen nap következménye volt.
Mohács valódi tanulsága
A mohácsi vereséget nem lehet egyetlen ember hibájával megmagyarázni. Szapolyai nem egyszerűen „elkéső hazaáruló” volt, II. Lajos döntései sem voltak minden esetben irracionálisak, és egy belviszályokkal terhelt országban Mátyás sem lett volna feltétlenül képes megállítani az egyre erősödő Oszmán Birodalmat.
Mohács tehát inkább egy hosszú politikai, katonai és gazdasági folyamat tragikus fordulópontja volt.
Kapcsolódó cikkünk
Ezúttal egy olyan katona történetét ismerhetjük meg, akit ugyan visszahoztak a frontról, haza mégsem térhetett…
Tisztelt szerkesztőség!
„Nagyapám, Kmetyo Gyula 1911. április 9-én született Farnadon (anyja neve Vrábel Julianna). 1942. március 10-én bevonult Komáromba, ahonnan kivitték a keleti frontra. 1943. január 7-én adott hírt utoljára magáról, eltűnt. Valószínűleg fogságba eshetett Kohol község környékén. A második világháború befejeztével, miután a Szovjetunió kezdte a hadifoglyokat hazaengedni, sajnos nagyon sok felvidéki magyar hadifogoly nem térhetett haza. Őket továbbvitték Csehországba fogolytáborokba, valószínűleg Magyarország érintésével. Sokfelé próbálkoztam, sajnos mindössze ennyi, amit megtudtam nagyapám sorsáról.”
Üdvözlettel: Izrael Rózsa
Édesanyám 1942. január 30-án született, édesapját sajnos nem ismerhette. Nagymamám elbeszélése alapján (aki sajnos már nem él) valószínűnek tartom, hogy nagyapám is a Csehország területére hurcolt magyarok közt lehetett.
Vonatból kidobott papírcetli
Egy alkalommal az egyik ilyen vasúti szerelvény Bény község határában vesztegelhetett (felismerték a bényi sáncokat), mikor is egy közeli faluból való fogoly hazaszökött. Reggel már ott is voltak érte, és soha többé nem látta a családja.
Egy nagyölvedi fogoly papírcetlit dobott ki a címével, szerencsére megtalálták, és a felesége sok-sok utánjárás után haza tudta hozni a férjét. A faluból nemsokára elköltöztek, mert semmit nem volt szabad mondaniuk, pedig a környékről sokan szerettek volna az eltűnt szeretteikről valamit megtudni. Így, bár a nagymamám maga is járt náluk, végül semmit nem tudott meg.
Mi történt a Donnál?
Hangácsi István mk. alezredestől 2011-ben kaptam információkat arról, mi is történt pontosan nagyapámékkal a Donnál. Mint írja, a Felvidék 1938-as visszacsatolása után állították fel a komáromi 22., a losonci 23. és az ungvári 24. honvéd gyalogezredeket. „1942-ben, amikor nagyapját behívták, már létezett a 22-es gyalogezred ikerezrede, az 52-es ugyancsak Komáromban, valamint Léván (22/III. zászlóalj) települve. Ez a két gyalogezred alkotta a 6. komáromi hadosztályt, amely a Don-kanyarnál része volt a III. szombathelyi hadtestnek. 1943. január 15-én, az Urivnál indított szovjet támadás zömével északi irányba kanyarodik, és a III. szombathelyi hadtestet elvágja a 2. magyar hadsereg zömétől. Ekkor a hadtestet a 2. német hadsereg alárendeltségébe helyezik, az előretörő orosz csapatok további térnyerésének megakadályozásán keresztül a német csapatok visszavonulásának biztosítása volt a feladatuk.
Ezen harcok során első ütemben a hadtest közvetleneket vonták vissza. Ide tartozott a hadtest két tábori (helyőrségi) kórháza a III/1. és a III/2. is. A hadtest parancsnokság tágabb törzse ekkor (01. 16-án) települt át Koholba a III/2. hadtestkórházzal együtt. 12 napos védőállás után, mivel a lőszer erősen fogytán volt, és a szovjet csapatok akkorra már gyűrűbe fogták a németek által utóvéd szerepre szánt hadtestet, a hadtest parancsnokság kiadta a parancsot a visszavonulásra. Azt január 26-ról 27-re virradóra a hadtest megmaradt részei meg is kezdték. A nyilvántartás szerint az Ön nagyapja is ekkor, 01. 27-én tűnt el Koholnál a jelzett, III/2. hadtest (helyőrségi) kórház állományából” – írta Hangácsi István.
