1989 óta már szabadon megemlékezhetünk az 1956-os szabadságharc kitöréséről, és vérbe fojtásáról is. Ennek kapcsán többnyire az események hőseiről és mártírjairól beszélünk – az ellenség oldalára álló árulókról kevesebbet. Ez a rendszerváltoztatgatás „nemzeti közmegegyezésnek” nevezett újabb, sokadik megalkuvásának egyik sarökköve. Az áldozatokat már nem gyalázzák, emléküket tisztelet és megbecsülés övez – ám „cserébe” a tettesek elvárják, hogy róluk nagyvonalúan megfeledkezzünk. Mi nem tesszük.
1957 december 1-én Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kitüntetésben részesített huszonhárom egyházi személyiséget „az ellenforradalom alatt a népi hatalom mellett tanúsított bátor helytállásukért és az elmúlt egy év alatt szocializmust építő hazánk és népünk érdekében a békemozgalomban, valamint az állam és az egyház jó viszonyában kifejtett áldozatos munkásságukért”. Vagyis ők voltak azok az emberek, akik szembeköpve hitüket és egyházukat, a szabadságharc napjaiban sem álltak a nemzet küzdelme mellé, november 4-e után pedig az idegen elnyomók és a hazaáruló hatalom legbuzgóbb kiszolgálói közé tartoztak.
Ne feledjük el: 1957 végén még messze van a „kádári konszolidáció”, ez volt a terror legborzalmasabb esztendeje. Az „aki nincs ellenünk, az velünk van” jelszavával meghirdetett, sok közömbös embert is megnyerő, lazább politikára még éveket kell várni. Akit ekkor kitüntettek Kádárék, azok a legmegbízhatóbb szövetségeseik és lakájaik voltak.
Miközben ők jókat ettek-ittak és kvaterkáztak a kommunistákkal, a győri börtönben utolsó vacsoráját költötte egy halálra ítélt református lelkész, Gulyás Lajos. Nehéz elképzelni, hogy a magas rangú egyházi vezetők ne tudták volna, hogy másnap egy papot akasztanak fel. Mindez nem zavarta őket a gyilkosaival való parolázásban.
Nem csak a hősök, de az árulók is alaposan megszolgálták, hogy nevük ne merüljön feledésbe. Álljon itt tehát az egyházak árulóinak, a hívő emberek cserben hagyóinak névsora:
Hajdú Péter református esperes-lelkész
dr. Halász György, 1956 októberéig a Központi Papnevelő Intézet rektora
Potyondi Imre 1957-től Központi Papnevelő Intézet rektora
dr. Horváth Richárd katolikus pap, a Katolikus Szó főszerkesztője
Beresztóczy Miklós a Katolikus Papok Országos Békebizottságának elnöke, országgyűlési képviselő
Langmár Lipót a Szeged-Csanádi Püspökség irodaigazgatója
Mag Béla terézvárosi plébános
Miháczy József, katolikus pap, az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának tagja
Regős Gyula katolikus pap, az Országos Béketanács Katolikus Bizottságának tagja
Rozsáli Menyhért verpeléti esperes plébános, „Jánossy Ferenc” néven a BM III/III osztályának ügynöke
Dr Varga Sándor katolikus hitoktató
dr Bartha Tibor a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke
Bereczky Albert, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke
dr. Huszti Kálmán református lelkész, teológiai professzor
Nyáry Pál református lelkész, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője
Pákozdy László Márton református teológiai professzor (egyébként világhírű tudós, ugyanakkor a kommunista rendszer hű kiszolgálója, Bereczky Albert jobbkeze)
Szamosközi István, református lelkész, a Reformátusok Lapja főszerkesztője (1959-1977 között a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke)
Mekis Ádám békéscsabai evangélikus parókus
Vető Lajos, az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöke
Berki Feríz protopresbiter, a Magyar Orthodox Egyházmegye vezetője
Vattamány Imre görögkatolikus parókus (ő különösen szép pályát járt be, hiszen ’56 októberében még a Hajdúdorogi Forradalmi Bizottság tagja volt)
Szabó László, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke
Sós Endre, a Magyarországi Izraeliták Országos Képviselete és a Budapesti Izraelita Hitközség elnöke
Széljegyző
Forrás:jobbegyenes.blog.hu
Tovább a cikkre »
