Politológiai közhely, hogy a választásokat a bizonytalanok és a pártcserélők döntik el. A bizonytalanokat pedig leginkább a közhangulat befolyásolja. Az emberek többsége szeret a győztesre szavazni, nem véletlen, hogy a pártokhoz kötődő közvélemény-kutató cégek felméréseiben az adott párt jellemzően jobban szerepel a reálisnál. (A Szonda Ipsos még az utolsó pillanatban is MSZP-győzelmet prognosztizált 1998-ban.)
Közhangulatot pedig ma a leghatékonyabban a közösségi médiának nevezett felületeken lehet teremteni. A politikai szempontból el nem kötelezett Facebook-, Instagram- és/vagy Twitter-felhasználó még abban az esetben is a közhangulat objektív valóságaként érzékeli a vele szembejövő vélemények vektorát, ha egyébként tisztában van azzal, hogy egyoldalú cenzúra jellemzi ezeket a felületeket.
Az Egyesült Államokban tavaly lezajlott választások a maguk pőreségében mutatják be a „közösségi média” működtetőinek politikai elkötelezettségét, gátlástalanságát és arcátlanságát.
Donald Trump olyan totális ellenszélben aratott fényes győzelmet, mely közülünk leginkább azoknak képzelhető el, akik megélték a kilencvenes évek elejének SZDSZ-es médiaterrorját. Nemcsak a közösségi média cenzúrázta őt és táborát, de ellene volt az írott és elektronikus sajtó, a véleményformáló értelmiség, és az Egyesült Államokban kivételes befolyással bíró hollywoodi elit bő kilencven százaléka. A fényes győzelmet a másik oldal, a Biden-csapat tömeges szavazatgyártással, a szavazat-ellenőrzés ellehetetlenítésével és szoftveres rásegítéssel egyszerűen elcsalta.
A jogi út, a választási csalás elleni jogorvoslati kísérlet csődöt mondani látszik. Ahogy a Kossuth téri néptribun, Gonda László fogalmazott egyik Facebook-bejegyzésében, az Egyesült Államokban nemcsak Donald Trumpot váltották le, hanem magát a demokráciát, azt a politikai berendezkedést, mely a politikai erők formális esélyegyenlőségén és a közakaratot kifejező többpárti versenyen alapszik. A győztestől senki által fel nem hatalmazott erők egyszerűen elvették a győzelmét, visszaélve látható és láthatatlan hatalmukkal.
Joe Biden formális, demokratikus legitimitása nem nagyobb, mint a magyarországi kékcédulás választásokon a kommunistáké, sőt! Az 1947-es csalás gyermeteg játszadozás volt ahhoz képest, amit Bidenék most műveltek, eredményében is, hiszen akkor a kommunisták még csalással sem tudtak győzni. A szovjet jelenlét garantálta anno, hogy a csalás haszonélvezői kezükbe vegyék később a kormányrudat, most a globális háttérhatalom teszi meg ezt. Első lépésként, a szólásszabadság nagyobb dicsőségére, letiltották a még hivatalban levő elnököt a nagyobb közösségi felületekről.
A Capitolium ostroma – akár a balos erők szervezték, akár nem – reális és jogos felháborodáson alapult. Jellemző, hogy ezt az egész jelenségkört miként láttatja a hazai baloldal görbe tükre. Az amerikai gigacsalás győzteseinek hazai támogatói képesek Orbán Viktort támadni azzal, hogy 2022-ben el fogja vitatni az ellenzék győzelmét, akárcsak Trump. Holott, bármily furcsa is, a magyar választási rendszer nagyságrenddel átláthatóbb, korrektebb, mint az amerikai, itt egyszerűen nem lehet csalni, amennyiben két egymást ellenőrző, jól szervezett erő áll egymással szemben. Másrészről épp a baloldal volt az, mely 2018-ban csalást kiáltott. S azt se felejtsük, hogy a magyar történelemben az erőszak és a választási csalás eszközéhez is a baloldal nyúlt ismételten.
A történelem nagy tanítómester. Nem véletlen, hogy ez a balos társaság igyekezett eltörölni a történelemérettségit, ez fröcsög, amikor a kormány nemzeti szelleművé igyekszik tenni az oktatást, és ez hamisítja arcátlanul a történelemírást is, címeres hazaárulókból faragva példaképet, nemzeti hősökből pedig diabolikus figurákat, elég egyik oldalon az országot szétprédáló Károlyi Mihályra és a dokumentáltan szabadkőműves-befolyás alatt álló társaságára, a másik oldalon Horthy Miklósra és mártír miniszterelnökeinkre gondolni.