Képet kért a kislányáról
Mindezek ellenére nagyapám 1952-ben még életben lehetett, mert a feleségétől kértek egy fényképet a kislányukról – a községi hivatalba kellett bevinni nagy titokzatosság közepette. Lediktálták azt is, mit írjon a nagymamám a fénykép hátuljára. A takarítónő árulta el aztán a nagymamámnak, hogy a nagyapám haldoklik, és legalább fényképen szerette volna látni a kislányát. A fényképet aztán visszaadták a nagymamámnak.
Néhány éve találkoztam egy nyolcvannégy éves bácsival, aki hazakerült a Dontól. Ő is úgy mesélte, hogy a háború után a felvidéki hadifoglyokat, akik az oroszoktól hazakerültek, az ercsi cukorgyár területén tartották egy ideig fogva, utána vitték őket Csehországba, Jáchymovba, az uránbányába fogságba.
František Bártík történész küldött az archívumból magyar foglyokról dokumentumokat. Nagyapám nincs a névsorban, de nagyon sokan meghaltak Jáchymovban is, és sajnos a haláleseteket nem mindig mutatták ki.
Összeállította: VI
Kapcsolódó cikkünk
„1944 karácsonya táján ért el bennünket a háború. Életem végéig hordozom magamon eme szörnyű időszak nyomait. A bal felső karom át van lőve.” Egy újabb családi történet olvasóinktól, ezúttal Szetéről
„Az én történetem nem 1944-től kezdődik, hanem az 1914-es háborútól, amelyben apai nagyapám életét vesztette Nagyváradon. Nagymamám sírkövet is állíttatott a nyughelyén (sajnos az idő múlásával a fénykép a sírjáról elveszett). Édesapám így álmában láthatta csak az édesapját, mert még 1914-ben a nagymama pocakjában volt. Mi a nővéremmel egy picivel szerencsésebbek voltunk, mert én négy, ő pedig hatéves volt, mikor édesapánk a második világháborúban meghalt, bár többet volt a fronton, mint a családjával. Alig ért haza, máris visszahívták. Leírtam egy álmot is, amelyet nagymamám mesélt el nekünk, és én a nővéremmel együtt szájtátva hallgattuk (lásd a keretes írást). Talán azért is volt kedves álom ez nekünk, mert édesapánkat sajnos alig ismertük. Ezt az álmot nyolcvan éve hordozom magamban, de most nagyon örülök, hogy megoszthatom Önökkel és másokkal is.”
Csaláné Németh Etelka, Nagyabony
1944 karácsonya táján ért el bennünket a háború. Életem végéig hordozom magamon eme szörnyű időszak nyomait. A bal felső karom át van lőve. A golyó, ami a nyolc centis sebet okozta, örökre megváltoztatta az életünket, mivel a karomon át anyai nagyapám szívébe fúródott.
Kérdezheti bárki: mit kerestem én négyévesen olyan helyen, ahol lőttek? Ő vitt volna föl a pincébe, a falu szélén fekvő domb oldalába kivájt menedékbe. Az ölében ültem, a karom a nyaka körül, hátul lógott, így kapott el bennünket a lövedék. Szülőfalum, Szete (Kubáňovo) volt az egyik olyan hely, ahol az oroszok és a németek összecsaptak. A falu és az Ipoly folyó választotta el egymástól a két csapatot.
