Mórocz Lajos a kommunista diktatúra végső kiépülésének évében, 1948-ban lépett be a honvédségbe, amelyet aztán három esztendővel később a bolsevik dogmatikának megfelelően át is neveztek néphadseregnek – ahol a „dolgozó nép fiai előtt” fényes karrierlehetőségek nyíltak meg. Így történt Mórocz esetében is, aki az ötvenes években a Szovjetunióban
elvégezte a Sztálin Páncélostiszti Akadémiát, majd a Vorosilov Akadémiát.
Természetesen hithű tagja volt a Rákosiék állampártjának, az MDP-nek is.
Pályafutása azonban igazán az ’56-os szabadságharc vérbe fojtása után lendült fel. Tevékenyen részt vett a „munkás-paraszt hatalom” helyreállításában, s talán e téren szerzett gyakorlati tapasztalatai is segítségére voltak, hogy pár hónappal később a Katonai Szemle 1957. évi 1. számában „Harckocsik alkalmazása lakott területen vívott harcban (Karhatalmi feladattal)” címmel közöljön cikket. A tanulmányról és szerzőjéről igen sokat elárul, hogy egyik alcíme így hangzik:
„A harckocsik ténykedése csoportok szétoszlatásánál”
Mórocz itt arról értekezik, hogyan kell „az utcán vagy téren felvonuló csoportokat” szétkergetni tankok segítségével. A tömör, katonai szaknyelven írott szövegben nincs sok mellébeszélés: ha a vaktölténnyel leadott, illetve riasztó lövések nem ijesztik el a tömeget, akkor
közéjük kell lőni,
nehogy megközelíthessék a páncélosokat.
„A géppisztolyosok egészítsék ki a harckocsik tüzét és semmisítsék meg azokat a csoportokat, személyeket, melyeket a harckocsik nem tudtak leküzdeni.”
– osztja intelmeit, ekkor még századosi rangban a Magyar Honvédség halottja anélkül, hogy egyetlen szóval is említést tenne arról, hogy a megsemmisítésre ítélt „csoportok és személyek” fel vannak-e fegyverkezve. Valószínűleg azért, mert ez számára, és az akkori hatalom számára másodlagos kérdés volt.
Az „ellenforradalom” nehéz napjaiban tanúsított szocialista helytállás meg is hozta gyümölcsét. A hetvenes években hadseregparancsnok, majd
a Varsói Szerződés egyesített fegyveres erők főparancsnokának helyettese lett.
A honvédségi portálon közölt életrajz szerint „végig katonaszakmai, parancsnoki beosztásokban látta el feladatait”. Nos, a helyzet az, hogy itt azért – egy igazi szocialista klasszikust idézve – nem sikerült az igazság minden részletét kibontani. Mórocz Lajos ugyanis nem csak magas rangú katona, de jelentős állami és párttisztségek betöltője is volt. A hadseregparancsnoki posztról
1984-ben az államtitkári bársonyszékbe ült át, és az egypárti kommunista Országgyűlésbe is „beválasztották”, sőt tagja volt az MSZMP Központi Bizottságának is.
Természetesen a Kádár örökös honvédelmi miniszterének, Czinege Lajosnak nevével fémjelzett, a Néphadseregben évtizedeken át tomboló bolse vitából se maradhatott ki. Egy 1990-ben lefolytatott állami számvevőszéki vizsgálat szerint 1985-ben a hatályos törvényeken elegánsan átlépve
utaltak ki számára a II. kerületben egy 4+2 és fél szobás, 130 négyzetméteres luxuslakást, amelyet aztán kívánságai szerint egy kisebb vagyonért még jobban felszereltek.
Persze felmerülhet bennünk, hogy a Honvédségnek egy ilyen magas rangú nyugalmazott katona esetében nincs mérlegelési jogköre, ha elhunyt, akkor a saját halottjukként kell eltemessék, függetlenül attól, hogyan vélekednek a múltjáról. Csakhogy ez nem így van. A Jobbik volt képviselője, a jelenleg a Honvédségnél szolgálatot teljesítő Novák Előd a döntés ellen tiltakozó Facebook bejegyzésében rámutat:
A legmagasabb rangú tiszteknek sem jár automatikusan ez a megtiszteltetés, a vonatkozó jogszabályok erre csak lehetőséget adnak.
A kegyeleti gondoskodásról szóló 7/2013. (VII. 25.) HM rendelet szerint ugyanakkor nem minősíthető a Magyar Honvédség saját halottjának
„az a nyugállományú katona, aki a Hjt. 223. §-a alapján egyenruha viselésére és a rendfokozat használatára méltatlanná válik.”
Erre okot adhat a nyilvános botrányokozás, a Honvédség tekintélyének veszélyeztetése, vagy jogerős bírósági elmarasztaló ítélet. A hazaárulás azonban a jelek szerint nem.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
