Trumpnak egy év alatt sikerült kicserélnie az USA identitását.
Ivan Krastev
KÍNA SEGÍT MEGÉRTENI A MODERNITÁST
A Világbank szerint Kína 1980 óta 800 millió embert emelt ki a mélyszegénységből, ami a világ szegénység elleni eredményének háromnegyede. Míg 1960-ban a várható élettartam Kínában 33 év volt, 2023-ra ez 78 évre ugrott és csak egy negyedévvel van lemaradva az USA-tól. A villamosítás közel egy évtizede befejeződött. Majdnem teljeskörű a középiskolai képzés. Az egy főre eső jövedelem 13 ezer dollár körül van. 1970-ben még csak pár száz dollár volt. A világ nap- és szélenergiájának felét Kína termeli. A világ megújuló energiaszektorának szinte teljes egésze kínai kézben van. A megújuló energiát versenyképessé tették. A világ energia-kibocsátásának 30%-a Kínából jön, de ők járnak az élen a dekarbonizációban is.
Mi a titka ennek a hatalmas sikernek? Hogy érték el? Kétszáz év megaláztatás, nyugati gyarmatosítás, szétdarabolás után 1949-ben a kommunista Mao egyesítette Kínát. Kényszermodernizációba kezdett, ami súlyos, megbocsájthatatlan emberáldozatokkal járt, de Kínát visszahelyezte a világpolitika térképére. A kommunista, tervutasításos gazdálkodás erőltetett iparosítása, kolhozosítása, az orosz modell szolgai másolása Kínában is gúzsba kötötte az egyént, megfojtotta kezdeményezőkészségét. A modern Kínát Teng Hsziao-ping teremtette meg. Ő volt az, aki az 1970-es évtized végén úgy döntött, hogy a másik nyugati gazdasági modell, az amerikai irányába is megnyitja Kínát. Célja az volt, hogy a két, egymással ellentétes nyugati gazdasági modellt ötvözve alkosson meg egy harmadik, a kínai hagyományokon és sajátosságokon alapuló működési rendet. Ehhez az kellett, hogy mindent megőrizzen a kommunizmusból, amit működőképesnek ítélt és mindent átvegyen az amerikaiaktól, amit hasznosnak tartott. Teng egy olyan sajátosan kínai pályát nyitott hazájának, ami egyaránt épít Marxra és Konfuciuszra, Leninre és Maóra, az amerikai technológiai és technikai évszázad huszadik századi eredményeire.
Modernitás, 21. század és a hagyományos kínai jellegzetességek tovább élese együtt jellemzi a mai Kínát. Kulturális identitása egyszerre támaszkodik az újonnan elért sikerekre és a kínai különlegességen alapuló tradíciók megőrzésére.
Az a kínai keverék, ami konfucianizmusból, leninizmusból, technokrata autoritarizmusból, államkapitalizmusból és a piaci viszonyok egyvelegéből lett összegyúrva, meglepően jól működik.
Kína mára felzárkózott. Ebből az következik, hogy modellé vált, már őt is másolják. Ennek felismerése egyszerre ijesztő és megtisztelő a számára. Nagy intellektuális kihívás. Nagy felelősség.
A jövő, sőt a jelen kérdése az, hogy milyen globális hatalom lesz Kína? Hogy fog viselkedni? Meddig tűri el a nyugati intézmények irányítását?
„Közösség az emberiség közös sorsáért” – mondják, ami szlogennek jó. De mit jelent a valóságban?
Fel-, illetve megosztja Kína a világot az USA-val?
Újra bipoláris lesz a világ?
Nem éri be ezzel?
Bosszút áll majd a gyarmatosító Nyugaton?
Kína akar az új hegemón lenni?
Ezek számunkra is sorsdöntő kérdések.
Milyen lesz az a modernizáció, amiről nem a Nyugat határoz?
Mit jelent a Nyugat önképe számára, ha bebizonyosodik, hogy nem az övé az egyetlen sikerrecept és nem csak ő ismeri a jóléthez vezető utat?