Kislány átlőtt karral
Nagyapám átlépte az országút másik oldalán a vízvezető árkot, a másik lábát viszont már nem tudta áttenni, földre bukott, és ott is maradt. Én akkor repültem először, pedig szárnyam sem volt. A szomszéd háza előtti terebélyes akácfa alá estem be. Ott ültem a fa alatt, mikor édesanyám hangját meghallottam: – Gyere ide, kislányom! A nővéremmel a kiskapuban, a falhoz lapulva várták, hogy felérjünk a pincébe, és nagyapám visszajöjjön értük. Visszamentünk a házba, melynek az ablakait kitörte a légnyomás. Bent a szobában édesanyám az ágyból húzott ki vánkosokat, az asztal alá helyezte, és betakargatott. Estefelé, mikor már szünetelt a golyózápor, egy pár ember segítségével behozták nagyapám testét is a szobába. Nagyon hideg volt. Kutyusunk, Gyöngyös elnyúlva feküdt a padlón. Elaludtunk. Édesanyám őrködött mellettünk. A nővérem szépen pirosodott, ahogy aludt, én meg mindig fehérebb, sápadtabb lettem. Mikor felébredtünk, és felvett a vánkosokról, alattam egy tócsa vér volt. Nem tudom a mai napig felfogni, hogy mit érezhetett egy édesanya ilyen esetben. Lehámozta rólam a ruhát, ekkor látta, hogy a karom át van lőve.
Ezután jött a kálváriák kálváriája. Orvosra lett volna szükség, helyette lövöldözés volt. A parókia épületében voltak a szanitécek, oda jártunk, amikor a helyzet engedte. Volt olyan nap, hogy a pincéből ki sem mozdulhattunk, pedig a seb már szagos volt.
Menekülés a faluból
Senkinek nem kívánom azt a látványt. Hol édesanyám ölében, hol kézen fogva lépkedtük át a döglött lovak lábait és a katonák holttesteit. Én nem is nézhetek háborús filmeket, ez nekem borzadály. Füstöltek, égtek a házak. A templom tornya is leégett. Bent a templomban a lovakat szállásolták. Úgy mondták, ez az oroszok műve volt. Piszkosak, gyalázatosak voltak, főleg a fiatal nőkkel szemben. Úgy kellett magukat bekormozni és álcázni, hogy öregebbnek látszódjanak. Még a pincét is felforgatták értük.
Aztán jött a menekülés a faluból. A szomszéd tehene és a miénk volt egybefogva. A szekér is a miénk volt. Gondolhatja a józan eszű ember, hogy húzhatta a szekeret a két össze nem illő tehén. Mindenfelé mentek, csak előre nem. Fel volt pakolva a legszükségesebb holmi, köztük dunyhák is, amik közé gyerekeket ültettek. A szomszédnak is volt kettő, mi is ketten voltunk. A felnőttek pedig a szekér mellett gyalogoltak. A falu végére érve volt egy jókora emelkedő, a tehenek ott megálltak, és egy tapodtat se mentek. Sokat várakoztunk ott a fagyos, téli úton, várva a segítséget, amikor jött egy kozák katona. Megállt mellettünk, és a négy gyereket fölvette a saját szekerébe. Ott egy kecske volt csak, összevissza ugrándozott. Elviselhető volt, de nekem fájdalmasabb, a karom miatt. Lerakott bennünket a szomszéd falu elején levő házba, és ott vártuk meg a szüleinket. Onnan továbbvezetett az utunk Ipolyság felé. Még azon is túl volt Kistúr, Nagytúr és Középtúr, ahol aztán egy özvegyasszonyka fogadott be. Hasonló korú két fiúgyermeke volt, mint mi a nővéremmel. Az ő férje is a fronton harcolt. Mi, gyerekek jól elvoltunk együtt abban a három hétben. Szélső ház volt, mellette egy darab rét, ott szálltak fel-le a repülőgépek.
A nehéz újrakezdés
Jött a parancs, hogy mehetünk haza. Összeszedelőzködtünk, és újra megtettük a keservesen hosszú utat hazáig. Újra itthon, bele a semmi közepébe, férfi és segítség nélkül. Amit a katonák nem tettek tönkre vagy nem vittek el, a korábban hazaérkezők széthordták. Később édesanyám néha felismerte a saját ruhadarabjait más asszonyokon a templomban. A kamra, a szekrények üresen tátongtak. A szekrény fiókja az udvaron, a lovak ettek belőle. Gépek, szekér, 12 hektár föld és egy özvegyasszony, aki mindenütt azt a feleletet kapta, hogy fiatal még, hát dolgozzon.
Egy tehenünk maradt. Nyáron iskola után a nővérem legeltette, én meg a libákat őriztem. Ott írtam a leckét is. Úgy vigyáztam a tintára, mint a szemem világára, hogy ki ne dőljön, mert nekünk az is sokba került.