A szemünk előtt rajzolódik ki ismét a kuruc-labanc ellentét, azzal a különbséggel, hogy a birodalom oldalán állókban ezúttal semmiféle nemzeti érzés nincs, sőt ők magát a nemzeti érzést, a nemzeti szolidaritást, a nemzetelvű politikát és a mindennek intézményi keretet adó nemzetállamot igyekeznek minden eszközzel felszámolni. Kezdve a tudatátprogramozással, folytatva a véderő lezüllesztésével, a kormánynak a lakosság gyarapodása érdekében kifejtett modellértékű erőfeszítései elleni gúnyolódó uszítással, el egészen a magyar állam maradék szuverenitásának felszámolásáig. Mert ugyan mi mást jelentene az európai egyesült államok hagymázas víziója?
A Rákóczi-szabadságharcot lezáró béke korrektsége a labanc oldalon álló Pálffy János császári főparancsnok nemzeti felelősségének volt köszönhető elsősorban, nem lebecsülve persze Károlyi Sándor politikai realizmusát. Mai labancaink ezzel szemben Haynau-csicskások, akik a birodalmi akaratnak, a migránstömegek befogadásának, a genderőrületnek és a nemzetek felszámolásának leghatározottabban ellenálló Magyarország és Lengyelország megbüntetését követelik lihegve Brüsszelben.
A 2015-ös migránsinvázió idején joggal hihettük, hogy legalább ebben a kérdésben a normalitás oldalára állnak, hiszen nem kell sok ész annak belátáshoz, hogy az iszlám betolakodók mentalitásukkal, vallási fanatizmusukkal, felsőbbrendűségi tudatukkal, hódító szándékukkal, torz értékrendjükkel, mélyen kódolt antiszemitizmusukkal az ő létkörülményeiket is tönkreteszik, az ő leszármazottaiknak éppen úgy a mindennapos félelem lesz az osztályrészük, mint a mieinknek, ha ezek többségbe kerülnek. Márpedig ha beengedjük őket, akkor többségbe fognak kerülni.
Ha belegondolunk ebbe, akkor azzal a kérdéssel találjuk szemben magunkat, hogy vajon milyen mértékű magyargyűlöletnek kell lennie a balos ellenzékiek szívében ahhoz, hogy inkább választják a párhuzamos társadalmak nyugati létmodelljét, mely előbb-utóbb szükségképpen egy polgárháborúba torkollik, csak azért, hogy Magyarország megszűnjön mint magyar ország?
Lehet-e más következtetést levonni abból, hogy 2004-ben azzal riogattak, hogy az erdélyi magyarok tönkreteszik a szociális ellátórendszert, de most szélesre nyitnák az ország kapuit azok előtt, akik Franciaországba, Németországba, Ausztriába, Belgiumba, Svédországba (és a sor még folytatható) a kriminalitás növekedését, utcai lefejezéseket és megkövezést, mise közbeni gyilkosságokat, a nemierőszak-statisztikák egekbe szökését hozták úgy, hogy elenyésző töredékük hajlandó egyáltalán dolgozni?
És ezeknek az erőknek most már felvállalt, nyílt színi támogatója az egykori nemzeti radikális párt, a Jobbik, melynek elnöke képes volt azt állítani, hogy az általa vezetett politikai szervezetnek „semmit nem kellett feladni értékrendjéből a közös listával”. Persze kérdés, hogy melyik Jobbikról beszélt, mert ha arról, amelyiknek Vona Gábor elvette a lelkét, az utána következők pedig az eszét is, akkor igaza van, hiszen a 2017 utáni Jobbiknak már nincs semmiféle értékrendje.
A párt megkísérli a baloldali média, a baloldali politikusok és a baloldali szavazók kegyét keresni a nemzeti retorika visszafogásával és a miniszterelnök elleni vehemens, elsősorban szociális demagógiára alapozó uszítással. Nem számít a magyar érdek, nem számít az, hogy azokkal szövetkeznek, akik ma is kéjjel vezényelnének lovasrohamot a nemzeti tüntetők ellen, nem számít semmi, csak az, hogy a párt szűk klientúrájának biztosítva legyen a megélhetése a következő években. Márpedig ebből semmiféle értékrend nem kerekedik ki.
Ahogy a miniszterelnök fogalmazott, a Soros-kolbász be van töltve, a Jobbik pedig benne van a masszában.
Nem kétséges, 2022-ben a lét lesz a tét. A magyar megmaradás. Ha ezek győznek, nemcsak az országot fogják lerabolni a közpénzben tobzódva, mint tették azt elődeik Borvendég Zsuzsanna hiánypótló kutatásai szerint a Kádár-rendszerben, és teszik ma is a megkaparintott önkormányzatokban, legfőképpen Budapesten, nemcsak gazdasági és politikai függésbe taszítják majd az országot, de minden bizonnyal kapitulálnak majd migránsügyben is. Ebben a kérdésben pedig csak egyszer lehet rosszul lépni.
Borbély Zsolt Attila
A szerző jogász, politológus
Köszönettel és barátsággal!
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