Ha a Nyugat nem képes ütemet váltani és megújulni, könnyen arra az útra léphet, amire egykor Kína, amikor a konfuciuszi középpontról és civilizációjának magasabbrendűségéről alkotott képről egykettőre kiderült, hogy a Gyöngy-folyó torkolatánál túl nem sokra megy vele.
Kína újbóli világpolitikai szerephez jutása fel kell, hogy ébressze az USA-t és Európát. Itt az ideje annak a belátásnak, hogy a történelem végéről való ábrándozás, az amerikai liberalizmus univerzális érvényességéről és az amerikai way of life ellenállhatatlanságáról szőtt illúziók kora lejárt.
Most a valósággal kell szembenézniük.
AZ ÁLLAM SZEREPE
Az állam erejéről és nagyságáról való gondoskodás egyenértékű a nép boldogulásáról való gondoskodással.
Macaulay
A huszadik század történelme úgy is elmesélhető, mint az állam szerepéről szőtt eltérő elképzelések küzdelme. Mekkora legyen az állam? Milyen feladatai legyenek? Milyen legyen az állam és a gazdaság közötti kapcsolat? Mi az állam és mi az állampolgár felelősségi köre, feladata?
Az angolszász liberális demokráciák majdnem kétszáz éven keresztül a szabadkereskedelemre, a védővámok eltörlésére, az állam gazdasági beavatkozásának korlátozására esküdtek. Ezt tanították közgazdászaiknak, ezt mantrázták szakértőik. Mára az ezeket a bölcsességeket tartalmazó tankönyveiket és az ezeket igazoló tudományos munkákat ki is dobhatják az ablakon. Vitathatatlan, hogy a szabadpiac és a védővámok eltörlése az erősebbet segíti abban, hogy még meghatározóbb előnyre tehessen szert és visszatartja a gyengéket attól, hogy megerősödhessenek. Mióta nem a britek és nem is az amerikaiak a legerősebbek, hirtelen a szabad kereskedelem ellenzőivé és a védővámok védelmezőivé váltak. Most a vámokban és a tarifákban hisznek. Mára a nagyon megerősödött Kína vált ezeknek a liberális értékeknek a szószólójává.
Ami az állam gazdasági szerepvállalásának teljes korlátját illeti, azt a mai Európai Unión kívül soha, sehol nem vették komolyan. Az USA mindig is hatalmas állami beruházásokkal segítette a vasút kiépítését, az űrversenyt, a hadiipart, az atomkutatásokat stb. Ma is szemérmetlenül vállalja az állam és a magáncégek közötti összefonódást a kommunikációs iparban, a hadi- és egészségiparban, valamint az állampolgárok ellenőrzésére és adatkezelésre szakosodott globálissá tech cégeknél. Eddig is egyértelmű volt, hogy katonai ereje külföldi gazdasági vállalkozásai mögött áll. Az USA tehát mindig is flörtölt az államkapitalizmussal. [1] Annyi változott, hogy újabban nem kiszervezi az állami feladatokat a magánszektornak, például a hadviselés, a titkosszolgálatok stb. területén, hanem egyre több területen látja el őket állami dotációval, hoz létre partnerségeket az ipari és a vállalkozói szféra legkülönbözőbb területein.
Nem beszél államkapitalizmusról, de csinálja.
Magyarország 2010 óta erejéhez képest támogatja, illetve együttműködik azokkal a gazdasági szereplőkkel, amelyek fejlesztése határainkon kívül is értelmezhető üzleti eredménnyel kecsegtetnek, illetve létfontosságú iparágakban tevékenykednek.
Trump protekcionista politikája nyíltan az államkapitalizmus irányába mozdult el. Mert ma ez szolgálja hatékonyabban a gazdaságot. Kína elképesztő sikerei az állam és a magánszektor közötti együttműködés előnyei mellett szólnak. És ezt botorság lenne figyelmen kívül hagyni.
Ideje volt, hogy az USA levonja a tanulságot az afganisztáni, az iraki és a közel-keleti kudarcaiból. Ideje volt, hogy megértse, mekkora mulasztás is volt, hogy a 2008-as pénzügyi válság után elmulasztotta gazdaságának újrakalibrálását.
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