A bal karom, melyen a golyó átment, vékonyabb és sokkal gyengébb, mint a jobb. Az ujjaim sokáig úgy voltak, mintha ökölbe szorítva tartanék bennük valamit. Addig-addig hajlítgattam, míg nagy nehezen, nem teljesen, de sikerül kinyújtanom őket. Hogy együtt maradjanak, az nem megy, szétállnak, mint a vasvilla.
A sérülésem a mindennapokat is megnehezítette. Én még életemben bal kézzel nem tudtam begombolkozni, a kulcsot a zárba megfordítani. Nem volt a kezemben körömvágó vagy nagy olló. A jobb kezemről zsilettel tudom levágni a körmöm, de azt is úgy, hogy a bal kezembe fogom a zsilettet, és a jobb körmeimet odairányítom. Féltem, hogy ezért nem jutok ki a tornázókkal. Végül nem így lett, és kiválasztottak még a Spartakiádára is. Ez egy tornaünnepség volt annak emlékére, hogy 1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadította Csehszlovákiát. Nagyon szép volt, és nagyon örültem.
Nem kaptunk kárpótlást
A háború után jött egy törvény, rendelet, hogy kárpótlást kapnak az özvegyek, akiknek odaveszett valakijük, vagy hadifogoly volt. Mi is beadtuk a papírjainkat, amire azt a választ kaptuk, hogy mivel a mi édesapánk Székesfehérvárra rukkolt be, nem vagyunk jogosultak a kárpótlásra. Felfoghatatlan, ha nem velünk történt volna, nem mi lettünk volna az áldozatok, magam sem hinném el. Tehetünk mi arról, szegény özvegyek és árva gyerekek, hogy akkor a falunk Magyarország része volt? Nem rukkolhatott valaki Zólyomba, ha neki nem oda szólt a behívója. A legnagyobb szívfájdalmat az okozta, mikor láttuk azokat a családokat, ahol hazajöttek a frontról a férfiak, és nyolcvanéves korukig is boldogították a családjukat.
Pár évvel a háború után kerültem szlovák iskolába, mert még magyar iskolák nem voltak. Negyedik osztályba mentem, mikor megnyílt a magyar iskola a falunkban. Első magyar tanítóm Zalabáról járt minden reggel vonattal (közel két kilométerre volt a falu az állomástól). Urbán György volt a neve, nagyon szerettem, nyugodjon békében.
…elmondta, hogy nincs rá pénzünk
A következő történetből sok szülő és gyermek okulhatna. Az osztályunk kirándulni készült. Voltak, akik nem jelentkeztek, köztük voltam én is. Megkérdezte a tanítóm, hogy én miért nem jelentkezem. Három napon keresztül győzködött. A válasz ugyanaz, nem mehetek. Behívatta édesanyámat, aki elmondta, hogy nincs rá pénzünk. A tanítóm felajánlotta, hogy az iskolának van egy alapja, amiből kifizetik a kirándulásomat, mivel első tanuló voltam. Sajnálatos módon ekkor sem mehettem, mivel azért zsebpénz is kellett volna, ha nem is sok, de minden pénzünk be volt osztva fontosabb dolgokra. Én ezért soha nem nehezteltem anyukámra, mert vele éreztem. Éjjelt nappallá téve úgy dolgozott, hogy a meglévő mindennapi betevő falatunk meglegyen. Soha nem éheztünk. Hallottam olyan családokról, ahol az erősebb testvérek elették az ételt a fiatalabbak elől. Ezt a mai gyerekek már el sem tudják képzelni.
Sajnálom, hogy én ezt a gyötrelmes, erőn felüli törődést nem hálálhatom meg. Nagyon korán, negyvenhat évesen sajnos elvesztettük őt. Én akkor huszonhárom éves voltam, várandós az első gyermekemmel. A legnagyobb szükségem akkor lett volna a jótanácsaira, a kezeire, mivel két hónap múlva megszületett kislányunokája, akit annyira várt. Ugyanúgy nem láthatta, mint nagyapám a kisfiát, az én apukámat. Nagyon szomorú történet ez. Sírás nélkül lehetetlen volt leírnom.
Összeállította: VI
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
